Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák - részlet

Könyves Magazin | 2010. november 24. |

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák, Európa kiadó, 2010, Ford.: M. Nagy Miklós

 

Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia.  A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.

Részlet:
 
Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.

Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt  szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”),  és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t  énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.

De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.)  Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.

Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.

Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.

Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.

Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.

A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.

Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.

Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.

Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.

Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.

Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.

Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”,  finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.

A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.

Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.