Modern világunkban az orvoslás hasonló témává nőtte ki magát, mint a foci vagy a gyereknevelés. Mindenkinek van véleménye az egészségünk megőrzéséről, és mindenki azt gondolja, ért hozzá. Tájékozódjon épp könyvekből, a szomszéd beszámolójából vagy egy TikTok-csatornáról.
Miközben azonban mi, laikusok az információk rengetegében érthetően elbizonytalanodunk, a szakemberek sem mindig jól mérik fel az irányt. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a tudomány kísérletezésen alapul, utóbbinak pedig fontos része a hibázás és a belőle szerzett tapasztalat. A gond az, hogy máig élnek olyan dogmák és tévhitek, amelyekről a tudomány bebizonyította: nem igazak. Mégis sok orvos foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk.
Dr. Marty Makar sebész, közegészségügy kutató Vakfoltok című könyvében olyan tévhiteket jár körbe, amelyeket a tudomány már rég felülírt – vagy soha nem is bizonyított igazán.
Ezek a vakfoltok a hiedelmek és a csoportgondolkodás következményei – tudjuk meg a szerzőtőll, aki úgy fogalmaz: „A fokozott összekapcsoltság jelen korszakában a csoportgondolkodás befolyása még erősebb lehet. Ezért még inkább tudatosan kell őrizni objektivitásunkat.” Az amerikai sebész a könyvben bemutatott történetek kapcsán nem egyszer szembesít minket azzal, milyen méltatlan módon hallgattattak el orvosokat, kutatókat, akiknek, mint később kiderült, igazuk volt. A hatalom és a szembenézéstől való félelem jegyében azonban inkább szakmaiatlannak titulálták őket.
Amikor a probléma kezelése még nagyobb bajt okoz
A kötet számos egészségügyi kérdést körbejár, így többek között a változókori hormonpótlással, a zsírok fogyasztásával, a szülés utáni protokollal vagy a mellimplantátumok rákkeltő hatásával kapcsolatos tévhiteket. Az egyik legérdekesebb fejezet mégis a „salemi mogyoróper” története, amely azt meséli el:
hogyan teremtettek meg egy világjárványt maguk a szakértők.
Marty Makary hangsúlyozza: a tévedések egyáltalán nem rosszindulatból születnek, mindenki a megoldást keresi, amikor rossz döntéseket hoz. A probléma ott kezdődik, ha a kánon a teljesen egyértelmű tények hatására sem írja felül a dogmát, mert anyagi javak, hatalmi pozíciók vagy egyszerűen csak régi, jóleső berögződések kötődnek hozzá.
1999-es becslések szerint az amerikai gyerekek 0,6 százalékánál fordult elő mogyoróallergia, leginkább enyhe formában. Ehhez képest egy 2019-es jelentés alapján, húsz évvel később már minden tizennyolcadik amerikai gyereknek volt mogyoróallergiája.
Mivel a ’90-es években több tragédia is megesett, az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia ajánlást adott ki, miszerint a 0-3 éves korosztálynál, valamint a szoptató anyáknál mellőzni kell a mogyorófélék fogyasztását. Nem azért, mert tudták, hogy ezzel megóvják a gyerekeket, hanem azért, mert fogalmuk sem volt a helyes óvintézkedésekről, de ezt féltek bevallani – fejti ki Makary.
Hogy a tévedés véletlen volt vagy szándékos, mert addig is elterelte a figyelmet a tanácstalanságról, már nem tudjuk meg. (Tegyük hozzá: miközben nagyon jól jött a sürgősségi epipent forgalmazó gyógyszergyáraknak, akik az áltagember számára csillagászati összegeket kértek a szerért).
Mindenesetre az ekkor kezdődő tilalomcunami miatt egészségesen születő gyerekek tömkelege lett mogyoróallergiás.
Eközben Afrikába, Indiába tucatszámra érkeztek az éhező gyerekek számára küldött adományok: sok-sok mogyorótartalmú étellel, ami tápláló, laktató, igazi varázsszer az éhínség idején. Hosszú évek keserves munkája volt, mire dr. Gideon Lack – rengeteg támadásnak kitéve – elérte, hogy kutatásai alapján módosítsák az ajánlást. Addig néhány lázadó orvos tartott csak ki amellett, hogy a mogyoróabsztinencia nem megelőzi, hanem okozza a járványként terjedő mogyoróallergiát. Furcsa módon, az ő pácienseik között soha nem is volt érintett gyerek.
„Uraim, ez menopauza”
Marty Makary könyvét nemcsak azért érdemes kézbe venni, mert hasonlóan meghatározó, de kevésbé ismert történeteket oszt meg az egészségügy berkeiből, hanem mert objektíven igyekszik végigjárni egyes témák hátterét. Bár tudjuk, mi mellett foglal állást, hiszen azt mindig tudományos érvekkel bizonyítja, igyekszik feltérképezni a másik oldalt. A szerző többször leül beszélgetni olyan orvosokkal, akik kétes igazságok hangoztatását támogatták, és hosszú távon igazán káros tévhiteket tettek a közbeszéd részévé.
