Fotós: Valuska Gábor
Sokat szerepelt a televízióban, a rádióban, nyilatkozott számtalan lapnak, publikált megszámlálhatatlan könyvet. A nagyközönség elsősorban az aggódó vagy épp érdeklődő szülők leveleire válaszoló pszichológusként ismerte meg, aki szinte egy teljes szülői generációt vezethetett a gyereknevelés rögös útján. Talán túlzás nélkül az ország legismertebb gyermekpszichológusa, aki most a válással és a körülötte lévő családi drámákkal és nehézségekkel kapcsolatos olvasói leveleket és szakértői válaszait gyűjtötte egy kötetbe, Válás – és ami körülötte van címmel.
Vekerdy Tamás: Válás - és ami körülötte van
Central Könyvek, 2019, 188 oldal, 2900 HUF
Az ember könnyen érezheti, hogy amióta az eszét tudja, Vekerdy Tamás minden héten gyereknevelésről szóló olvasói levelekre válaszol a Nők Lapjában. Pontosan mióta is? Vajon hány levélre írt vissza az idők során?
Mikor a három fiunk után megszületett a lányunk, a hónap végére mindig elfogyott a pénzünk. Próbáltunk üvegeket visszavinni, de nem ittunk eleget. Akkor hívott fel Schäffer Erzsébet, hogy lenne-e kedvem önálló rovatot indítani a Nők Lapjában. Belementem. Úgy tűnik, a gyerek hozta magával a plusz pénzt; 1991-ben született, ami azt jelenti, hogy már 28 éve folyamatosan válaszolok a levelekre. Az utóbbi időben már nem minden számban, pár éve tartok nyári szünetet. Eleinte százával jöttek a levelek, igyekeztem is mindegyikre visszaírni, de ma már csak a lapban megjelenő levelekkel foglalkozom.
Ha összeszámolom, 1400 megjelent levélnek kell lennie. Gombócból is sok. Közben nem fáradt el nagyon?
Dehogynem! Sokszor megfogalmazódott bennem, hogy te jó ég, erről meg erről a témáról biztos írtam már, megint magamat ismétlem. Ez persze óhatatlanul előfordul, mert a gyerekek állandóan bepisilnek, és nem akarnak aludni. A gyerekpszichológus közben mindig talál valami újdonságot, rácsodálkozik jelenségekre. Azért is izgalmasnak találtam, és máig annak tartom a műfajt, mert az olvasói levelekből kiválóan le lehet mérni, hogy mi a helyzet, milyen hangulat uralkodik az országban. Sőt, az egész Kárpát-medencében, mert rendszeresen írnak a Felvidékről, a Vajdaságból és Erdélyből is.
Margó. Vekerdy Tamás csütörtök délután a Margó Extra vendégeként Ott Annával fog beszélgetni a számára meghatározó könyvekről. Mikor? Június 13-án 18:00-kor. Hol? A PIM udvarán. Részletek erre>>
Most épp mi van a levegőben? Azért kerültek legutóbb egy kötetbe a válásról szóló olvasói levelek és az ön válaszai, mert a gyerekeknek momentán ez okozza a legtöbb fájdalmat, a szülőknek pedig a legtöbb fejfájást?
Szeretjük azt gondolni, hogy „régen minden jobb volt”, annak idején bezzeg nem volt válás, milyen boldogok voltak őseink. A régi világban nagyrészt a külső kényszer, a falu, az egyház, az anyagi viszonyok tartották össze a családokat. Ez mára lényegében megszűnt. Mondhatnám, hogy hála istennek, mert sokan ugrottak a kútba vagy verték szét baltával a házastársuk fejét. József Attila írja Levegőt! című versében: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” A belső kényszer egyelőre nem lépett a külső helyére. Ez most egy sivatagi korszak, mint a szentek életében. Már teljesen beolvadt Istenbe, az unio mystica lebegő állapotában van, majd egyszer csak nem érez semmit, hiába imádkozik. Ha a szent átvészeli ezt az időszakot, még nagyobb emelkedés következik be. Időről-időre az emberi kapcsolatokban is beköszöntenek ilyenek, csak ma valamiért nem vészeljük át a sivatagi időszakokat. Hoppá, már nem is szeretem annyira a házastársamat, inkább nézek valami mást.
