Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei, Magvető, 2008, 501 oldal, 2990 Ft
Első rész
1
Pavel Alekszejevics Kukockijnak a XVII. század végétôl férfiágon minden ôse orvos volt. Az elsô, Avgyej Fjodorovics Nagy Péternek egy 1698-ban kelt, Ruysch anatómiaprofesszorhoz — akinél egy évvel azelôtt a cár Pjotr Mihajlov álnév alatt anatómia-elôadásokat hallgatott — Utrechtbe címzett levelében bukkan fel. Az ifjú uralkodó arra kéri a professzort, hogy „önszántából” vegye fel diákjai sorába Avgyej Kukockij gyógyszerészsegéd fiát. Hogy maga a Kukockij családnév honnan is ered valójában, nem ismeretes, ám a családi legenda szerint Avgyej ôse Kukuj helységbôl származott, ahol I. Péter német negyedet épített. Attól az idôtôl a Kukockij vezetéknév hol adománylevelekben bukkan fel, hol az iskolások névsorában, amit az 1714-es cári rendelet óta vezetnek Oroszországban. Ezeknek az új típusú iskoláknak az elvégzését követô állami szolgálat a nemesség felé nyitott utat az „alacsony származásúak” elôtt. A R angtábla bevezetését követôen a Kukockijok érdemeik alapján immár „minden rangjuk és privilégiumuk tekintetében a nemesség körébe” tartoztak. Az egyik Kukockijról említést tesznek még annak a strassburgi Johann Erasmusnak a hallgatói listáján is, aki a nyugati doktorok közül, más orvosi diszciplínákkal egyetemben, elsôként tanított Oroszországban „bábamesterséget”. Pavel Alekszejevics gyermekkorától fogva titokzatos érdeklôdést mutatott minden élô szervezet felépítése iránt.
Néhanapján — és ez leginkább a vacsora elôtti meghatározatlan, kitöltetlen idôben szokott elôfordulni — sikerült észrevétlenül besurrannia apja dolgozószobájába, és miközben a szívverése is elállt, a nehéz, eltolható üvegû svéd szekrény középsô polcáról leszedte Platen akkortájt igen híres, féltve ôrzött, háromkötetes orvosi enciklopédiáját, és kényelmesen elhelyezkedett vele a padlón, a holland cserépkályha kiszögellése és a szekrény határolta zugban. A kötet végén elhelyezték egy pirospozsgás arcú, fekete bajszos férfi és egy jámbor arcú, ám erôsen állapotos nô összerakható ábráját: a nô magzatot hordozó méhe a tanulmányozhatóság érdekében kitárulkozott. Valószínûleg éppen e miatt az ábra miatt, amely — nincs ezen mit takargatni — egyszerûen egy meztelen fehérnép volt — rejtegette a háziak elôl kutatásait, mert félt, hogy rajtakapják valami helytelenkedésen. Ahogy a kislányok fáradhatatlanul öltöztetgetik babáikat, Pavel úgy rakosgatta össze majd szedegette szét órákon át az embernek és egyes szerveinek kartonmodelljeit. A kartonemberkékrôl rendre lekerült a bôrréteg, aztán jöttek az élénkpiros izomzat kötegei, majd elôtûnt a máj, a rugalmas légcsövek törzsén kiterebélyesedett a tüdô fája, s legvégül lemeztelenedtek a csontok, amelyeket sötét-sárgára festettek, amitôl tökéletesen halottnak tetszettek. Mintha a halál mindig az emberi testen belül rejtôzne, és csak kívülrôl borítaná élô hús — de errôl Pavel Alekszejevics majd csak jóval késôbb kezd el gondolkozni. Itt, a kályha és a könyvespolc közt talált rá egyszer az apja, Alekszej Gavrilovics. Pavel letolásra számított, de apja, aki egy óriás magasságából nézett le rá, csak hümmögött valamit, és megígérte, hogy ad valami jobbat a fiának. Néhány nap múlva valóban adott is neki valami jobbat, Leonardo da Vinci Dell’ Anatomiá-ját: vakdombor A betû, tizennyolc ív, kétszáznegyvenöt rajz — Szabasnyikov kiadása, Torino, a XIX. század vége. A könyv elképzelhetetlenül gyönyörû volt, háromszáz, kézzel számozott példányban jelent meg, ellátva a kiadó ajánlásával. Alekszej Gavrilovics operált valakit Szabasnyikov háza népébôl… Az apa e szavakkal ajánlotta a könyvet tízéves fiának: — Nézd csak meg… Leonardo volt kora legkiválóbb anatómusa. Nála jobban senki sem rajzolt anatómiai preparátumokat. Apja még mondott ezt-azt, de Pavel már nem figyelt oda: a könyv úgy nyílt ki elôtte, mintha fényesség árasztotta volna el a szemét. A rajz tökéletességét megsokszorozta az ábrázolt tárgy elképzelhetetlen tökéletessége, legyen az akár kéz, akár láb, avagy hal formájú, háromfejû alszárcsontizom, amit Leonardo bensôségesen csak „hal”-nak nevezett.
