Berlint nem a víz árasztotta el az utóbbi napokban, hanem az a rengeteg költő, akik a Poesiefestivalra jöttek: 47 ország képviselteti magát a fesztiválon, költők és fordítók mellett filmrendezők, performanszművészek, kurátorok, zenekarok – a hiúság vására.
A nemzetközi fesztivál második napján Magyarország kapta a főszerepet és olyan meghívott költőket vonultatott fel, mint Kemény István, Závada Péter, Szőcs Petra, Borbély Szilárd, illetve jelen volt Szemző Tibor is, és a Presszó Tangó Libidó.
A program egy kerekasztal-beszélgetéssel indult Wilhelm Droste vezényletében a kortárs líra politikai jellegéről. Német értelmiségi körökben meglehetősen divatos téma a magyar politikai közélet kitárgyalása, így aztán nem meglepő sem a témaválasztás – sem a hozzá társított ország. Az együttérzést kis hazánk „gazdasági és pszichológiai krízise” iránt a következő programpont felkonferálásakor is érezhettük Thomas Wohlfahrt, a fesztivál egyik házigazdájának szavaiban. A politika után következhettek a versek két nyelven, Can Togay konferál, a német-magyar kétnyelvű költőnő Kalász Orsolya pedig szervez, felolvas, lefordít. Úgy látom, mintha ideges lenne a magyar költő-küldöttség: Závada Péter a papírjára mered, Szőcs Petra üveges tekintettel néz, Kemény István nagyon komoly.
Jönnek a költőink szépen sorban, igazi költészetgyöngyöket gurítanak elénk a profik, éppen olyan jól érkeznek a groteszk képek, a megkapó sorok és ülnek a poénok magyarul, mint németül. Felváltva nevet, borzad és mélyül el a jelen lévők megfelelő része. A kétórás műsort Beck Zoltán zenés fellépése zárja a kimerült közönség segítségére sietve: „this is a song about women and men” – mondja el majd minden szám előtt és jön le a színpadról a székekhez. A technikust leinti: nem kell a hangosítás, egy szál gitárban, csupaszon áll oda a közönség elé – és milyen igaz, a sorok így hatnak a leginkább.
A felolvasóestet Szemző Tibor szeánsza követi. Kis hatásszünettel érkezik a színpadra, nem köszön, nem köszönt, leül és kezdi. Mit is? Nehéz lenne meghatározni: dúdol, énekel, versel, a legkülönfélébb hangszereken játszik, míg meg-megjelennek mögötte a fekete-fehér videórészletek: hol nők táncolnak a tévé előtt az 50-es években, hol egy kutya nyaldos egy meztelen gyereket az udvaron.
Egy pisszenést sem hallani a közönség soraiban, Szemző Tibor elvarázsol, magával visz: lassan kezdi, halk dúdolással, majd egyre hangosodik a zene, jönnek a képek, cserélgeti a hangszereket és a hangeffekteket. Amilyen ártatlan a zene és a kép, olyan elementáris erővel hatnak a sokszor 3-4 nyelven is elismételt szavak: „semmilyen vész nem lehet nagyobb annál, mint amilyenbe egyetlen ember kerülhet” vagy: „ami elgondolható, az lehetséges”. Megbabonázva ül a közönség és hallgatja, igazi befogadás-orgia ez, és éppen ezért egy óra után kimerülten csoszogunk ki a teremből.
Hazaviszi mindenki, amit kapott, nincs már más, csak a koncert, a Presszó Tangó Libidó nagyon szimpatikus csapata percekkel Szemző Tibor után kezdi is a koncertet, kirázzuk a fejünkből a sok költészetet, amit ebbe a néhány órába belezsúfoltunk.
Szerző: Raffo Kamilla
