B+
Bret Easton Ellis: A királyi hálószobák
Ford.: M. Nagy MiklósEurópa kiadó, 2010, 224 oldal, 2295 Ft
Abban igaza van Bret Easton Ellis-nek, hogy ha valóban brandépítésen dolgozna, akkor minden évben kiadna valamit, de az is vitathatlan, hogy az amerikai író már régóta ugyanolyan márka, amilyenekről a fogyasztói társadalmat bíráló könyvei szólnak. Az olvasók bíznak az író állandóságában, és majd mindig megkapják az Ellis-univerzum elengedhetetlen elemeit: a minimalizmust, a kiüresedett lelkeket, a hiperrealizmust, a városi lét boncolását, az E/1 elbeszélést, az intertextualitást, komplikált kapcsolatokat, posztmodern játékot, popkulturális utalásokat, az önreflexiót, a celebeket, a valóság és a fikció összemosását, pénzt és romlottságot, erőszakot, narkót, vért, szexet. Ezeknek nincs híján a Nullánál is kevesebb folytatása, a Királyi hálószobák sem, de többet is kapunk. (Részlet erre>>)
Ellis a felszín alatt folyamatosan változik. A húszévesen írt, semmiből jött, 1985-ben megjelent első regénye, a Nullánál is kevesebb szikár és friss nyelvezettel, óriási hatással mutatta be a Los Angeles-i szupergazdag, kiégett gyerekek mindennapos tengődését, az MTV-generáció sötét oldalát. A debütáló könyv kópiájának is tekinthető Vonzás szabályai nem feltétlenül a stílusban és a karakterben jelentett újat, hanem a három nézőpontból megírt szöveg miatt. Az 1991-ben megjelent botránykeltő Amerikai Psychót pedig már a pénz és a külsőségek rabjában élő társadalom kritikájaként, és az erőszak és a perverzió filozofikus mélységű bemutatásáért ünnepelték, máig ez Ellis legismertebb regénye. Aztán jött az 1998-ban megjelent, hét éven keresztül írt Glamoráma, a szerző eddigi leghosszabb regénye, amiben már a korábbi történetektől eltérően valódi cselekmény is van: a modell- és celebvilág erős szatírájaként induló sztori egy egész világot átívelő terrorszervezet működésére fut ki, és kafkai vízióban csúcsosodik. A mindezidáig utolsó regény, a Holdpark, talán a legbizarrabb Ellis művei közül; kvázi-önéletrajz, egyszerre gúnyolja ki az Amerikában roppant divatos memoárokat, és tiszteleg Stephen King előtt (avagy kiparodizálja őt), ráadásul még aparegényként is értelmezhető.
A Nullánál is kevesebb filmváltozatában Clay-t alakító Andrew McCarthy beszél a folytatásról
Így jutottunk el a Királyi hálószobákig, a Nullánál is kevesebb 25 évvel később, magyarul most megjelent folytatásáig. Első pillantásra semmi nem változott, még a cím is ugyanúgy Elvis Costellóhoz köthető. A főszereplők ugyanazok, most is Clay a narrátor, mindenki szenvtelen, mint régen, megy a bulizás, a drog, és a többi, közben pedig titkok és hazugságok árnyékolják be az amúgy is napszemüveg mögött zajló életet. Az is szembetűnik, nem meglepetés, hogy a technika is változott. A Nullánál is kevesebb még a videó, a kazettás magnó, az MTV, a lemezbolt és a tárcsás telefon világa, a Királyi hálószobák már az iPhone-ról, a YouTube-ról és az sms-ről szól. Ott a lányok még rózsaszínre festett hajjal görkorcsolyáznak, itt már jógamatracot cipelnek a vállukon.
Persze a szereplőknek azért mindenképpen változniuk kellett, már csak az idő miatt is. A negyvenes évei elején járó Clay most forgatókönyvíróként dolgozik, és, akárcsak az első részben, épp megérkezik Los Angelesbe. Egy általa írt film szereplőválogatására tart, de az igazi indíték nem derül ki: "igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön”. Clay hamar a régi barátai társaságába keveredik, akiktől hiába távolodott el fizikailag és lelkileg egyaránt, mindig is az élete részét képezték. Blair és Trent összeházasodtak, Julian továbbra is ugyanolyan kétes figura, mint volt, semmivel se lett megbízhatóbb, Rip arca pedig totálisan eldeformálódott a plasztikai műtétektől („egy arc, ami egy arcot utánoz, és meggyötörtnek látszik”).
Ellis mindig is tagadta, hogy ő lenne Clay, sőt kimondottan idegesíti, ha azonosítják vele, de azt is egyértelműsítette, hogy a figurába azért épített önéletrajzi elemeket. A Nullánál is kevesebb Ellis iskolai élményein alapult, ma pedig, akárcsak Clay a folytatásban, forgatókönyvíróként is dolgozik. Ugyanúgy New Yorkból költözött vissza Los Angeles-be, mint főhőse, a város ugyanannak a részén él, Clay lakását egyenesen a saját otthonáról mintázta. Talán azt sem merészség megkockáztatni, hogy Ellis saját magához is beszél, amikor Clay gondolataiba beleírja, hogy megfáradt, „öreg tinédzserként” tekint önmagára, viszont az is biztos, hogy forgatókönyvíróként Clay sokkal sikeresebb, mint ő a valóságban.
