Fotó: Valuska Gábor
Hetvenéves korában, súlyos betegség után tegnap este elhunyt Grendel Lajos Kossuth-díjas író, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselője. Az Éleslövészet, a Galeri, az Áttételek, a Mátyás király New Hontban és a Négy hét az élet szerzőjére emlékezik ma az egész ország. Az irodalmi élet képviselői is szép sorokkal búcsúztak.
A Kalligram Kiadó így köszönt el tőle:
Írni a halál ellen. Az ilyen patetikus mondatnak van értelme, de ritkán van fedezete. Vagyis hitele. 2010. január végén, amikor Grendel elküldte nekem szerkesztésre a Négy hét az élet című nagyszerű regényének kéziratát, néhány nap múlva agyvérzést kapott Moszkvában. Elvesztette jórészt beszédképességét, elfelejtett nyelveket, alig tudta mozgatni a kezét is. De megtanult újra beszélni, majd írni is. Tragikusabb hangoltságú, szikárabb történeteket írt, erősebb kihagyásokkal, lassabb és nehézkesebb mondatokkal. Nem tűnt el belőlük sem az irónia, sem a régi derű, csak sokkal keserűbb lett. Nem adta föl, szinte az utolsó pillanatig. Ebben van valami utánozhatatlanul szép és megrendítő.
Isten veled, drága Lajos!
Babiczky Tibor ezt írta Facebook oldalán:
Grendel Lajossal mindig a pozsonyi Prazdrojban találkoztunk, ahol cseh csapolású pilzenit lehet inni. Néha, de tényleg csak néha át lehetett csábítani az Ördögbe vagy a Zöld utcai kocsmába. Közben megálltunk, CD-ket válogattunk. Együtt vettük meg a The Vintage Caravan első albumát. Később a Royal Bloodot. És mesélt, folyamatosan mesélt, a városról, magyarokról, történelemről. Lassan beszélt, és tudható okból körülményesen. De mindig tisztán. Ő nem csak hogy Pozsonyban élt, hanem ő maga volt a város. Most már csupán egy szomszédos állam fővárosa. Kő, üveg és fém. Meg emlékezet. Jó utat, hiányozni fogsz!
Cserna-Szabó András így búcsúzott:
Lajos, most egy ideig nem iszunk több 12-es pilsenit a pozsonyi Prazdrojban (ezt csapolják a prágai Tigrisben is), most egy ideig nem beszélgetünk Hrabalról, Szép Ernőről vagy Füst Milánról, és nagyon fogsz hiányozni. Sőt, most hiányzol, konkrétan Pozsonyt képtelen vagyok nélküled elképzelni. Isten veled, barátom!
Czinki Ferenc író így emlékezett meg róla:
Ő volt az első pozsonyi barátom, úgy, hogy még csak nem is találkoztunk, és még csak nem is jártam a városban. Aztán megérkeztem, Prazdroj, csöndes sörök, és a megnyugvás, hogy ő ott van, az asztalánál, a városban, kicsit mindenütt. Most már inkább van mindenütt.
Kálmán Gábor ezt írta Facebook oldalán:
Tegnap meghalt Grendel Lajos. Még én is csak kapkodom a fejem, hogy ez a helyzet. Nem szoktam halálok kapcsán posztolni, mert a halállal, azt hiszem, alapvetően nincs különösebb baj, de Grendel a földim is volt emellett, felvidéki, mint én. Ugyanannak a felvidéki író-alkotó közösségnek a tagja, amiben bár felnőtem, és egész gyerekkoromban jelen voltam benne, nem is vagyok tagja. Kétszer, talán háromszor találkoztunk. Utoljára Karol Wlachovsky, a szlovák fordítóm társaságában. Nehezen beszélt, túl egy agyvérzésen, de tökéletesen tudta, mit kell elmondani.
Grendel, azt gondolom, ugyanúgy élte meg az otthontalanságot, mint én, féllábbal kicsit mindig máshol, sem itt, sem ott. Magyarként, de külföldiként. Otthon, de máshol. Helyiként, de idegenként.
Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, milyen jó, hogy itt vagyok, ebben a budapesti közegben, és befogadtak.
Na, szóval, figyeljünk egymásra, mert gyorsan elmegy egy élet.
És a legszebb, amit hallottam most róla, a közös kiadónktól, Mészáros Sándortól ered: javíthatatlan közép-európai volt.
Korpa Tamás költő ezekkel a sorokkal búcsúzott:
Mindössze fél napot tölthettem 2013-ban a Domboson. Délután futottam be és hajnalban már vitt is a helyi járat a határra. Este – nem igazán szerepeltem jól abban a beszélgetésben, amire hívtak – életem első Lav és többedik Jelen sörének társaságában vártam a nap kiemelt eseményét, Grendel Lajos estjét. Lajosnak akkor már két éve megjelent összegző regénye, a Négy hét az élet, és lassan lábadozott a sztrókból. Egy író, akinek újra kellett tanulnia beszélni és írni. Egy Léván született, echte pozsonyi polgárrá vált, a Független Magyar Kezdeményezés egyik motorjaként is tevékenykedő, a szabadelvű Kalligram kiadó és folyóirat főszerkesztőjeként egy teljesen új, felszabadító szellemei műhely létrehozásán fáradozó, rock-szerető író, akinek újra kellett tanulnia beszélni és írni. A Galeri, az Éleslövészet, az Áttételek, a Négy hét az élet szerzője, akinek újra kellett tanulnia beszélni és írni. Lajos az eszmecsere előtt fogadkozott, nem mindig találja a megfelelő szavakat és nagyon lassú is. Besétál egy mondatba, mint csapdába, és nem tud kijönni belőle. A csűrből kialakított helyiségben egy lámpa világított mindösszesen, a „színpad” közelében, és ez a jótékony félhomály kiélesítette a szavakat. Lajos mindvégig vidám volt, ha elakadt, türelemmel és roppant kreativitással változtatott a mondandó „végkimenetelén” úgy, hogy mondatainak szintaxisa sem sérült. De minden mondaton, vagy inkább közlési egységen belül útelágazáshoz érkezett, beszélgetőpartnere, az utánozhatatlan asszociációs kapcsolódások mestere, Szegő János pedig kíváncsisággal tartott vele, hiszen tudta, itt és most a nagy író birkózik a félig összeomlott nyelvi rendszerrel, a parázsló beszédközponttal. És van olyan bátor és felelősségteljes, hogy mindezt a nyílt színen, olvasók és írók előtt tegye. Maradandó inspiráció számomra azóta is. Ha Ernst Jandl-t vagy Jon Fosse-t olvasok, és benne vagyok a sűrűjében, Lajos szókeresései és „hic et nunc” mondatbefejezési kísérletei eszembe jutnak. Egy évvel később a FISZ-tábor vendégeként beszélgethettem Lajossal plénum előtt, de akkor már ő is „rutinosabban” érkezett el a közlési egységeken belüli tétovasághoz és a szétszóródott temporalitáshoz. És írt. Kisregényeket. Mindezen körülmények ellenére és ezeknek is köszönhetően, szívós munkával és új prózanyelvvel 2017-ben megjelent kései korszakának főműve, az 1945-ös Pozsony környéki etnikai tisztogatást megidéző Bukott angyalok, „a legfontosabb könyvem”. „Mit lehet a múlttal kezdeni?" – tűnődik a regény elején az elbeszélő. És egy író, akinek újra kellett tanulnia beszélni és írni, és akinek életművén mind a magyarok, mind a szlovákok, mind a csehek sokat tűnődhetnek még. Isten veled, Lajos.
Gazdag József író, újságíró ezekkel a sorokkal köszönt el:
Grendel Lajos a tanárom volt.
A kilencvenes évek végén prózapoétikát tanított a pozsonyi egyetemen.
