(fotó: Németh Dániel)

A legendás Maigret felügyelőt megalkotó Georges Simenon fiával, John Simenonnal a Hiltonban beszélgettünk annak apropóján, hogy apja A londoni férfi című regényéből készített filmet Tarr Béla.

Volt olyan eset, amikor bele kellett szólnia a filmes adaptációba?

Még sosem volt igazi konfliktusra példa, volt olyan helyzet, amikor megszólaltam és elmondtam a véleményemet, amikor úgy láttam, hogy rossz irányba halad a könyv feldolgozása. Szerencsére mindig megértették és elfogadták a véleményemet, és változtattak a kérdéses részen. Tehát a filmes adaptációkkal sosem volt komoly problémám, sokkal nehezebb kérdés, amikor egyesek apám hírnevéből, és szó szerint nevéből húznak hasznot. Sajnos, ez nagyon gyakori probléma, főleg Belgiumban. Az apámat övező tiszteletet használják sokszor jogosulatlan kereskedelmi célokra; a belgák hajlamosak azt gondolni, hogy azért mert Simenon belga volt, akkor már bármire használhatják a nevét: lehet Simenonnak nevezni mindenféle alkoholt, lehet nyitni Simenon hotelt és a többi. Ilyenkor mindig határozottan közbe szoktam lépni.

Ön folyamatosan az apja műveivel foglalkozik, a nyomdokaiban jár, hiszen a hagyatékát kezeli. Milyen főfoglalkozásban az apja örökségét gondozni? Nem lenne jobb saját karriert építeni?

Én gyakorlatilag 50 éves koromban ismertem meg apám munkásságát. (Simenon kifejezett kérése volt, hogy halála után a családja ne foglalkozzon a műveivel, hanem kijelölt hat embert, a hagyaték kezelésére. Azonban ez a hat ember két éven belül meghalt, akkor döntött úgy a család, hogy szembemennek Simenon akaratával és fia, John fogja kezelni a hagyatékot.) Tehát apám halála előtt volt időm karriert csinálni: sikeres filmforgalmazó voltam, és ráadásul filmadaptációkkal foglalkoztam. Ám, ha jobban belegondolok, nem igazán szeretem azt az embert, aki akkor voltam, jobban tetszik, amilyen ma vagyok, és azt hiszem ebben apámnak is nagy része van. Újra kapcsolatban vagyunk, példát mutat számomra. Számomra ez öröm, ha nem szeretném, nem csinálnám; ez egy lehetőség, hogy egy teljesen más szemszögből ismerjem meg őt: újra megismerhetem azt az embert, aki eddig az apám volt és épp ezért a gondolatai, a világa, amiket addig csak mint gyerek, és később mint fiatal felnőtt ismertem, most a művein keresztül más arcukat mutatják. Tehát nem kell engem azért sajnálni.

Apja hatalmas írói korpusszal rendelkezik, regényeinek, novelláinak száma majdnem eléri a 450-et. Hogyan volt erre energiája? Hogyan dolgozott Georges Simenon?

A munkamenete természetesen változott az élete során. Fiatal korában reggel ötkor egy üveg borral kezdte a napot és a munkát, majd a bort felváltotta a kávé. Mint a legtöbb fiatal, meglehetősen lazán élt, nem igazán volt bejáratott napirendje, ám később, ahogy idősödött egyre szervezettebb lett, és az ember, akit én megismertem már bejáratott, szigorú rendszer szerint dolgozott. Nagyon korán kelt, egy fejezetet megírt délelőtt, majd délben ebédelt a családdal, utána pedig átnézte a reggel írtakat. A kitűzött írásmennyiség, a napi adag mindig a fizikai állapotán múlott, mindig azt mondta, ha fizikailag képes lenne száz fejezetből álló regényt írni, akkor megtenné, de sajnos nem képes. Annyira igénybevette az írás, hogy tíz-tizenkét fejezetnél hosszabb könyvet nem volt képes írni, és naponta csak egy fejezet telt tőle. Ezért olyan rövidek a regényei: az írás egy nagyon fárasztó fizikai tevékenység volt számára.

