Az idei Könyvfesztivál díszvendége már rég nem ismeretlen a magyar olvasóközönség számára. Kevés olyan orosz író van manapság, aki ismertségével vetekedhet, ez pedig nem kis szó, hiszen rengetek kiváló művészt utasít maga mögé. Ám nem mindig volt ez így, Ulickaja ugyanis sokáig szerepelt a jól ismert tiltólistán, ami számtalan szovjet tollforgató kezét megbilincselte.
Az írónő, aki eredeti szakmája szerint genetikus, mozgalmas pályát tudhat a háta mögött. Mivel genetikai kutatásaihoz nem kapott elég támogatást, hamar elhagyta a tudományos pályát, s ezt követően kezdett az irodalommal, az írással foglalkozni. Három évig dolgozott a Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként, forgatókönyvei alapján két filmet is készítettek, szamizdatterjesztés miatt azonban műveit jó ideig nem publikálhatta, így a 70-es évektől írásai külföldi lapokban jelentek meg. A jég 1992-ben tört meg, amikor a Novij Mir közölte Szonyecska című kisregényét, melyet Oroszországban Booker-díjra jelöltek, Franciaországban és Olaszországban pedig rangos irodalmi díjakban részesült. Karrierje azóta töretlenül ível felfelé.
A Médea és gyermekei (1996) megjelenése után 1997-ben ismét jelölték a Booker-díjra, és bár ekkor még nem részesült az elismerésben, a mű mégis meghozta számára a világhírt, emellett végképp megalapozta az írónő egyedi stílusát is. A történetet, mely egy krími görög asszonyról és családjáról, boldogságukról és boldogtalanságukról, elszigetelt magányukról és bonyolult kapcsolataikról szól, kivételesen bensőséges hangulata és mély embersége kiemeli az családregények sorából. Szokatlanul intim és finoman árnyalt elbeszélés ez, mely kapcsolatot teremt az elszigetelt generációk, kultúrák közt, és teszi ezt mindenféle erőltetettség nélkül, anélkül, hogy megpróbálna álszent tanulságokat leerőltetni az olvasó torkán.
Olvass bele a Daniel Stein, a tolmácsba
1999-ben jelent meg a Vidám temetés, ami címével ellentétben korántsem nevezhető könnyed darabnak. Az emigrációban élő orosz közösség központi alakja meghalni készül, felesége, szeretői és barátai körében, akik amellett, hogy igyekeznek megszépíteni azt a kevés időt, ami még maradt a férfinak; saját életüket is kénytelenek átgondolni, átértékelni. Ulickaja következő regénye, a 2001-ben napvilágot látott Kukockij esetei nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében, akik szemére vetették családregény és metafizika határainak túlzott és önkényes összevonását. Hiába az ítészek fanyalgása, az olvasók körében egyértelmű sikert aratott a regény, s ezzel a művével Ulickaja bebetonozta helyét a kortárs orosz irodalomban.
A Kukockij esetei a XX. század kíméletlenül hiteles tablója, mely finom utalásokkal átszőtt családtörténetbe ágyazva mutatja be a diktatúra anomáliáit. Ezért a regényért az írónő végre megkapta a Booker-díjat is. 2003-ban jelent meg az Életművésznők, mely előző regényéhez hasonlóan hatalmas sikert aratott. A mű egy olyan nőről szól, aki más nők élettörténetén keresztül próbálja megismerni önmagát, megtalálni helyét a világban. Sorsa, hogy végighallgassa ezeket a történeteket, melyeket kéretlenül tárnak elé a közelébe vetődő nők, akikben néha csalódnia kell, néha pedig segíteni rajtuk, ám végül mégis ő az, aki a legnagyobb segítségre szorul. Következő regénye, az Odaadó hívetek, Surik ugyanebben az évben került a polcokra. Egy olyan fiú története, akinek életcélja az, hogy a körülötte élő nők sorsát megkönnyítse, szebbé tegye. Mindezt olyan alázattal és feltétel nélküli szeretettel teszi, ami már-már hihetetlennek hat a mai világban, történet mégsem válik sablonossá, köszönhetően annak a kivételesen bensőséges hangnak, mely Ulickaja sajátja.
Ljudmila Ulickaja kétségkívül a kortárs orosz irodalom egyik legeredetibb alakja. Gyakran mondják róla, hogy igazi „női író”, aki csak nőkről és csak nőknek ír, ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Munkásságát áthatja az emberek sorsa iránti érzékenység, a napjainkban ritka fogékonyság az emberek közti kapcsolatok helyes értelmezésére és ábrázolására. Hősei ízig-vérig létező, gondolkodó és érző alakok, akiknek van még mit mondaniuk a saját létükkel kapcsolatban. Genetikus múltját sem tudja megtagadni, hiszen az élet csodája áthatja minden írását, az emberi test esendő és egyben kivételesen összetett egységének tabuk nélküli ábrázolása az írónő egyik legnagyobb erőssége. A Médea és gyermekei egy olyan népcsoport történetét is megjeleníti, aki a hatalmas Oroszországban gyakran nem találják a helyüket, feleslegessé, nemkívánatossá váltak saját lakhelyükön. Ulickaja hitelesen képes ábrázolni ezt az érzést, hiszen ő maga is átélte az evakuálás rémségeit gyerekkorában, ám továbbra is fogékony maradt az elnyomott, kisebbségben élő közösségek sorsa iránt. Felnőtteknek szóló művei mellett az elmúlt néhány évben meséi is jelentek meg, melyek szintén nagy elismerésben részesültek hazájában (nálunk sajnos még nem jelentek meg), férje pedig, akit legfontosabb kritikusának is nevez, elismert festőművész, jó néhány könyvének borítójához készített illusztrációt. Műveit több mint húsz nyelvre fordították már le, és az egész világon, de főként Nyugat-Európában az orosz irodalom legismertebb alakjának számít. Az idei Könyvfesztivál előtti hetekben pedig végre hazánkban is megjelenik 2006-os regénye, a Daniel Stein, tolmács.
