Stefánie Faludi
Susan Faludi, a magyar származású amerikai újságíró 2004 nyarán kapott egy emailt az apjától, akit huszonhét éve nem látott. Az email tárgya „Változások” volt, a 76 éves Steven C. Faludi arról tájékoztatta benne lányát, hogy nemi helyreállító műtéten esett át Thaiföldön, és mostantól Stefánie-ként él tovább. Majd meghívta magához Budapestre, és szinte megparancsolta neki, hogy írja meg a történetét. 2016 júniusában megjelent az In the Darkroom, ami bő egy hete magyarul is olvasható Előhívás – Minden apámról címmel. A memoár nemcsak egy problémás apa-lánya kapcsolatról mesél, de a zsidó származású, erősen jobboldali Stefánie identitáskeresésén keresztül azt is bemutatja, hogyan változott a magyar politika mentális állapota a kétezres évek közepe óta. Faludival telefonon beszélgettünk női sztereotípiákról, megfelelési kényszerről és a világban tomboló identitásháborúkról.
Susan Faludi az egyik legismertebb amerikai feminista újságíró, munkásságát 1991-ben Pulitzer-díjjal ismerték el. Már első könyvével nagy feltűnést keltett: a National Book Award-győztes Backlash: The Undeclared War Against American Womenben (Crown, 1991) arról írt, hogyan próbálta a nyolcvanas évek aláásni a feminista mozgalom sikereit, a popkultúrát, a reklámipart és a kor leghangosabb antifeministáinak megszólalásait (nőkét és férfiakét egyaránt) vizsgálva. Ezt követte a Stiffed: The Betrayal of the American Man (William Morrow, 1999), amelyben a kilencvenes évek végének „férfiassági krízisét” vette górcső alá, majd a The Terror Dream: Fear and Fantasy in Post-9/11 (Metropolitan Books, 2007), amelyben 9/11 médiára, popkultúrára és politikára gyakorolt hatásairól írt. Az Előhívás 2016-ban megnyerte a Kirkus-díjat nonfiction kategóriában, 2017-ben pedig a Pulitzer-díj döntős könyvei közé került Életrajz-Önéletrajz kategóriában. (A díjat végül Hisham Matar nyerte a The Returnért, amelyben visszatér szülőhazájába, Líbiába, hogy kiderítse, mi áll az apja eltűnése mögött – a szerk.)
A 2015-ben elhunyt Stefánie élete épp olyan volt, mint az első regény, amibe a szerzője megpróbál minél több hihetetlen történetszálat belezsúfolni. Friedman Istvánként született egy zsidó polgárcsaládba 1927-ben, ám nagyvilági szülei helyett „dajkák, nevelőnők és magántanítók hada” nevelte. A II. világháborút Budapesten bujkálva élte túl, és közben annak álcázta magát, aminek a körülmények megkövetelték. Szülei egy svájci védett házban találtak menedéket, ám amikor tudomást szerzett róla, hogy a nyilasok „csábító célpontnak” tekintik a „kiváltságos zsidókat”, egyszerűen besétált a Pozsonyi úti lakásba, fején egy nyilas sapkával, karján egy nyilas karszalaggal, kezében egy megtöltetlen régi honvédségi puskával, majd elkiáltotta magát:
-Van itt egy Friedman Jenő nevű? És Friedmanné? Gyerünk, kifelé, büdös zsidók! Nem hozhatnak magukkal semmit! (259.o.)
A háború után a vezetéknevét Friedmanról Faludira változtatta, egy barátjával megalapította a „Jablonszky&Faludi, film import és export vállalatot”, és 1946-ban nekivágott Dániának, ami a világkörüli útja első megállója volt. Már egészen fiatalon érdekelni kezdte a fotózás és a filmezés, amivel az út második állomásán, Brazíliában meg is csinálta a szerencséjét, és ami évtizedekkel később lehetőséget adott a lányának, hogy számos fotósmetaforát beleírjon a könyvébe. Mivel a dániai brazil konzulátuson közölték vele, hogy Dél-Amerikába nem érvényes az útlevele, egyszerűen meghamisította a dokumentumot, és nem sokkal később megérkezett Rióba, ahol a helyi magyarok segítségével állást kapott a brazil állami Geográfiai és Statisztikai Intézet fotós csoportjában.
