Ha King a horroristen, Lovecraft minimum Jézus [Valhalla-sorozat 3.]

B+
Howard Phillips Lovecraft: Cthulhu hívása
Fordította: Kornya Zsolt

Valhalla Páholy, 1993

Új sorozat indult a Könyvesblogon: az Albatrosz- és a Galaktika-könyvek mellett sorra kielemezzük egy nem kevésbé kultikus kiadó, az ezer nevű Valhalla Páholy köteteit is, a daliás 90-es évektől a 2001-es sírba szállásig.

Howard Phillips Lovecraft a gótikus rémregények, a science fiction és a 30-as évek brutálfantasyjének zseniális ötvözője. Lehet, hogy nem mindenkinek jön be a néhol modoroskodóan túlírt nyelvezete, és az, hogy csak mesél a csillagokon túli, csápos szörnyetegekről, ahelyett hogy véres jelenetekben mutatná őket, de a tény ettől még tény marad: ha Stephen King a horror istene, Lovecraft minimum Jézus. Nem véletlen, hogy a Valhalla Páholy harsogú betűkkel "Stephen King nagy elődjének remeke"-ként harangozta be '93-ban a Cthulhu hívását, amiben egy hosszabb és négy rövidebb novella kapott helyet, valamint a fordító (a magyar dark fantasy atyja, Kornya Zsolt) tanulmánya a kvázi mesterének tartott szerzőről.

A kötet címadó novellája, Cthulhu hívása Lovecraft leghíresebb, ám semmiképp sem a legjobb írása. Burjánzó, jellegzetesen XIX. századi bonyolítású, nehézkes história 1926-ból, de megkerülhetetlen az életműben, hiszen ez a szerző aprólékosan kidolgozott Cthulhu-mítoszának teremtéstörténete. Az összes korábbi és későbbi Lovecraft-novella innen indul ki és ide tér vissza: a Nagy Öregekhez, akik évmilliók óta pihennek a tenger mélyén és a dimenziókon túl, hogy ha majd egyszer a csillagok állása kedvezőbbre fordul, előjöhessenek és ismét uralkodhassanak a világ felett. Ilyen évmilliók óta álmodó istenség a címszereplő Nagy Cthulhu is, aki R'lyeh elsüllyedt városából való visszatérését előkészítendő, már évezredekkel ezelőtt egy sor démoni rítust (lásd a hörgősmetál dalszövegnek is beillő "Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn!"-t) és groteszk bálványt hagyott az emberiségre: a novellában különböző földi kultúrkörökből (vudu, eszkimó, stb.) származó, csápos-szárnyas Cthulhu-szobrok okoznak fejtörést és lidércnyomásos éjszakákat a szereplőknek.

A Cthulhu hívása, azon túl, hogy Lovecraft legismertebb műve, az egyik legnehezebben fogyasztható írása is egyúttal. A történetvezetést nehéz megszokni: az egyes szám első személyű elbeszélésmód ellenére gyakoriak a nézőpontváltások, és az események még csak véletlenül sem időrendben követik egymást. Az olvasónak több főszereplő visszaemlékezéséből, Angel professzor jegyzeteiből, Legrasse felügyelő rendőrségi jelentéséből és különböző újságcikkekből kell összeraknia Cthulhu legendáját.

Az olvasást érdemes inkább a 110 oldalas Suttogás a sötétben című kisregénnyel kezdeni, ami a kötet egyik legjobb írása. A szerkesztő sem véletlenül tette a válogatás elejére épp ezt: a lassan hömpölygő novellában minden együtt van, ami a korábbi és későbbi Lovecraft-történetek kihagyhatatlan hangulatteremtő kelléke. A helyszín szokás szerint New England, Massachusetts és Vermont államok ködös-borongós vidéke, azon belül is a valóságban sohasem létező, de a Lovecraft-novellákban rendszeresen felbukkanó egyetemváros, Arkham. A főszereplő tipikus lovecrafti nézőpont-karakter, a (szintén kitalált) Miskatonic University irodalmár-néprajzkutató Wilmarth professzora, akinek egyes szám első személyben leírt visszaemlékezései fokozatosan szippantják be az olvasót az okkult kultuszok, a förtelmes mélységlakók és a csillagokon túli ősi istenek világába.

Az 1930-ban írt Suttogás a sötétben nem szokványos horror, inkább századeleji sci-fi a harmadik típusú találkozásos fajtából, amikor a földi átlagember közvetlenül is kapcsolatba kerül egy űrbéli civilizáció képviselőivel. Míg a főszereplő Wilmarth professzor a hitetlenkedő, racionális tudós, addig levelezőpartnere, a sültbolondnak tartott Henry Akeley csillagász-biológus-antropológus vermonti családi kúriájában napi rendszerességgel találkozik a birtoka körül ólálkodó, űrből jött látogatókkal. A két férfi levelein és táviratain keresztül nemcsak a 30-as évek mindennapjaiba nyerhetünk bepilantást, de szépen lassan megismerhetjük a Cthulhu-mítosz félelmetes űrlényeit és ősi isteneit is.