— Itt lent megtalálod a természettudomány történetét, a zoológiát és az összehasonlító anatómiát — hívta fel a fia figyelmét Alekszej Gavrilovics az alsó polcokra.
—Jöhetsz bármikor és olvashatsz. Gyermek- és kamaszkorának legboldogabb óráit Pavel apja dolgozószobájában töltötte, lelkesedett a csontok csodálatos összekapcsolódásáért, amely biztosította a pronatio—supinatio soklépcsôs folyamatát, s majdhogynem könnyekig felbuzdult a vérkeringési rendszer evolúciójának ábrája fölött, onnantól kezdve, hogy a földigilisztánál még csak egy finom izomszalagokhoz kötôdô egyszerû csô volt, egészen a négykamrás emberi szív háromütemû csodájáig, amely mellett a perpetuum mobile osztályismétlôknek való egyszerû kis feladatnak tetszett. De a fiú számára maga a világ is ilyen grandiózus perpetuum mobilénak tûnt, amely saját erôforrásból táplálkozik, s melynek záloga az élôtôl a holt, a holttól az élô felé pulzáló mozgás. Pavel kapott az apjától egy ötvenszeres nagyítású kis rézmikroszkópot — ettôl kezdve semmilyen tárgy, ami nem volt alkalmas arra, hogy kiterítse a tárgylemezre, nem érdekelte tovább a fiút. Abból a világból, ami nem fért bele a mikroszkóp látómezejébe, csak azt vette észre, ami egybeesett azokkal a lélegzetelállító képekkel, amelyeket a mikroszkópban megfigyelhetett. Megragadta figyelmét például a terítô mintája, minthogy a harántcsíkos izomzat felépítésére emlékeztette…
— Tudod, Eva — mondta Alekszej Gavrilovics a feleségének —, attól félek, Pavlikból nem orvos lesz, túlságosan jó feje van hozzá… Menjen inkább tudósnak… Maga Alekszej Gavrilovics egész életében a pedagógiai és a gyógyítómunka kettôs igáját húzta: vezette a katonai sebészeti tanszéket, és nem hagyott fel a mûtétekkel sem. A két háború, az orosz—japán és a német közti rövid szünetben megszállottan dolgozott, létrehozta a tábori sebészet modern iskoláját, miközben próbálta a hadügyminisztérium figyelmét ráirányítani arra a szerinte szembeszökô tényre, hogy a jövô háborúja más jelleget ölt, és az éppen csak beköszöntött évszázad más léptékû, új fegyverekkel vívott, új katonai medicinát alkalmazó háborúk százada lesz. Alekszej Gavrilovics szerint a tábori kórházak rendszerét teljességében felül kell vizsgálni, és a sebesültek sürgôsségi evakuációjára és a központosított, szakosodott kórházak megteremtésére kell összpontosítani… A német háború elôbb kezdôdött, mint ahogy azt Alekszej Gavrilovics jósolta, ô pedig, ahogy akkoriban mondták, a hadi események színterére lépett. Kinevezték annak a bizottságnak az élére, melynek létrehozásán békeidôben annyit buzgólkodott, most pedig ezerfelé szakadt, mert a sebesültek áradata hatalmas volt, az általa kigondolt szakkórházak pedig papíron maradtak: a háború elôtti idôben nem sikerült áttörnie a bürokrácia falait. Miután kemény konfliktusba került a hadügyminiszterrel, egyszer csak faképnél hagyta a bizottságot, és fenntartotta magának a mozgó kórházakat. Ezek a kerekeken guruló, pullmankocsikban mûködô mûtôk a cselekvôképtelen hadsereggel egyetemben vonultak vissza Galícián és Ukrajnán keresztül. Tizenhét elején az egyik