Susan Faludi: Előhívás - Mindent apámról
Fordította: Merényi Ágnes, Libri, 2018, 464 oldal, 3999 HUF
Az ’50-es évek elején változott a széljárás az intézetben, és az „idegeneket” nem szívlelő új főnök, egy katonai attasé láttán István, akiből időközben Steven lett, úgy döntött, átveszi az amerikai vízumot, amit az egyik barátja unszolására igényelt. 1953-ban érkezett meg az Egyesült Államokba, megnősült, született két gyereke, és a külvilág előtt elég meggyőzően alakította az amerikai apasztereotípiát. Olyan meggyőzően, hogy amikor nem sokkal a válás előtt, a távoltartási végzést megszegve betört korábbi otthonába, majd megkéselte a felesége új barátját, a bíróság mindössze kisebb pénzbírságot rótt ki rá, hiszen egy féltő apának látta, aki csak el akarta kergetni a betolakodót. A válás után, ahol szintén a „sértett férjnek” kedvezett a bíróság, Faludi és az édesapja kapcsolata megszakadt, és István/Steven műtétéig egyáltalán nem beszéltek egymással.
Steven halott, Stefánie él
Valószínűleg nem volt még olyan telefonos interjú a műfaj történetében, amit ne nehezítene a technika, most épp a stratégiailag legrosszabbkor elromló telefon. A drámát végül a Könyves kedvenc pénzügyese oldja meg, Faludi pedig a massachusettsi idő szerinti következő pillanatban már arról beszél, hogy a nővé válás lehetővé tette, hogy az apja
nagyon bátor döntéseket hozzon, például újra felvegye a kapcsolatot a lányával, hogy nyitottabbá váljon mások iránt, beszélgessen velük, meghallgassa őket, ami korábban nem volt az erőssége, és szomorú, hogy mindez csak az élete legvégén, 76 évesen sikerült neki.
Sokat gondolkodott azon, hogyan alakult volna a kapcsolatuk, ha az édesapja nem küldi el azt az emailt 2004-ben, és „megrémíti”, hogy „talán nem lett volna mersze”, hogy megkeresse őt.
Apám bármikor megkereshetett volna azzal, hogy bárcsak sose tagadott volna ki, és próbáljuk meg újra felvenni a kapcsolatot. Örültem volna neki. De nem teljesen rajta múlott, én is próbálkozhattam volna keményebben.
Miután értesült a műtétről, abban bízott,
ez az átalakulás azt jelenti majd, hogy apám sokkal nyitottabb lesz, és végre megértem, mi kínozta őt az évek során. Hogy lesz egy egyértelmű magyarázat mindenre. Amikor a levél után először Magyarországra mentem, nem az döbbentett meg leginkább, hogy mennyit változott, hanem, hogy mennyire ugyanaz az ember maradt. Hogy mennyire megmaradt benne a harag, hogy a régi problémák továbbra is fennállnak köztünk.
Évekig tartott, amíg Faludi és az apja felépített egy kapcsolatot, amiben, ha maguk mögött hagyni nem is tudták, de sikerült félretenniük a múltat, ehhez viszont mindkettőjüknek változnia kellett. Az átalakulás nemcsak Stefánie-nak, de bizonyos szempontból Faludinak is egyfajta identitáskrízis volt, mégpedig azért, mert „második legerősebb identitására”, a feministára irányította a figyelmét.
A feminizmusom a gyerekkori élményeimből fakad, abból, ahogyan apám uralkodott a családon, az anyámmal szembeni erőszakból, a patriarchális ellenségeskedésből. Aztán ez az ember hirtelen bejelentette, hogy mostantól nőként definiálja magát, és az erőszaknak csírája sem maradt benne. Sokat kellett dolgoznom ezen, de alapvetően megerősített a feminizmusomban, és abban, hogy a társadalmi nemek között van átjárás. Apám először a nők ’50-es évekbeli >>va-va-voom Marilyn Monroe<< sztereotípiáját képviselte, végül visszafogottabbá vált, és nagyon sokat beszélgettünk arról, mit jelent nőnek lenni, hány különböző módon lehetsz nő.
Stefánie sosem kért bocsánatot a Stevenként elkövetett erőszak miatt, ám nem is tagadta. „Azt mondta, hogy csak próbálta megvédeni a családot”, amiről Faludinak leginkább egy amerikai katonai tisztviselő jut eszébe Vietnamban, akitől csak úgy lehet megvédeni a falut, ha elpusztítják.