Ő adta a kezembe Mészölyt, Mándyt, Hajnóczyt, Nádast, Szilágyi Istvánt, majd Borgest, García Márquezt, Cortázart, és az amerikaiakat is: Thomas Pynchont, Donald Barthelmét, Raymond Carvert, Shirley Jacksont, Flannery O’Connort.
Ő tanított meg olvasni.
Annak idején ő tanított meg arra, hogy az izoláció, a bezárkózás és a dilettáns provincializmus helyett az egyetemességet kell választani, s hogy a nemzetiségi lét "nem lehet menlevele egyetlen szürke, igénytelen, amatőr műnek sem."
Ő tanított meg arra, hogy Európa nem egy földrajzi egység, Európa bennünk van: európai az a gondolkodásmód, melyet a demokratikus értékek tisztelete és a mások iránti tolerancia jellemez - lásd még az Elszigeteltség vagy egyetemesség c. esszéjét.
Ő tanított meg arra is, hogy erős várunk az irónia, s hogy a pátosznak, a messianizmusnak, a hamis érzelgősségnek és a lovas szobroknak fityiszt kell mutatni.
Nemkülönben a halálnak.
Punk’s not dead, Lajos!
Karádi Éva irodalomszervező a Lettre 2014-es cikkét idézte fel:
Grendel a 90-es években egy írógép előtt ült, és egyik regényét a másik után írta bele, hogy aztán a Kalligram égisze alatt adja ki. Csodálattal töltött el ez a képesség, ahogy a mozgalmas szerkesztőségi folyosóra nyitott ajtó mellett és a város forgalmi ütőerének zajával az ablak alatt összpontosítani tudott. A neve a szlovák főváros szerény irodalmi életében jól csengett. Miben rejlett a hozadéka a szlovák irodalmi kontextus számára? Mivel tudta felkelteni a fiatal szlovák prózaírók érdeklődését, akik mesterüknek tartották? Hogyan válhatott egy szlovákiai magyar szerző ilyen jelentőségteljessé a szlovák közegben? Ezeket a kérdéseket már akkor feltettem magamnak, és ösztönösen arra jutottam, hogy Grendel Lajos a korszak bezártságának kínált fel a világirodalmi narratív trendekre nyíló kilátást, átértékelt valamit, ami többet jelentett puszta szövegtechnikai vagy narratív kísérleteknél. Csupán később, a magyar irodalom szlovákra fordítása során fogalmazódott meg bennem néhány észrevétel, amely a szerző szlovák irodalmi és szélesebb kulturális hatására is vonatkozik.
Deák Renáta cikke teljes terjedelmében ITT olvasható el.
A Litera egy fotóval emlékezett meg az íróról, akivel októberben készítettek nagyvizit-interjút:
Október elsején még együtt ültünk a pozsonyi Plzeňský Prazdrojban Grendel Lajossal.
Vannak írók, akik kikérik maguknak, amikor azt mondja az ember, hogy felvidéki író. Szerinted létezik ez a fogalom?
Hogyne. Sőt, szerintem ez egy valós kérdés. Mert másképp látom én Pozsonyból a magyar helyzetet, mint Pestről. Ez egy normális dolog, hogy kicsit másképp láthatóak az irodalmi folyamatok Pesten vagy Debrecenben vagy Pécsett. Létezett kisebbségi tudat, kisebbségi identitás, de egyre inkább nem létezik. Ha rám azt mondják, hogy felvidéki író, még csak meg sem sértődöm. Erdélyi magyar, vagy vajdasági magyar vagy felvidéki magyar: különbözőképpen lehet magyarnak lenni. A felvidékinek sokkal több köze van a szlovák és a cseh kultúrához. Tehát én például Hrabalt imádom húszéves korom óta, szerelmes vagyok beléje, idézőjelben. A hatvanas évek cseh irodalma világszínvonalú a '63-as enyhülésnek köszönhetően, tulajdonképpen '68 is ebből nőtt ki, '64-ben, emlékszem, hogy valamelyik cseh felvételi vizsgán egy cseh irodalmár annyit mondott, hogy „szocialista realista, mi az, a középkorban él?"
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható el.