sebészvagont tüzérségi találat érte, és Alekszej Gavrilovics ott veszett a betegével és az ápolónôjével együtt.Pavel ugyanabban az évben lett a Moszkvai Egyetem orvosi karának hallgatója. A következô évben viszont már kizárták, mivel apja a cári hadsereg ezredese volt. Aztán egy év elteltével Kalincev professzornak, apja idôs barátjának, a nôgyógyászati és szülészeti tanszék vezetôjének közbenjárására visszavették az egyetemre. Kalincev magához vette, a testével védte. Pavel ugyanolyan szenvedéllyel tanult, amilyennel a játékos játszik, az alkoholista iszik. Határtalan lelkesedését látva mindenki csodabogárnak tartotta. Anyjától eltérôen, aki agyonkényeztetett és szeszélyes asszony volt, ô alig érzékelte az anyagi nélkülözést. Úgy érezte, apja halála után már semmit sem veszíthet. Kilencszázhúsz elején Kukockijéknál „lakótércsökkentést” hajtottak végre: lakásukba még másik három családot telepítettek, az özvegynek és fiának pedig meghagyták a volt dolgozószobát. Az egyetemi professzorok kara, amely úgy-ahogy életben maradt az új hatalom alatt, semmivel sem tudott a segítségükre lenni — ôket is rendesen összepréselték, s a forradalom okozta ijedtség sem múlt el: a bolsevikok már bemutatták, hogy az emberi élet, amiért ezek a velejükig romlott intellektuelek küzdöttek, lyukas garast sem ér. Eva Kazimirovna, Pavel anyja a tárgyak rabja volt, nagy gonddal ôrizte ôket. Bevonszolta a dolgozószobába csaknem az összes varsói bútorát, étkészletét, ruházatát. Az apa tiszteletre méltó dolgozója, amely valaha tágas volt és célszerû, most raktárhelyiséggé változott, és bármennyire kérlelte is Pavel, hogy szabaduljanak meg a felesleges dolgoktól, anyja csak sírt és ingatta a fejét: ez minden, ami korábbi életükbôl megmaradt. Mindazonáltal rendre el kellett adogatnia javaikat, és a zsibvásárban folyton ki is árusította feneketlen, hol lábbelivel, hol kis gallérokkal, hol szalvétákkal megrakott ládikáit, és minden egyes apróságot az örök búcsú könnyeivel öntözött… Anya és fia viszonya elhidegült, leépült, és egy év múlva, amikor anyja férjhez ment a szemtelenül fiatal Filipp Ivanovics Levsinhez, egy kis vasutas fônökhöz, Pavel elköltözött otthonról, de fenntartotta magának a jogot, hogy apja könyvtárát használhassa. Ám ritkán jutott haza az anyai házba. Tanult, dolgozott a klinikán, sokszor volt ügyeletben, és ott töltötte az éjszakát, ahol tudta, leginkább a fehérnemûraktárban, ahová az öreg gondnoknô engedte be, aki nemcsak apjára, de még a nagyapjára is emlékezett… Már betöltötte a huszonegyedik évét, mikor anyja gyermeket szült. A felnôtt fiú túlságosan is emlékeztette a korára, s az egyre fiatalodó Eva Kazimirovna szenvedett ettôl. Értésére adta Pavelnek, hogy jelenléte a házban nem kívánatos. Kapcsolatuk ettôl kezdve megszakadt. Kis idô múltán az orvosi kar levált az egyetemrôl, átalakításokat hajtottak végre. Meghalt Kalincev professzor, helyére valaki más, egy kiemelt pártkáder került, akinek egyáltalán nem volt neve a tudományban. Bármilyen furcsa is, Pavelt dicsôítette, és osztályvezetô orvosi státusban meghagyta a tanszéken. A