A könyv egyik jelenetében megkérdezi az apjától, hogy miért épp a Stefánie nevet választotta az eredetileg tervezett Gyöngyi helyett, ám nem kap választ. Talán meg akart tartani valamit a régi identitásából, ahogyan a férfiruháit is megtartotta, hiszen a Stefánie az István/Steven női változata, vetem fel, Faludi pedig felelevenít egy fontos szereplőt az apja múltjából.
Így hívták a kedvenc nagynénjét, úgyhogy azt hiszem, ez nagyon fontos döntés volt, egy identitás a gyerekkorából.
A Gyöngyi sem lehetett véletlen, hiszen „az anyja állandóan gyöngyöket viselt”. Grünberger Rozália
mindig olyan volt, mint egy filmsztár a ’40-es évekből, mondjuk Joan Crawford. Apám tőle szedett egy csomó ötletet azzal kapcsolatban, hogy mit jelent nőnek lenni. Nemcsak a férfiruháit tartotta meg egyébként, amikor a halála után átnéztem a házát, kiderült, hogy mindent megtartott, még az évtizedekkel korábban befizetett csekkjeit is. Miközben egy teljesen másik embernek mutatta magát, a múltjához is ragaszkodott.
Stefánie nőiségét nemcsak a múltjának asszonyai, de az internet is erősen formálta. Órákig mutogatta lányának az elkönyvjelzőzött transzvesztita oldalakat, és a neten talált képeket különböző nőkről, akiknek testére a saját fejét fotosoppolta, és a neten bukkant rá a thai orvosra is, aki végül megműtötte. Faludi szerint az internet az első időkben tényleg safe space-nek tűnt, különösen a kisebbségek számára, ez tehette vonzóvá az apja előtt is, ám végül más, gonoszabb kisebbségek hangosbeszélőjévé vált.
Apámnak enyhén szólva sok problémája volt a kommunikációval. Nagyon kényelmetlenül érezte magát a különböző társasági eseményeken, de az internet biztonságot adott neki. Sokat beszélt arról, hogy az egyik vonzereje a nővé válásnak számára az volt, hogy úgy érezte, nőként jobban tud majd kommunikálni, különösen a többi nővel. A műtét lehetővé tette, hogy előbújjon a csigaházából, és az interneten kívül is beszélgessen másokkal.
Az vagy, aminek látszol
A szülei kiszabadítása és a brazil emigráció után a műtét volt a harmadik sorsfordító esemény Stefánie életében, ami csak némi csalással történhetett meg. Amikor a thai plasztikai sebész levelet kért egy rokontól vagy közeli baráttól, hogy megbizonyosodjon, leendő páciense tényleg elkötelezte magát a nemváltoztatás mellett, magyar barátnője és cinkostársa, Ilonka nevében emailezett neki. Vagyis ismét annak álcázta magát, aminek a körülmények megkövetelték. Állandó megfelelési kényszere Faludi szerint a zsidó identitásában gyökeredzik.
Apám nagyon asszimilált családban nevelkedett, minden családtagja elkötelezetten próbált beilleszkedni, a megfelelő ruhákat viselni, a megfelelő oktatást kapni. A legidősebb fiút még Árpádnak is nevezték. Ráadásul a II. világháborúban az egész túlélése azon múlt, hogy sikerült-e magát eladnia keresztényként. Az alkalmazkodás mentette meg az életét.
A kettős identitásból fakadó trauma hatására Stefánie-ban kialakult egy
extrém vágy, hogy visszatükrözze mindazt, amit az emberek látni akarnak. Ezzel egyidejűleg a haragja kontrollálásával is gondjai voltak, és azt hiszem, a harag nagy része épp a bujkálásból fakadt.
Az identitás számára azt jelentette, „amit a társadalom elfogad” az embertől. Úgy vélte, mindenkinek úgy kell viselkednie, hogy az emberek elfogadják, ezért mindig arra törekedett, hogy tökéletesen beilleszkedjen, akár amerikai családapaként, akár nőként akarta elfogadtatni magát. Faludi nem osztja az apja identitásdefinícióját, de nem érzi magának az individualista, szinte már egocentrikus definíciót sem, ami szerint az identitás megválasztható.