Az elbukás nagyrészt annak köszönhető, amit a könyvében úgy fogalmaz meg, hogy az önismeret és a lelki egészség kultúrájának teljes hiánya ordít a magyar társadalomból?
Igen, ami részben abból az örökségből fakad, hogy különböző őrült rendszerek gázoltak át Magyarországon az elmúlt évtizedekben. A Horthy-rendszertől a Rákosi-korszakon át ezek teljesen kifordították magukból az embereket. Többek között arra trenírozták az országot, hogy higgyen az aljas összeesküvés-elméletekben, rettegjen, irigykedjen, gyűlölje a zsidókat, a másikat. Nagyrészt ma is ez a program és az üzenet, csak épp a migránsokkal. De hol van migráns? Ki az a migráns? Miről beszélünk? Utáltam a Kádár-rendszert, de kezdem egyre konszolidáltabb korszaknak látni, a gyilkosként és árulóként hazaérkező Kádárt pedig a nemzet jótevőjének, aki a Szovjetunióval szemben kivívott egy bizonyos önállóságot, és legalább nem tette zsebre az ország vagyonát. Ehhez képest most tényleg csak a hazaárulás, a harácsolás folyik.
Amíg ezzel a történelmi örökséggel nem nézünk szembe, addig nem is lesz nemzeti önismeretünk? Ebből kifolyólag személyes, magánéleti önismeretünk sincs?
Az előző példánál maradva, máig nem igazán akarunk tudni arról, el akarjuk felejteni, hogy anno mindent elvettünk a zsidóktól. Ezt, és a 20. századunk többi szörnyűségét legalább az írók elkezdték, próbálják feldolgozni. Gondolok többek között Závada Pál műveire, Zoltán Gábor Orgiájára, vagy legutóbb Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényére. Az utóbbi friss olvasmányélményem, nagyon tetszett. Az írók újból valóban a nemzet élő lelkiismereteként működnek. Azok után, hogy komplett generációk nőttek fel a hazugságban, ők felteszik a kérdést: hogy is volt? Pontosan mi történt? Ráadásul a hazugság nemcsak nemzeti, hanem személyes is. Magamba nem nézek, mindig a másik a hibás. Magyarországon nincs semmiféle érzelmi kultúra. Nem munkálkodunk magunkon, nem tanuljuk meg kezelni az indulatainkat, ahogy segítséget sem tudunk kérni és nyújtani. Ezek után nem csoda, hogy ennyire nem bírunk magunkkal és a kapcsolatainkkal.
A könyvéből és az olvasói levelekből az derül ki, hogy fájdalmasan sokat hazudunk a gyerekeinknek is.
Magyarországon folyton hazudunk a gyerekeknek. Arról, hogy kap-e injekciót, hogy felszúrják-e a fülét, hogy meghalt a nagypapa.
- Hol van a nagypapa?
- Kórházban.
- De akkor miért van itthon a papucsa?
- A múltkor is kórházban volt, de nem volt itt a papucsa.
Valld be, hogy meghalt! Mindent meg lehet mondani a gyereknek, betegséget, halált, válást egyaránt. A kérdés mindig a hogyan. Ha hívő vagy, akkor közöld, hogy a nagypapa felment az égbe, és majd találkozunk a mennyországban. Ha materialista vagy, akkor mint a népballadában: eltemetik a testét a földbe, amiből majd kihajt a virág. Miért pont virág? Mert ásványi só plusz víz, az emberi test is ebből áll, és ezzé is bomlik vissza. A patak, az eső, a hó, a virág, ezek mind körülvesznek bennünket. A nagyapa is itt van körülöttünk, mind a világban. Már az óvodás gyerek is simán megérti a metamorfózist, az ilyen típusú átalakulást. A gyerekek tényleg mindent tudnak, láthatatlan csápjaik belénk lógnak, és ezekkel nemcsak a gondolatainkat, hanem a tudattalanunkat is tapintják.
