Malala Juszufzai, Christina Lamb: Én vagyok Malala
Bookline, 2013, 350 oldal, 2792 HUF
Tizenhat évesen megkapta a Szaharov-díjat, és ő a valaha volt legfiatalabb személy, akit Nobel-békedíjra jelöltek. A nemzetközi kiadással egy időben csütörtökön jelenik meg magyarul Malala Juszafzai könyve, melyben nem csak azt meséli el, hogyan támadták meg az iskolabuszon a tálibok, csodával határos megmenekülése után pedig hogyan kezdett új életet Angliában, de kiderül az is, hogy a Szvát-völgyében milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak a lányoknak, akik egyszerűen csak tanulni akartak.
„2012. október 9., kedd volt az a nap, amikor minden megváltozott” – emlékezik vissza csütörtökön megjelenő könyvében (Én vagyok Malala) Malala Juszafzai. Tizenöt éves volt akkor, és ahogy addig mindig, iskolába ment a pakisztáni Mingorában. Korábban leginkább gyalog járt, azonban akkor már egyre gyakrabban szállt buszra: „Azért kezdtem el busszal járni, mivel anyám féltett, és nem akarta, hogy egyedül sétálgassak.” Malala és a családja ugyanis egyre több fenyegetést kapott: volt, amit élőszóban közvetítettek, vagy egy cédulára írtak fel, de előfordult, hogy a fenyegetők az újságokban tették közzé, mire számíthat a lány és családja. „Az anyám ugyan miattam aggódott, de a tálibok sosem törődnének egy lánnyal, és jobban izgultam amiatt, hogy apám lesz a célpont, mert ő mindig felszólalt ellenük.”
Malala aznap is busszal ment haza. „Arra még emlékszem, hogy a busz jobbra fordult, le a főútról a hadsereg ellenőrzőpontjánál, ahogy mindig is, majd bekanyarodott az elhagyatott krikettpályánál. Ez az utolsó emlékem.” Malala saját bevallása szerint homályosan emlékszik arra, ami ezután történt. Két szakállas fiatalember állította meg a buszt, és azt mondták a sofőrnek, hogy a gyerekekről szeretnének megtudni valamit. Az egyik felugrott a buszra, „Kicsoda Malala?”, kérdezte. „Senki sem szólt, de több lány is rám nézett. Én voltam az egyetlen, aki nem takarta el az arcát.” A férfi háromszor lőtt. Egy golyó a fején találta el Malalát, a másik kettő két osztálytársát sebezte meg.
Malala Juszufzainak láthatólag nagyobb célja volt az Én vagyok Malalával, mint hogy még egyszer végigpörgesse a véres eseményeket. A kötetben, melynek megírásában Christina Lamb újságíró segített neki, például részletesen mesél a családjáról („Anyám hihetetlenül szép, apám pedig úgy imádta, mintha törékeny porcelánváza lenne, soha nem emelt rá kezet, szemben más férjekkel.”), különösen pedig arról, hogy az apja mennyire másképp kezelte családon belül is a nőket, mint a körülötte élők többsége („Bár nem tud se írni, se olvasni, apám mindent megoszt vele (...). A legtöbb pastu férfi sosem csinál ilyet, nem osztja meg problémáit a nőkkel, mert azt gyengeségnek tekintik.”). A faluban nem volt ritka, hogy a lányokat már egészen fiatal korukban adták-vették, és arra is akadt példa, hogy két család a közöttük dúló viszályt kényszerházasság útján rendezte el.