Az apámmal töltött idő alatt megtanultam, hogy hiába gondolom, hogy én választottam a feminizmust, sokkal nagyobb külső erők formálták az identitásomat. Apám harca az identitással nemcsak a genderről szólt, hanem a nemzeti, politikai, vallási identitásáról is. Hogy ki volt ő, az elválaszthatatlan attól, amin keresztülment az élete során, a szülei, a tágabb családja, az országa történetétől. Ezeket a külső erőket senki sem képes befolyásolni, elválaszthatatlanul kölcsönhatásba lépnek egymással. Az alapján építjük fel az identitásunkat, amit megörököltünk, és nem hiszem, hogy megszabadulhatunk az örökségünktől. Már a legelején világos lett, hogy ha meg akarom érteni az apámat, meg kell értenem az országot, ahonnan jött, amivel mélyen azonosult, és ami idegenként kezelte a családunkat, egyszerűen azért, mert zsidók voltak.
Balsors akit
Stefánie összetett személyiségének megértéséhez (ill. ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálhassuk megérteni a döntéseit) elég csak végignéznünk az életét átható és meghatározó ellentmondásokon. A II. világháború zsidó túlélőjeként rajongott Leni Riefenstahl filmművészetéért és Horthy Miklósért, akiből csak a szépre emlékezett, férfiként az agresszív macsó identitást tette magáévá, nőként a (férfiak által megalkotott) ideált akarta megtestesíteni, és saját magán próbált igazolni minden nőkkel kapcsolatos sztereotípiát – előszeretettel hangoztatta például, hogy mióta nőként él, rendkívül figyelmesek vele a férfiak.
Mivel Stefánie identitáskeresése elválaszthatatlannak tűnt az országétól, Faludi megvizsgálta a folyamatokat, amelyek a hazai politikában a kétezres évektől végbementek, beleértve a Jobbik felbukkanását és megerősödését (mindazt a radikalizmust, amitől a saját identitásválságuk során meg akartak szabadulni), a Magyar Gárdát és a Fidesz szélsőjobb felé tolódását. Méghozzá egy nagyon sajátos perspektívából: a kívülállóéból, aki az apja miatt valamennyire mégis részese az eseményeknek. Mivel Stefánie lelkes Fidesz-szavazó volt, Faludi az ő jobboldali, szinte már nacionalista szűrőjén keresztül is láthatta az országot.
Mindig tudatában voltam annak, hogy kívülálló vagyok, de ezalatt nem azt értem, hogy Magyarországon ne fogadtak volna szívesen. Tisztában vagyok vele, hogy nem látom át teljesen az ország hosszú és bonyolult történelmét, de amennyire csak lehet, próbáltam tanulni, meginterjúvoltam embereket, bár a tudásom így is csak részleges maradt. Amikor a könyv megjelent, épp zajlott az amerikai elnökválasztás. Magyarországra mentem, és láttam a Fidesz erejét, ahogy a kormány szorongatja a médiát, módosítja a választási törvényt, az alkotmányt, aztán megválasztották Trumpot, és látszott, hogy kísérteties a hasonlóság. Mondhatjuk, hogy Trump Orbántól vette a kampányterveit, falat tervezett, démonizálta a menekülteket. Nem hiszem, hogy véletlen volt, hogy Orbán gratulált elsőként a győzelme után.
Faludinak úgy tűnt, Magyarország alapélménye a magány, ám végül mégis elkezdett figyelni rá a többi ország, de pozitív példa helyett annak példájává vált, hogyan kell autoriter nemzetet építeni.
Az Orbán elleni tüntetés a Trump megválasztása utáni hangulatra emlékeztet, a Nők Menetére DC-ben, ami mindannyiunknak reményt adott néhány napra.
Az identitás mint menedék
Újabb ellentmondás Stefánie életében, hogy korábbi otthona, a szexuálisan szabadabb Brazília helyett Magyarországon akart nő lenni.
Néha azt gondolom, apám azért ment vissza Budapestre, mert ott nőként feltűnőbb lehetett. Szerette a kihívásokat, és lehet, hogy azért élt ott, hogy azt mondhassa: Nem fogadtatok el zsidóként? Akkor ezt kapjátok ki!
Magyarországnak az egyik identitást kellett elfogadnia a másik után, mondja Faludi, és az apjához hasonlóan rengeteget szenvedett eközben. De Stefánie és az ország történetében a nagyobb kép is tükröződik, és az Előhívás betekintést enged
az identitás hatalmas harcterére, legyen szó a migrációellenes populista jobboldal felerősödéséről Európában, a trumpizmusról, a Brexitről vagy akár az ISIS-ről. Bármerre nézel, identitásháborút látsz.
