J. D. Salinger nem csak életében, de még halálában is izgalomban tartja az olvasókat és a kritikusokat. Arról már mi is többször beszámoltunk (például itt meg itt), hogy szeptember elején érkezik a mozikba a híresen rejtőzködő író életéről beszámoló dokumentumfilm, és ezzel párhuzamosan a könyvesboltokba kerül a szerzőpáros, David Shields és Shane Salerno könyve is. (Utóbbi szeptember 3-án jelenik meg, a film bemutatója szeptember 6-a.)
A dokumentumfilm forgalmazásáért Harvey Weinstein felel, aki nem bízott semmit sem a véletlenre, és már a bemutató előtt elkezdett kiszivárogtatni egy-két izgalmas részletet. Így például a készítők azt állítják, hogy a 2010-ben elhunyt Salinger utolsó éveiben is szorgalmasan írt, az akkor készült írások egy része pedig 2015-től kezdődően nyomtatásban is meg fog jelenni, mégpedig a néhai író utasításainak megfelelően.
Összesen öt kötetről beszélünk: ezek között lesz olyan (The Family Glass), amely a Franny és Zooey-ból ismert Glass család történetét gördíti tovább. Egy másik kötet az eddig még kiadatlan The Last and Best of the Peter Pans című történet átdolgozott verzióját tartalmazza, de lesz olyan könyv is, amely a Zabhegyezőből ismert Caulfieldekről szól majd. Lesz olyan történet is, amely az írónak a keleti vallásokkal kapcsolatos, illetve a második világháborús tapasztalatain alapul.
A Zabhegyező 1951 júliusában jelent meg, és bár a kezdeti kritikák eléggé vegyesek voltak, a közönségsikerre jó példa, hogy a megjelenését követő két hónapon belül nyolcszor kellett újranyomni. Ezt követően – életében – még három kötete jelent meg (Kilenc történet, Franny és Zooey, Magasabbra a tetőt, ácsok/Seymour: Bemutatás), utóbbi 1963-ban.
Legutolsó írása 1965 júniusában jelent meg a The New Yorkerben, ez volt a Hapworth 16, 1924, amelynek hőse az Ilyenkor harap a banánhalból (Kilenc történet) megismert, ugyanakkor a történet idején még gyerek Seymour Glass volt.
Salinger ezt követően már nem publikált semmit. Teljesen visszavonult a közélettől, a viták, spekulációk azonban az elmúlt ötven évben sem szűntek meg arról, hogy vajon min dolgozhatott Salinger önkéntes visszavonultságában. Márpedig, hogy írt, az nem volt kérdéses, a barátok, szomszédok, családtagok ugyanis megerősítették, hogy az író életének utolsó éveiben is dolgozott, és maga Salinger is arról beszélt a The New York Times-nak 1974-ben adott interjújában, hogy napi szinten ír, igaz, kizárólag csak a maga örömére.
Hogy pontosan mit is írt Salinger, arról a szerző 2010-ben bekövetkezett halála óta a hagyaték kezelői, az író fia, Matt Salinger és özvegye, Colleen O'Neill sem árult el semmit, és ők most sem működtek együtt a szerzőpárossal. A film egyébként összesen kilenc évig készült, az alkotók összesen százötven interjút készítettek. Emellett azt ígérik, hogy eddig még sehol sem látott fotókat és filmfelvételeket is bemutatnak a filmben.
A készítők a fentieken túl magánéleti titkokat is feltárnak – legalábbis ezt ígérik. Így a filmben szó esik majd Salinger első feleségéről, a német származású Sylvia Welterről, akit a második világháború végét követően vett el, és aki egyes spekulációk szerint a Gestapónak dolgozhatott. De szó esik a Jean Millerrel folytatott kapcsolatáról is: a 14 éves lánnyal egy floridai strandon ismerkedett meg Salinger, és állítólag az ő személye inspirálta az Alpári történet Esmének, szeretettel című írást.
Forrás: The New York Times, AP