Hasonló például a változókori női hormonterápiával kapcsolatos eset, amikor nem helytálló kutatási eredmények alapján tényként közölték – még a Times címlapján is szerepelt –, hogy a hormonkezelés mellrákot okoz. (Több mint megdöbbentő egyébként az eset, hogyan kényszerítették bele a jóhiszemű orvosokat az általuk is kritizált kutatásba).
Sem a vizsgálat módszere, sem a vizsgált csoport nem volt megfelelő, és még csak szignifikáns adatok sem születtek: a tétel mégis évekre szorította vissza az olyan hormonterápiák számát, amelyek egyébként életminőségjavulást és hosszabb életet eredményeztek volna az 50 pluszos nők körében.
Makary hozzáállásának egyik legszimpatikusabb vonása, hogy nemcsak a sokat látott tapasztalatban bízik: több ízben hangsúlyozza, mennyire fontos a fiatalok véleményét meghallgatni, akik frissen, új reményekkel és új megközelítésekkel érkeznek a pályára. Az egyik legtalálóbb történet erre a múltból, amikor a kezdő rezidenslány egy nő furcsa, látszólag összefüggéstelen tünetei felett hosszan tanácskozó orvosoknak megjegyzi: Uraim, ez menopauza.
Bár elsőre mindenki tiltakozik a felvetést hallva, később, amikor a páciens megkapja a megfelelő kezelést, bebizonyosodik, kinek volt igaza.
A tudományban nincs helye a hiedelmeknek
Miért hisz kézzelfogható eredményekkel megcáfolt dogmákban egy szakember, aki maga is a tudományra esküdött fel? Makary a csoportgondolkodásban látja a legfőbb okot: magyarán könnyebb a csordával menni, mint néha körülnézni új irányok felé. A másik fő okként a kognitív disszonanciára való ösztönös reakciónkat nevezi meg. Azaz, ha a meglévő meggyőződéseink nem felelnek meg a tudomásunkra jutó új információknak, akkor könnyebb elhessegetni a rossz érzéseinket, ha tagadjuk azok igaz voltát. Esetleg hozzáigazítjuk a hallottakhoz.
A hasonló reakciók nehezítették meg többek között Semmelweis Ignác vagy Karikó Katalin pályáját is – mindkét tudós története szerepel a könyvben –, de sokan fejezték be úgy a karrierjüket, hogy az igazságuk csak évtizedekkel később bizonyosodott be. Addigra azonban elvették a méltóságukat, hitelüket és egész életüket megkeserítették. Na, és persze, emberek is haltak meg a dogmák felesleges tisztelete miatt.
„Amikor Bob Marley felfigyelt egy elszíneződésre a lábán, orvosai azt mondták neki, hogy valószínűleg csak egy sportsérülés következménye. A hagyományos felfogás az volt, hogy a feketék nem betegszenek meg melanomában. Az énekes végül 36 éves korában melanomában halt meg” – írja Makary.
A fő cél: a közös gondolkodás
Fontos tisztázni: a kötet kizárólag olyan történeteket és egészségügyi kérdéseket tár elénk, ahol párbeszéd, közös gondolkodás, nyitottság híján az új felvetés azonnali elutasítást kapott. Nem arról beszél, amikor elegendő tudás hiányában valamit még nem fedezett fel az orvostudomány.
A leírt esetekben – főként a csoportgondolkodásnak hála – éveken át esély sem lehetett felülírni a dogmát, még ha az akár emberéleteket is menthetett volna.
Jó példa erre dr. Edward Jenner esete. A szakember hiába erősködött – a vidéken élő parasztok megfigyeléseit felhasználva –, hogy az enyhe tehénhimlővel fertőzött emberek immunisak az életveszélyes fekete himlőre, senki nem foglalkozott vele. Jenner évtizedeken át kutatta a témát, míg végül a Royal Society folyamatos visszautasításai után, megalkotta az oltóanyagot, amelyet a latin vaccan, azaz tehén szó alapján vakcinának nevezett el. Munkássága nyomán nemcsak a fekete himlő járvány pusztult ki, hanem az USA-ban megalakult a Nemzeti Vakcina intézet is.
Sokféle könyvet, történetet olvashatunk zsenikről, akik szembe mennek az árral, és az emberiség számára valami igazán fontosat hívnak elő. Azonban számos névtelen, átlagemberként tevékenykedő orvos is él köztünk, aki haladó gondolkodásával a 21. század információdömpigjének közepette igyekszik tisztázni azokat a vakfoltokat, amelyek hiedelmek, berögződések vagy épp gyógyszeripari érdekek miatt élnek a közbeszédben és a szakmában is.
Marty Makary a kötetben mégsem a tömeggel való szembeszállás mellett érvel:
az ő szemében sokkal inkább a közös gondolkodás, valamint egymás nézőpontjainak meghallgatása lenne a legfőbb cél.
„Ebbe az is beletartozik, hogy tanuljunk azoktól az emberektől, akiket nem szeretünk, és akik olyasmiket mondanak, amiket nem szívesen hallunk” – foglalja össze az egyik legfőbb tanulságot a szerző.
Nyitókép: Illusztráció forrása - unsplash.com