Filmipari munkásként Ellis elmerült a hollywoodi létben, felgyülemlett tapasztalatait felhasználta a Királyi hálószobákban is. Nemcsak a filmes társasági események vagy a filmkészítés hátterének ismeretére gondolok, hanem arra, hogy bár az eddigi regények is egyből beszippantották az olvasót, és képzeletbeli filmként működtek, a mozgóképszerű-hatás most a legerősebb.
Rögtön ott van ugye az édes borzongást kiváltó első mondat: „Készítettek rólunk egy filmet.” Egyértelmű utalás ez a Nullánál is kevesebb 1987-es filmváltozatára (érthetetlen magyar változatában: Fagypont alatt), és a regény elején Ellis újabb furcsa önkifordulással azt írja meg, hogy Clay mit gondol a könyvről és az abból készült filmről, no meg az íróról, aki ellopta az életét. Egy másik adaptációra is találunk utalást, az egyik film, amin Clay dolgozott, A hallgatózók címet viseli, amibe nem nehéz belelátni az Informátorokból készült filmet.
Ahhoz, hogy a Királyi hálószobák erős moziszerű hatást érjen el, két dolog kellett: feszültség és cselekmény. Utóbbi cammogva bontakozik ki, előbbi mesterien van felépítve – egy darabig. Nem árulunk el titkot, csak alig kell lapozni hozzá, és kiderül, hogy Julian halott, meg van még egy „állítólagos barát”, egy lány, aki eltűnt a sivatagban, valószínűleg ő sem él már (ha sok sorozatot nézünk, ez a szál óhatatlanul a Breaking Badet juttatja az eszünkbe, bár Ellis-től az is kitelik, hogy a Hillsből merít ihletet). A továbbiakban az idáig vezető útról olvasunk (mindenki mindenkivel, egymás háta mögött mindent), és Clay kapcsolatáról egy szerepért bármire hajlandó színésznőcskével. A halálesetekről lassan csepegtetve és aprólékosan kibontva kapjuk az információt, néha egy-egy párbeszéd hirtelen úgy ér véget, hogy „ezek a vonalak nem biztonságosak”, Clay-t pedig követni kezdik valakik. A visszapillantóban hol egy kék dzsip, hol egy fekete Mercedes tűnik fel, és sorra érkeznek a rejtélyes smsek is. Utóbbi megoldás nem újkeletű Ellisnél, a Glamoráma Victor Wardja faxüzenetet kap, a Holdpark Ellise emailektől retteg. A feszültség megteremtésében és a kvázi-krimi megalkotásában pedig bevallottan Raymond Chandler hatott az íróra. Az a Chandler, akinek a regényei ugyanúgy Los Angeles-ben játszódnak, mint a Nullánál is kevesebb és a Királyi hálószobák, aki ugyanúgy írt forgatókönyveket is, és akinek főhőse, Philip Marlowe, ugyanúgy valós helyszíneken jár, mint Clay, Blair és a többiek.
A baj csak az, hogy amikor fény derül a követők kilétére, akkor elillan a feszültség, és az marad, amit eddig is tudtunk, és megszoktunk. Remek felismerések („Ami fenntartja az érdeklődésemet –mint mindig–, az egy furcsa rejtély: hogy lehet rossz színésznő a filmekben, és jó a valóságban?”), olyan mondatok, amik bármelyik Ellis-regényben benne lehetnének, és a valóság és a képzelet összemosása, az olvasó eltérítése, félrevezetése. Pont ez a bizonytalanság az, ami miatt nehéz mit kezdeni a Királyi hálószobákkal, és azt hiszem, Ellis ezt rettentően élvezi. Lehet, az írás során tényleg csak az a gondolat motoszkált a fejében, hogy mi lehet Clay-jel, mindenesetre előnyére válik, hogy ismét szembenéz a saját maga által teremtette kultikus hősökkel, és megpróbált egy új vonalon elindulni. Persze mit lehet kezdeni a Nullánál is kevesebb szereplőivel, akik ma is ugyanazok a drogmámorban élő lelketlen zombik, akik voltak. Mintha Ellis is tisztában lenne azzal, hogy a vállalkozás valahol eleve kudarcra van ítélve, legalábbis a könyvet nyitó Costello-, illetve Chandler-idézetekből ezt lehet kiolvasni (Megismétel minden a történelem: a régi gőgjeid, a laza dumáid, a vereségeid – megismétli mind”, ill. „Nincs annál gyilkosabb csapda, mint amit magunk állítunk magunknak”).
De mondom, Ellisnél nem lehet tudni. És akkor még szóba se került, hogy akarva-akaratlanul néha már ő is úgy viselkedik, olyan életet él, mint saját hősei, vagy azok parodiái, mert ugye nem lehet eldönteni, mennyi benne a játék. Twitter-oldalán például úgy kommentálta, hogy a Királyi hálószobák világkörüli népszerűsítő turnéjának utolsó állomásán, egy olasz talk showban Phil Collins-szal futott össze, hogy "minden értelmet nyer."
A bizonytalanság kicsit megzavarhatta M. Nagy Miklós amúgy megszokott minőségű fordítását is, amikor a 138. oldalon egy autós üldözéses jelenetben felcseréli a Mercedes-t a BMW-vel, de végülis lehet, ez is csak egy Ellis-trükk. Azon viszont nem gondolkozunk, hanem nagyon örülünk, hogy a Nullánál is kevesebb újrakiadása után a Királyi hálószobák is hasonló borítóval, jó vastag papíron jelent meg. Már csak a többi Ellis-regény külsejét kell egységesíteni, és egy szavunk se lesz.