Kukockijok neve az orvosi világban nem kevésbé jól hangzott, mint a Pirogov vagy a Botkin név. Az elsô tudományos munkáját Pavel olyan érrendszeri rendellenességeknek szentelte, amelyek a terhesség ötödik hónapjában spontán vetélést okozhatnak. A rendellenességek a legapróbb hajszálereket érintették, és Pavelt amiatt érdekelték, mert akkoriban a periferikus területeken zajló keringési és idegrendszeri folyamatokra irányuló hatások elméletével bajlódott, és úgy vélte, ezeket könnyebben lehetne irányítani, mint a magasabb szintû osztásokat. Mint minden osztályvezetô orvosnak, Pavelnek is voltak betegei a kórházban, de hetente kétszer rendelt a rendelôintézetben is. Éppen abban az évben, amikor az intézeti ambuláns rendelésen a negyedik-ötödik hónapban rendre megismétlôdô vetélések miatt kezelt egy asszonyt, észrevette, hogy látja az asszony gyomordaganatát az áttétekkel: az egyik igen jól kivehetô volt a májon, a másik pedig, egy kisebb, a gátor környékén. Nem változtatott a beteg vizsgálatának rituáléján, de beutalta a sebészetre. Aztán sokáig ült az irodájában, nem hívta be a soron következô beteget, s igyekezett felfogni, mi is történt vele, honnan került elé ennek a teljesen kifejlett ráknak a színes, sematikus képe… Ettôl a naptól kezdve Pavel Alekszejevics számára feltárult furcsa, de hasznos képessége. Magában „belsô látásnak” hívta; az elsô években óvatosan érdeklôdött is, nincs-e valakinek még a kollégái közül ilyen különleges tulajdonsága, de nem bukkant a nyomára. Az évek múlásával belsô látása megszilárdult, felerôsödött, magasabb szintû megoldóképességgel bôvült. Némely esetekben még a sejtszerkezeteket is ki tudta venni, amelyeket mintha Ehrlich hematoxilinja színezett volna meg. A rosszindulatú elváltozások erôs lila árnyalatot kaptak, az aktív proliferáció finomszemcsés bíborszínben játszott… A magzatot a terhesség legelsô napjaitól mint fénylô, világoskék felhôcskét látta… Voltak olyan napok és hetek, amikor „belsô látása” elhagyta. Pavel Alekszejevics azért tovább dolgozott: vizsgálta a betegeket, mûtött. Szakmai önbizalma ilyenkor sem hagyta el, de lelkében halvány nyugtalanság ébredt. Az ifjú doktor természetesen materialista volt, a misztikát nem szenvedhette. Apjával mindig nevettek anyja lelkesedésén, aki hol nagyvilági asztaltáncoltató ülésekre járt, hol a magnetizmussal kapcsolatos misztikus ostobaságokba habarodott bele. A saját képességéhez Pavel Alekszejevics úgy viszonyult, mint egy tôle független élôlényhez. Nem tépelôdött a jelenség misztikus természetén, úgy fogadta, mint a hivatásához használható segédeszközt. Lassanként kiderült, hogy ez a képesség aszkéta és nôgyûlölô. Még a túl bôséges reggeli is el tudta halványítani a belsô látást, úgyhogy Pavel Alekszejevics bevezette azt a szokást, hogy nem reggelizik, és vagy csak ebédre evett elôször, vagy ha a nap második felében a rendelôben rendelt, akkor csak vacsorára. Ami a nôkkel való fizikai kapcsolatot illeti, az bizony egy idôre kikapcsolta a megfigyelt betegeknek ezt az áttetszôségét. Jó diagnoszta volt, orvosi gyakorlatához lényegében nem lett volna