Hosszan fejtegeti a könyvben, hogy a hazugság mennyire megviseli a gyereket. Sok szülő attól is retteg, hogy a válásról beszéljen a gyereknek. Hogy lehet jól megmondani, hogy anya és apa szakítottak?
A válásra is igaz, ami minden nehéz témával kapcsolatban: beszéljünk nyíltan arról, ami van. Például mondhatjuk azt a gyereknek, amikor összeházasodtunk, nagyon szerettünk volna együtt maradni életünk végéig, ahogy a mesékben és a nagykönyvben meg van írva, de nem sikerült. Az ember kipróbál dolgokat, de közben elbukik. Ha nem sikerül, feláll, és megy tovább. Ez most anyának és apának sem sikerült, ezért úgy érezzük, hogy külön kell költöznünk. Téged ettől függetlenül mindketten ugyanúgy nagyon szeretünk.
A kötetben többször visszatér a „jó válás” fogalmához. Ennek kapcsán Zadie Smith írja a Swing Time-ban: „Az igazi válás azok kiváltsága, akiknek vannak ügyvédeik, és van hova költözniük”. Valóban így lenne?
A körülményektől függetlenül fontos az is, hogy a gyerek előtt véletlenül se leplezzük az érzelmeinket. Elváltunk, a férjem elköltözött, de jó anya vagyok, ezért csak akkor sírok a fürdőszobában, miután letettem aludni a gyereket. Nem. Sírj! Rögtön, amikor rád tör az érzés. Ha kell, sírjunk együtt a gyerekkel, hiszen mindketten nagyon szomorúak vagyunk, amiért apa elment. Ha lefojtjuk, nem hagyjuk megélni az érzelmeket, azzal nem kíméljük, hanem bántjuk a gyereket, aki egyedül marad a fájdalmával. Sőt, menjünk és nézzük meg, hova költözött apa, mert egy ilyen válságos helyzetben minden konkrétum megnyugtató a gyereknek. Hiába van ott Magdika is apával, ezt a gyerek érdekében bírja ki egy anya. Ahogy azt is bírjuk ki mindannyian, hogy váláskor nem szidalmazzuk egymást, és a gyereket sem próbáljuk meg elcsábítani, vagy egyenesen elvenni a másiktól.
A láthatás dilemmáinak és nehézségeinek külön fejezetet szentelt a kötetben. Feltűnően sok szülő értelmezi és kezeli rosszul, amikor a gyerek feszült, még lázas is lesz a láthatás előtt vagy után. Ilyenkor pontosan mi játszódik le a gyerekben?
Azért hozza vissza lázasan, mert a gyerek retteg: jól érezte ott magát. Nagyon finom volt a rántott hús, Magdika is nagyon aranyos. Hú, ez azért baj, imádom az anyukámat, akit most elárultam? A gyerek persze a finom kis csápjaival már rég letapogatta, hogy anyuka szerint neki nem szabadna szeretnie Magdikát. Mit mondjak, ha hazaérek? Miből nem lesz baj? Hogy finom volt a rántott hús? Szóval a láz nem annak a jele, hogy nem vigyáz rá, a gyereket nem lehet elengedni a másikkal. Félreértjük, és aztán gyötörjük vele a volt párunkat. Ahelyett, hogy a váláskor nem minimum magunkat is hibáztatnánk. Gyűlölködés helyett inkább sajnáljuk, hogy így alakult. Mert tudni kell, hogy még a legjobb válás is megviseli a gyereket, akinek ilyenkor megbomlik az anyából és az apából álló világegyeteme.
Szerző: Hercsel Adél