Faludi szerint hajlamosak vagyunk különböző identitásokba menekülni, amelyekre egyfajta menedékként tekintünk, de ezek nagymértékben hiábavalónak bizonyulnak, hiszen ahhoz, hogy teljesen önmagunk lehessünk, nyitottnak kell maradnunk. Az identitás menedékként hathat felszabadítóan, és lehet az önismeret terepe, ha viszont az önismeret helyébe lép, akkor nagyon veszélyessé válhat. Miközben az ember felfedezi önmagát, megküzd az énje rejtett részeivel is, és sokkal őszintébbé válik, a folyamat pedig létrehozhat egy olyan identitást, ami mások megbüntetésén, démonizálásán alapul a saját szenvedései miatt.
Stefánie-t a műtét
néhány apró módon felszabadította, más módokon viszont nem. A legelső identitás, amit nőként magáévá tett, egy újabb maszk volt. Az ötvenes évek kultúrája formálta, tűsarkú, smink, push up melltartó, nejlonharisnya. Aztán idővel, ahogy megbékélt magával, levetkőzte ezeket a maszkokat. Azt hiszem, végül megengedte magának, hogy ne a gender vagy az identitás különböző külső jegyei definiálják, hogy önmaga legyen.
Az első időkben Faludi számára az újságíróidentitás jelentette a menedéket.
A jegyzetfüzetem és a diktafonom egyfajta biztonsági hálóként funkcionált, szükségem volt egy biztonságos personára. Nagyon problémás volt a kapcsolatom az apámmal, és kellett valamilyen védelem, hogy újra el tudjak merülni benne, a megfigyelőt kellett játszanom. Ráadásul az apám nagyon szeretett beszélni, úgyhogy ez egy jó párosítás volt.
A helyzet lehetővé tette, hogy Faludi lássa is az apját, ne csak ítélkezzem felette, és próbára tegye a hipotéziseit, vagyis
megtegyek mindent, ami ahhoz kell, hogy valakiből jó újságíró legyen. Már látom, hogy inkább résztvevő voltam, mint megfigyelő, és végül le is tettem a jegyzetfüzetemet. Az írás komoly kihívás volt számomra, de a sok-sok átírás során végül hagytam magam belefolyni a könyvbe.
Bár a végeredmény szerinte sokkal személyesebb lett, mint „az a fajta távolságtartó újságírás, amit korábban csinált”, a memoárban sem sikerült teljesen levetkőznie az újságíróénjét. Nemcsak Magyarország modernkori történelmén vezeti végig a témával ismerkedő külföldi olvasót, méghozzá úgy, hogy a magyar olvasó se érezze szájbarágásnak a kötelező köröket, de a különböző identitáselméletekbe is betekintést enged. Az identitásválság kifejezés megalkotója, Erik Erikson például maga is identitásválságban szenvedett, sosem barátkozott meg zsidó származásával, vezetéknevével (Erikson, vagyis Erik fia) új identitást teremtett, lelkészlányt vett feleségül, és keresztet akasztott harvardi dolgozószobája falára.
Apa és lánya történetét olvasva felmerül a kérdés, vajon mit jelent Faludinak a család.
Azokat az embereket jelenti, akiket sosem tagadsz meg, történjék bármi, nem számít, milyen szörnyű dolgokat tettetek egymással vagy mondtatok egymásnak. Volt egy pont a vége felé, amikor az apám, aki akkor már demenciával küzdött, kidobott a lakásból, amikor a háziápoló-szolgálattal megpróbáltam bejutni. Később írtam neki egy levelet, amiben elmagyaráztam, hogy nem betörni akartam hozzá, hanem segítséget vinni, hogy ne kelljen kórházba mennie, amitől, érthető módon, nagyon félt. Miután elolvasta a levelet, visszamentem hozzá, ő pedig elmondta, hogy megérti, és nem számít, mi történt köztünk korábban, nem érdekes, mekkora lesz a haragja, mindig a családja maradok. Ez nagyon bénán hangozhat, de tőle óriási dolognak számított. Sok rossz érzés volt közöttünk, de összetartoztunk, és ez a kötelék elszakíthatatlan.
A Stefánie Faludiról készült fotóért nagy köszönet a Librinek, a Susan Faludiról készült képet Sigrid Estrada készítette (Forrás: susanfaludi.com)