A kötet utalásszerűen kitér Pakisztán és a szomszédos Afganisztán közelmúltbeli történetére is, így például arra, hogy a tálibok megerősödésében milyen szerepet játszott a pakisztáni hírszerzés, hogy a pastuk mit szóltak Afganisztán bombázásához, vagy hogy a vallásos emberek miként tekintettek Oszama bin Ladenre. Ahol Malala élt, a helyi vezető fatvát adott ki az amerikaiak ellen. „A pakisztáni kormány nem gátolta meg benne. Tartományunk kormányzója kibocsátott egy nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy aki Afganisztánba szeretne menni és harcolni a NATO-csapatok ellen, az nyugodtan megteheti. Jó tizenkétezer fiatalember hagyta el Szvátot, hogy a táliboknak segítsen. Sokan sosem tértek vissza.”
A témában eddig megjelent cikkeink:
Továbbra is fenyegetik a Nobel-esélyes Malalát
Októberben jön a fejbelőtt bloggerlány története (részlet)
Hárommillió dolláros könyvszerződést kapott a tálibok által fejbelőtt lány
A Szvát-völgyben hamarosan a tálibok vették át a hatalmat, ez pedig a hétköznapokban is gyökeres változásokat hozott. Az emberek megszabadultak tévéiktől, bezártak a DVD-boltok, lakat került a szépségszalonokra. A férfiaknak megtiltották a borotválkozást, a nőknek pedig, hogy a bazárba járjanak. Helyi bíróságokat hoztak létre, melyek sokkal gyorsabban ítélkeztek, mint a pakisztáni hatóságok, viszont olyan új büntetési módozatokat vezettek be, melyek addig ismeretlenek voltak – ezek közé tartozott például a nyilvános korbácsolás. De a helyi vallási vezető megtiltotta azt is, hogy az orvosok Sabin-cseppeket adjanak a pácienseknek, arra hivatkozva, hogy az amerikaiak ezzel akarják meddővé tenni a muszlim nőket. Malala apja is egyre több fenyegetést kapott, mivel az általa vezetett iskolában lányok is tanulhattak.
A Szvát-völgyben harcok robbantak ki a pakisztáni kormányerők és a tálibok között. Malala szerint az iskola tartotta benne a lelket ezekben a napokban. „Az iskolánk szolgált menedékül a külvilág szörnyűségeivel szemben. Osztályomban az összes többi lány orvos akart lenni, de én úgy döntöttem, hogy inkább feltaláló leszek, és kigondolom, hogyan lehet megállítani a tálibokat.” Az biztos, hogy a tálibok akkor már végleg eldöntötték, hogy megszabadulnak a lányiskoláktól: éjszaka egyre több röpült közülük a levegőbe. Malala apja békemeneteket szervezett, lánya pedig egyre többször nyilatkozott a helyi tévécsatornáknak. Az élet azonban egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb lett. Ekkor történt, hogy a BBC pesavári tudósítója megkereste Malala apját azzal, hogy egy diáklányt keres, aki naplót írna az életéről a tálib uralom idején. „Az első naplóbejegyzésem 2009. január 3-án jelent meg, „FÉLEK” címmel.”
A blog egyre híresebb lett, gyakran hivatkoztak rá külföldön is, Malala azonban nem fedhette fel az ismerősei előtt, hogy ő írja a naplót, túlságosan kockázatos lett volna. A családnak később a harcok miatt el kellett költöznie, és csak három hónap után térhettek vissza otthonukba. Malala idővel egyre több elismerést kapott, nevét széles körben ismerték. A fenyegetések azonban nem szűntek meg. 2012. október 9-én rálőttek Malalára. A lány túlélte a támadást, azóta Nagy-Britanniában él. Iskolába jár, de mégsem él úgy, mint a kortársai. Felszólal az ENSZ-ben, nyilatkozik. Kiáll a nőkért, azért, hogy ők is iskolába járhassanak. Könyvét azoknak a lányoknak ajánlotta, akiket igazságtalanság ért, és akiket elhallgattattak, hisz ugyanis abban, hogy ha közösen lépnek fel, akkor meg is fogják hallani a hangjukat. 16 éves, a napokban elnyerte a Szaharov-díjat. Ő a valaha volt legfiatalabb személy, akit jelöltek a Nobel-békedíjra.
