Fotó: Valuska Gábor
A KönyvesMagazin nyári számában híres írókat és híres rokonaikat kértük meg, hogy írjanak egymáshoz fűződő kapcsolatukról. Dragomán György és szintén zenész (illetve író) felesége, Szabó T. Anna egymásról, Grecsó Krisztián az öccséről, a táncos Grecsó Zoltánról, Kemény István és lányai, Lili és Zsófi a nagy irodalmi családról, Péterfy Gergely a húgáról, a színész-énekes Péterfy Boriról, a Závadák a Akkezdetről meg a végről meséltek. Esterházy Péter pedig apákról és fiúkról. Meg egy bizonyosról, Marcellről.
Papa, Marcell – így szólítja egymást Esterházy Péter és képzőművész fia, Marcell, akinek akad még egy beceneve hároméves korából: Csumpi. Gimnazistaként kezdte olvasni apja regényeit, és nehezen tudott elvonatkoztatni attól, hogy mit szólhatnak a családtagok, amikor felbukkannak egy-egy regényben. Esterházy Péter szerint a megjelenő mondatok mindig jobbak, mint amiket a családtagok mondtak. „Azok meg vannak csinálva. Ez egy szakma.”
Esterházy Péter Elvileg apafiúzásban vagy fiúapázásban jó vagyok (jelzem, anyázásban és nagynénibácsizásban, vagyis családozásban is), van tapasztalatom, van mondatom, és nincs igazán takargatni valóm, ideális alany volnék tehát, hogy V. szerkesztő úr korbácsütéseire, kívánságára a porondon teremve háromezer leütésnyit énekeljek e témában. Hallom, a Keményék osztoznak a háromezren. Az úgy mégis barátságosabb, a felelősség is oszlik; ők persze teli vannak költőkkel – nálunk más a helyzet.
A világon a legjobban az orra alatt morogni az én Marcell fiam tud. Ez kevésbé az unottság vagy valami kelet-európai spleen jele, sokkal inkább egy általános nyelvi szkepszis hiteles megnyilatkozása. Noha, a három másik testvéréhez hasonlóan, nagyon tud magyarul. De hallgatni is jól és érzékletesen tud. És a kettő közt van aztán a már említettem, világszínvonalú orra-alattizás.
Ennek valamelyest ellentmond az a néhány alkalom, amikor a saját műveiről hallhattam őt beszélni, mesélni, okosan, érdekesen, művelten. Ha nem tudnám, de nagyon tudom, nagyon-nagyon, hogy milyen mélységesen mély szakadék van (sőt, tátong) a kimondott és a leírt szó státusza között, akkor kicsit hepciáskodtam volna, hogy vállalja csak be ő is a maga ezerötszázát. Nem apai erővel nyomattam volna (nem is tudom, van-e nekem olyanom; gyermekek kara: vaaaan!!!), inkább mint két (barátot nem mondok, tévedésnek és sunyinak tartom az ismert szülői óhajtást: legyünk barátok!), mint két munkatárs, aki civódik az elvégzendő munka megosztásáról.
De hát én vagyok, aki ír, ő néz, ő a „szemes ember”.
Mindig (illetve „mindig”) el szoktam mesélni azt a hajdani óvodai élményemet, amikor ránk szólt az óvónéni, hogy várjuk meg, vártuk is, és közben látom a fiamat, ahogy hihetetlenül idegesítőn áll ott a falnál, ferdén, valahogy félig lecsúszva, akár egy Mándy-novellában egy boldogtalan, vesztes partvis. És akkor lassan, mint egy filmben, magamra kúszott át a tekintetem, pontosan ugyanúgy álltam, mint ő, ferdén, szerencsétlenül – párhuzamos partvisok. Nem eldönthető, mi irritálóbb, ha maradékunk hasonlít ránk, vagy ha különbözik tőlünk.
A Rokonok-sorozat képeit megnézhetitek augusztus végéig a Hadikban, Valuska Gábor A boldog családok mind hasonlók egymáshoz című kiállításán.
Marcellnak azt köszönhetem, hogy a művészete e fenti mondatot így változtatta meg: nem eldönthető, mi érdekesebb, izgalmasabb, rejtélyesebb, tanulságosabb, az-e, ha a munkáiban ráismerek valamire a saját törekvéseimből, vagy amikor épp nagyon nem.
Szinte példaszerűen, hogy mennyire más a (nagyon is létező) viszonya a szavakhoz (érdektelen következményként ezt szívom most meg), mint az enyém, illetve látni ezt a másféle gondolkodást, az intellektuális képi gondolkodást. És többek közt azért is láthatók a különbségeink („melyek mellett más hasonlóságaink is vannak”), mert anélkül, hogy ő ezt tudatosan akarta volna (tudatosan inkább kerülnie kellett volna), munkáinak egy jó része a családhoz kapcsolódik, a nagyapjához (nagyapjaihoz), meg ama történelmihez. Ahogy a költő mondja: hát erről még lehetne ezt-azt mondani – fényképezni, videózni, eszkábálni, matatni, építeni, nézni, nézni, nézni...