szükség erre a jogtalan elônyre, tudományos munkája azonban mintha valóban kérte volna ezt a segítséget: a véredények rejtett sorsa olyan titkokat ôrzött, amelyek mintha éppen feltárulnának… Úgy esett, hogy magánélete némileg ellentétbe került a tudományossal, és miután szakított futólagos szeretôjével, egy hideg és pontos kezû sebészasszisztenssel, finoman elkerülte a további szerelmi kapcsolatokat; kissé tartott is a nôi agresszivitástól, és hozzászokott az önmegtartóztatáshoz. Nem jelentett ez neki túlzottan nagy megpróbáltatást, mint ahogy semmi sem, amit magunk választunk. Néha megtetszett neki valamelyik kis nôvérke vagy fiatal doktornôcske, és pontosan tudta, hogy bármelyikük az elsô szóra el is menne vele, de a belsô látást fontosabbnak tartotta. Önkéntes erényességét kénytelen volt védelmezni: magányos volt, ám annak az idônek a koldusviszonyai között gazdag, saját területén híres is, és lehet, hogy nem volt éppen egy férfiszépség, de mindenképpen férfias és vonzó, s ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetôen, amelyekbôl elég lett volna akár egyetlen is, bármelyik nô, aki csak felfedezte kissé érdeklôdô tekintetét, olyan ostromba kezdett, hogy Pavel Alekszejevics alig úszta meg szárazon. Némely kolleginák még azt is feltételezték, hogy van benne némi titkolt vonzódás a férfiak iránt, amit magával a szakmájával hoztak összefüggésbe: miféle vonzalmai lehetnek egy olyan férfinak, aki nap nap után szolgálati kötelességbôl matat finom ujjaival a titkos nôi sötétségben… Az orvostudomány iránti családi odaadáson kívül volt még egy sajátos örökletes vonása a Kukockijoknak: úgy szereztek maguknak feleséget, ahogyan zsákmányt a katonák. A dédapj egy fogságba esett török lányt vett el, a nagyapja egy cserkesz nôt, az apja pedig egy lengyel kisasszonyt. A családi legendák szerint mindegyikük észbontóan szép nô volt. Ugyanakkor a vérkeveredés kevéssé változtatta meg a testes, vállas, korán kopaszodó férfiak e családi vonásait. Az Avgyej Fjodorovicsról készült rézkarc portré, egy ismeretlen, ám nyilvánvalóan német iskolázottságú festô munkája, amit mind a mai napig ôriznek Avgyej Fjodorovics utódai, tanúskodik a családi vonásokat az idôn átívelôen továbbadó vérnek az erejérôl. Pavel Alekszejevics is ilyen katonai házasságot kötött — elhamarkodottat és váratlant. És bár a felesége, Jelena Georgijevna nem volt sem fogoly, sem túsz, Kukockij negyvenkettô novemberében látta meg elôször egy szibériai kisvárosban, V.-ben — ahová az általa vezetett klinikát evakuálták —, a mûtôasztalon, és a nô — akinek az arcát még nem is látta — olyan állapotban volt, hogy Pavel Alekszejevics számot vetett vele, hogy a beteg élete nem az ô kezében van. A nôt a mentôk hozták be, már késôn. Nagyon késôn… Pavel Alekszejevicset a helyettese, Valentyina Ivanovna hívatta be. Kiváló sebész volt ô is, azt is tudta, hogy a fônöke megbízik benne, de most valami különleges esettel szembesült. Hogy mivel, maga sem tudta megmagyarázni. Elküldetetttehát a férfi lakására, felkeltette és megkérte, hogy menjen be. Amikor Kukockij, már „bemosakodva”, elôkészülve