Beszéljünk egy kicsit A londoni férfiról. Feltűnt, hogy a regény vége nem egyezik a film végével. A könyvben Maloin, a főszereplő egy morális döntést hoz: a bűnhődést választja. A filmből ez hiányzik. Mit gondol, miért változtatták meg a könyv végét Tarrék? Volt ehhez joguk?

Érdekes, Ön a második, aki felteszi nekem ezt a kérdést, tegnap felvetették nekem ugyanezt, mielőtt harmadszorra láttam volna a filmet, ezért direkt nagyon figyeltem a vetítésen és nem hiszem, hogy a két befejezés annyira különböző lenne. Az apám mindig is figyelt arra, hogy ne mondjon értékítéleteket a szereplőiről, a filmben talán hangsúlyosabb, hogy Maloin jobban követi és elfogadja a sorsát. Ami nagyon simenoni a könyvben és egyben nagyon tarri vonás is, hogy egyikben sincs erkölcsi értékítélet mondva Maloin felett. Azt hiszem, hogy Tarr egy lépéssel tovább ment, mint apám, de ugyanabba az irányba ment. Mindenképp szeretném megkérdezni erről Béla véleményét is, szerencsére erre nemsokára lesz lehetőség. A londoni férfi apám egyik korai regénye volt, és lehet - bár ezt már ugye sosem fogom tőle megtudni - , hogy akkoriban sokkal optimistábban szemlélte a világot, és lehet, ezért lett hangsúlyosabb a könyvben - fogalmazzunk így - az erkölcsi választás, az erkölcsi győzelem; lehet idősebben máshogy fejezte volna be. Azt hiszem a film befejezése sokkal jobban illik ahhoz az idősebb emberhez, akit én ismertem. Meg vagyok róla győződve, hogy Bélának joga volt ehhez a befejezéshez, mert ahogy mondtam továbbviszi a történetet, de nem bíráskodó, moralizáló módon. Érdekesnek találom, hogy a magyarok ennyire fogékonyak erre a két befejezésre, amit pedig én eddig észre sem vettem.

Talán mert Magyarországon a szerzők és a kritika is érzékenyebben kezeli a filmes adaptációk változtatásait az eredeti művön.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy az apám elégedett lenne a befejezéssel. És ezt nem én mondom, John Simenon, hanem apám helyébe kell képzelnem magam - ami amúgy könnyebb is, mint gondolná - és úgy mondom, hogy elfogadta volna. Mert teljesen a szinkronban van a történettel. Minden eszmecsere, amit az élet nagy kérdéseiről folytattunk, minden megszólalása az emberi felelősségvállalásról, minden szinkronban van Béla befejezésével. Boldog vagyok, hogy az emberek továbbgondolják a történetet és akár máshogy is értelmezik, mint ahogy akkor apám tette.

Simenon könyvei valósággal elárasztották a piacot a hetvenes, nyolcvanas években, és leginkább ponyvaszerzőként tekintettek rá, csak az utóbbi években kezdik komolyabb íróként kezelni.

Az, hogy milyenek voltak a könyvmegjelenések akkoriban, arról nem nagyon lehet véleményem, hiszen akkor még élt az apám, ezt ő intézte. De azt tudom, hogy apámnak sikerült olyan képet kialakítani magáról, amilyet akart: az volt az ambíciója, hogy komoly íróként kezeljék, de azt is szerette volna, hogy olyan széles körben legyen ismert, amennyire csak lehetséges. Azt hiszem ezt a kettőt elég nehéz elérni egy élet alatt. Ezért szerintem életében inkább a mennyiségükről voltak ismertek a művei és most húsz évvel a halála után a minőségről is, az emberek kezdenek a művei mélységéről is beszélni. Örülök, ahogy utazom, hogy az emberek ilyen kérdéseket is feltesznek, hogy a gondolataival foglalkoznak. Régebben jobban dominált a felületesség, csak az eladási számokkal és a pénzzel foglalkoztak, ez mára szerencsére megváltozott.

Melyik a kedvenc Simenon-regénye?

Nekem nem a detektívtörténetei tetszenek, a nem-Maigret könyvek közelebb állnak hozzám, ezért jobban is szeretem a nem-Maigret filmfeldolgozásokat.

(forrás: litera)