Alice Munro: Mennyi boldogság! (ford.: Mesterházi Mónika)
Park Kiadó, 2011, 344 oldal, 3900 HUF
A kanadai Alice Munro kapta az irodalmi Nobel-díjat október 10-én. A kortárs novella nagymesterének nevezték az indoklásban, Jonathan Franzen szerint nincs jobb észak-amerikai írónő nála. A magyarul legutóbb megjelent könyvét mutatjuk be.
Ha valaki csak a cím alapján választ olvasmányt magának, az a Mennyi boldogság!-gal eléggé mellényúlhat. A címbeli boldogság ugyanis csak nyomokban bukkan elő Alice Munro angolul 2009-ben (magyarul 2011-ben) megjelent művében, van helyette azonban minden más – gyilkosság, erőszak, szerelmi sokszögek, torz barátságok és különös érdekszövetségek. Meg egy csomó nő, akik a maguk módján próbálnak kievickélni életük mélypontjairól.
A tíz történet ugyanis mind női sztori, még akkor is, ha történetesen éppen férfiak állnak a középpontban. Munro azonban nem enged teret semmiféle szirupos ömlengésnek vagy könnyes picsogásnak, biztos kézzel tartja egyben a történetek vezérfonalát. Már rögtön az elsővel (Dimenziók) arcul csap, és nem kegyelmez a többivel sem.
Pedig ha jobban belegondolunk, nem is történik bennük semmi különös. Egy nő meglátogatja hozzátartozóját az egyik állami intézményben, egy másik üzenetet kap gyerekkori játszótársától, egy harmadik pedig egy könyvdedikálásra látogat. Banális alaphelyzetek. Lennének. Ha Munro ezekből a mindennapi élethelyzetekből finoman, de annál biztosabb kézzel nem bontogatná ki azokat a korántsem hétköznapi drámákat, melyek a kívülállók számára rendszerint láthatatlanok.
Munrónál azonban szerencsére nincs lamentálás, fájdalmas sorsok fölötti búsongás. Tárgy- és tényszerű, miközben nagyon ért ahhoz, hogy egy-egy mondatával megfagyassza a levegőt. A Wenlock Edge című sztoriban egy egyetemista lány például vacsorameghívást kap szobatársa öreg szeretőjének lakására. A férfi azt akarja, hogy olvasson fel neki meztelenül.
„És megkérhetném, ugye megkérhetném, hogy ne tegye keresztbe a lábát?” (93.)
A hatalom és a hatalommal való visszaélés rendszerint vissza-visszaköszön a művekből, ugyanúgy, ahogy a magány, illetve az attól való félelem. Néha úgy tűnik, mintha Munro hőseinek mindenből csak a rossz jutott volna: a szerelemből csak a féltékenység, az anyaságból a gyötrelem, a barátságból a piszkos titkok. A képlet azonban nem ilyen egyszerű: maguk a szereplők sem szimpla papírmasé alakok, Munrónál ugyanis az áldozatról is hamar kiderülhet, hogy ő maga is elkövető, s ezt az érzést csak fokozzák az időnkénti hirtelen perspektívaváltások.
Feszes, kerek szövegek ezek, melyek koherens, jól összerakott egészet alkotnak (az egyetlen kivétel talán a címadó utolsó novella, amely hosszas felvezetés után kurta-furcsa véget ér), és amelyek mindezek mellett nincsenek híján az öniróniának sem. Saját műfajáról Munro például így vall a Fikció című történetben: „A Hogyan kell élnünk ráadásul novelláskötet, nem is regény. Ez már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan, mint aki biztonságosan beérkezett.” (60.)
Alice Munrónak mindenesetre sokat nem kellett toporognia, hiszen Margaret Atwood mellett hosszú évekig ő volt Kanada egyik legjobb irodalmi „exportcikke”. Igaz, a Nemzetközi Man Booker-díjas írónő legutóbb – paradox módon – éppen akkor került a nemzetközi reflektorfénybe, amikor a nyáron bejelentette, hogy felhagy az írással. Így volt ez egészen tegnapig, amikor is Munrót hivatalosan is „a kortárs novella mesterévé” kiáltották ki.