az operációra belépett a mûtôbe, a doktornô a szikével éppen felvágta az elôkészített felületet… Kukockij odaállt Valentyina Ivanovna háta mögé. Különleges látása magától mûködésbe lépett, és már nem is az operációs területet látta, amin Valentyina Ivanovna dolgozott, hanem a nôi testet, teljes egészében, látta a ritka kecses és súlytalan gerincet, a szûk mellkast, a vékony bordákat, a megszokottnál kissé magasabban elhelyezkedô rekeszizmot, a lassan összehúzódó szívet, amelyet sápadtzöld, az izommal együtt lüktetô áttetszô fény világított meg. És — bár senkivel sem tudta volna megértetni, senkinek sem tudta volna elmagyarázni ezt a furcsa érzést — egy rokon testet látott ott. Még a jobb tüdô csúcsán lévô sötét folt is, ami a gyermekkorban átvészelt tuberkulózis nyoma, kedvesnek és ismerôsnek tetszett neki, mint amilyen az ágy fejrészénél lévô, jól ismert tapétafolt, ami mellett minden este elalszunk. Ennek a fiatal és belsô felépítésében csodálatos nônek az arcát nézni valahogy kínos volt, ô azonban mégis vetett oda egy gyors pillantást a fehér lepedôn túlra, ami a nôt állig betakarta. Felfedezte a hosszú barna szemöldököt, a pihés kis pamacsot a kiindulásánál, valamint a keskeny orrlyukakat. Meg a falfehér sápadtságot. Ám az arc látványa olyan kínos érzést váltott ki belôle, hogy szemét nyomban le is csúsztatta oda, ahol a gyöngyházszerû bélcsatorna hullámvonulatát feltételezte. A féregnyúlvány kifakadt, a genny kifolyt a bélüregbe. Hashártyagyulladás. Ez volt az, amit Valentyina Ivanovna is látott. A tapintásra éppen csak langyos, valamilyen ritka virágillatot árasztó, gyenge sárgásrózsaszín láng, amely csak Kukockij látásában létezett, világította meg a nôt, akinek, lényegében, ez a része is volt. Az orvos látta azt is, hogy a combnyak elégtelen domborulata miatt milyen törékenyek a medenceízületek… Tulajdonképpen közel jár a csípôficamhoz. Ráadásul a medence olyan szûk, hogy szülés esetén tartani kell a medencecsontok széthúzódásától vagy szétszakadásától. De a méh fejlett, arra utal, hogy már szült. Tehát egyszer már megúszta… A gennyesedés elérte már mindkét petevezetéket és a sötét, felzaklatott méhet… A szív nagyon gyengén vert, de nyugodt tempóban, a méh viszont rettegést sugárzott magából. Pavel Alekszejevics már régóta tudta, hogy az egyes szervek saját érzékeléssel rendelkeznek… De lehet-e az ilyesmit hangosan kimondani? Hát igen, szülnöd már nem kell többet… — a férfi még nem gyanította, hogy éppen kitôl is nem kell már szülnie ennek a szeme elôtt haldokló asszonynak. Megrázta a fejét, hogy elûzze az áttetszô képeket… Valentyina Ivanovna a bélcsatorna tekervényének iegyengetése után most eljutott a féregnyúlványhoz. Minden csupa genny volt… –Mindent kitisztítani… Mindent eltávolítani… Ezt nem lehet elviselni. Átkozott egy foglalkozás, gondolta Pavel Alekszejevics, mielôtt kivette Valentyina Ivanovna kezébôl a mûszereket. Pavel Alekszejevics tudta, hogy a kórház vezetôjének, Ganyicsevnek van néhány fiola amerikai penicillinje. Tolvaj volt és feketézô, de lekötelezettje Pavel Alekszejevicsnek… De vajon ad-e?
