Pár órája bombaként robbant a hír, hogy a Jelenkor megjelenteti a kilencvenes évek egyik legfontosabb, de biztos, hogy a legkultikusabb amerikai regényét, az Infinite Jest-et, méghozzá Kemény Lili fordításában. Megkérdeztük erről Kemény Lilit, és kiderült, hogy a könyvön egy háromfős fordítói csapat dolgozik.
Mikor olvastad először a regényt, és miért érezted úgy, hogy mindenképpen neked kell lefordítanod?
A regényt valójában hárman fordítjuk. A csapat tagjai rajtam kívül Kappanyos Ilona és Sipos Balázs. Balázs 2008-ban, az isztambuli reptér Relay-ében téblábolva leemelte a polcról az aktuális Rolling Stone-lapszámot. Foster Wallace ezen az őszön lett öngyilkos; a lap kimerítő portrét és nekrológot közölt, amiben generációja legfontosabb prózaírójaként mutatták be. Mi csak néhány évvel ezután ismerkedtünk meg. Balázs addigra már beszerezte a regényt, de még nem merte elolvasni. Aztán elolvasta. Aztán elolvastam én is. Aztán azonnal elölről. Közben másról sem beszéltünk, mint hogy milyen érzés lehet ezt végiggondolni, végigírni, végigcsinálni. Megvettük az egész életművet. Közben megfertőztük az ekkor Oxfordban tanuló Lonkát is, aki hármunk közül a legbiztosabb angoltudással és a legnagyobb fordítói tapasztalattal rendelkezik, és aki ekkor már be volt oltva a (poszt)modern giga-regények iránti kalandvággyal. (Lonka apja, Kappanyos András a magyar Ulysses-fordítást lebonyolító csapat oszlopos tagja.)
Hogyan jutottál el a DFW-rajongástól a Jelenkorig?
Tavaly nyáron ültünk Forgách Andrással a Zsivágóban, én kezemben pont az IJ-tel, ő éppen várt valakire. Erre a böhöm nagy könyvre nehéz nem felfigyelni, ha meglátod valakinek az ölében. Mesélni kezdtem, hogy másodszor olvasom, mert az első oldaltól kezdve azt érzem, hogy ennek a könyvnek az észjárását teljesen, kimerítően meg akarom ismerni; hogy ezt ki kell jegyzetelni, hogy ehhez térképeket, diagramokat, ágrajzokat kell rajzolni. András jobban értette a vágyamat, mint én, és megkérdezte, hogy miért nem fordítom le. Meghatódtam, és én is komolyabban kezdtem venni a tervemet. De kellett még egy lökés. Egy évvel később kaptam Andrástól egy e-mailt: fölvetette a dolgot Sárközy Bencének, aki lelkesen reagált. Másnap, annak ellenére, hogy éppen olyan beteg voltam, hogy se előtte, se utána ki se bírtam kelni az ágyból, boldogan berohantunk Balázzsal a Libri/Jelenkorba.
A kihagyhatatlan kérdés: mekkora terhet jelent egy ennyire kultikus, korszakos regény lefordítása?
Önmagában az a szimbolikus teher, hogy ez a kilencvenes években született egyik legfontosabb nagyregény, nem rossz teher, inkább megnyugtató. Rossz teher az lenne, ha éveken át egy olyan könyvön kellene dolgoznunk, aminek az erényeiben nem vagyunk teljesen biztosak, aminek nincsenek titkai, amit azonnal, kívül-belül értünk. Tehermentesít bennünket, hogy a három fősodor alapján feloszthatjuk a munkát: Lonka lefordít egy rehabilitációs központban játszódó, hol pascali, hol New Age-es self help-regényt; Balázs lefordítja a sport allegóriáján keresztül a vegytiszta gondolkodást a fizikai fegyelemmel egybeíró teniszakadémia-szálat; én pedig lefordítom egy Bódy Gábor-szerű filmrendező/atyaúristen és családja posztmodern, lacaniánus-karamazovi regényét. Tehát olyan lesz, mintha mindannyian lefordítanánk egy-egy (jó nehéz) regényt, de egyikünknek sem egyedül kell összedolgoznia a szövegeket azzá a korszakos, kultikus regénnyé, ami az Infinite Jest.
A hosszán és a lábjegyzetek mennyiségén kívül fordítói szempontból hogyan jellemeznéd a könyvet?
DFW írói különlegessége az önmagába hurkolódó, meglóduló, aztán önmagába (vissza)forduló, szolipszisztikus gondolatmenetek következetes végigírásában rejlik. Néhány novellájának a lefordítása során azt szűrtem le, hogy ezeknek a mondatoknak az összerakásához következetes matematikai észjárás kell. (Keveset értek a matematikához, de az analitikus-nyelvi gondolkodás, a mondatok logikájának megteremtése nem áll távol tőlem. Legalábbis szeretném ezt gondolni.) Ezeket a monológokat rendkívüli mennyiségben, a beszélők társadalmi státuszának különbözőségéből fakadó formai sokszínűséggel (ami a mondatszerkezetet vagy a szókincset illeti), bravúros imitációs készséggel írja egymás után. Ezekből rakódik össze a regény. A formai sokszínűségnek nem lesz könnyű magyar megfelelőt találni, hiszen a magyar irodalmi nyelv sokkal kevesebb kisebbség nyelvét teremtette meg, mint az amerikai. (Széky János Súlyszivárvány-fordításában hasznos lesz újra elmélyednünk.) Ráadásul DFW magától értetődően állandó referenciapontnak tekinti az amerikai tömegkultúrát (David Lynchtől Pete Samprasig), egyszerre értelmezi, épít rá és parodizálja – ezeknek a rétegeknek az olvashatóvá tétele is komoly kihívásokkal fog járni.