A novella idegenjei a Lovecraft-univerzum egyik legbizarrabb, kitalált faja, a mi-gók: rákszerű, szárnyas lények a Yuggothról, ami ebben a történetben nem más, mint az 1930-ban felfedezett (és "X-bolygóként" a századfodulós scifi irodalomban már évtizedekkel korábban is felbukkanó) Plútó. A mi-gók az univerzum peremén túli sötétségből jött, ősi nép, akik szárnyakkal repkednek az űrben, és utazásaik során minden bolygón és dimenzióban felveszik a kapcsolatot a legnagyobb tudósokkal. És rábeszélik őket egy olyan műtétre, amely során a kioperált agyukat egy, a Yuggothról származó tápoldatos fémhengerbe rakják át, örök életet, mechanikus látó- beszélő- és tapintószerveket, valamint évmilliókon át tartó tudományos munkát ígérve az alanynak.

Míg a Suttogás a sötétben egy űrlényinvázióba oltott Faust-allegória az örök életre vágyó tudóssal, a kötet harmadik novellája, az 1935-ös A sötétség lakója már egy klasszikusabb Lovecraft-történet, annak ellenére, hogy rendhagyó módon nem egyes szám első személyben íródott. A főszereplő az új-angliai Providence-be költöző novellaíró, Robert Blake. Ő félig Lovecraft maga, hiszen ő is évtizedeken át ebben a városban lakott és írt, félig pedig az egyik legtehetséesebb Lovecraft-tanítvány, az ajánlásban is felbukkanó Robert Bloch, aki egy korai novellájában megölte Lovecraftet, az író pedig ezzel a történettel vágott vissza. (Bloch egyébként a mestere iránti tiszteletből Shadow of the Steeple címmel folytatást is írt ehhez a novellához, amiben újra felbukkan a történetben szereplő providence-i okkult régész, Enoch Bowen.)

Blake a szobája magányában ír és festeget, de mibél többször nézelődik az ablakhoz állított távcsövével, annál nagyobb vágyat érez a környékbeliek által messzire elkerült, elhagyatott templom átkutatásához. Aminek a padlásán egy őrült szekta számos kegytárgya, és a sötétségből testet öltött iszonyat, Nyarlathotep denevérszárnyas manifesztációja lapul:

A novellában központi szerepet kap a "fénylő trapezoéder", ami a Suttogás a sötétben fekete kövéhez hasonlóan a Yuggoth bolygóról származik. Ezzel lehetne kordában tartani a sötétség lakóját, de a templomban megtalált szentségtelen könyvekből kiderül a főhős számára, hogy ez már Atlantisz papjainak és a démonhívő Nefren-Ka fáraónak sem sikerült... A sötétség lakója nyomasztó hangulatú, ugyanakkor Lovecrafttól szinte már szokatlanul feszes tempójú mű. De nálam pont ezért a kötet leghangulatosabb novellája: a szerző itt 40 oldalba sűrített bele ugyanannyit a Cthulhu-mítosz csápos szörnyetegeiből és ősi kultuszaiból, mint amennyit a Suttogás a sötétben című novellában kaptunk.

A névtelen város már nem olyan sokkolóan borzongató írás, mint az előző három. Nem csoda: a szerző korai munkái közül való, 1921-ben íródott. Viszont megkerülhetetlen a Lovecraft-életműben, mivel ez tekinthető a tudatosan felépített Cthulhu-mítosz legelső darabjának, és a szerző itt említi meg először a középkor őrült arab démonológusát, Abdul Alhazredet, aki később számos további történetben is felbukkan.

A novella szokás szerint egyes szám első személyben íródott, a főszereplőről viszont jóformán semmi nem derül ki, így azonosulni is igen nehéz vele - holott pont ez lenne a monológszerű írói technika lényege. A töbnyire tragikus véget érő Lovecraft-hősök neve, foglalkozása és múltja szinte kivétel nélkül mindig kiderül a leveleikből, naplóikból és rendőrségi vallomásaikból, itt viszont csak annyit tudunk meg, hogy egy kutató az arab sivatag közepén bemerészkedik egy romváros alagútrendszerébe, ami már akkor is egy letűnt civilizáció utolsó maradványa volt, amikor a sumérok még csak az első agyagtéglákat égették Babilon falaihoz. Bár számomra ez a kötet leggyengébb novellája, a maga egyszerűségében tökéletesen bemutatja a szerző későbbi, markáns stílusának alapjait. Lovecraft már itt sem a látványos külsőségekkel, a vérben tocsogó, olcsó horror-klisékkel borzongatta olvasóit: a névtelen város torz hüllőember-múmiáival egyenesen a kollektív tudatalattinkba mar, és az ősi kultúrák, sötét titkok iránt érzett zsigeri kíváncsiságunkra és félelmeinkre épít.

A kötet utolsó novellája, az 1922-es A kutya szintén nem kiemelkedő Lovecraft-mű, inkább csak egy átlagos horrorsztori. A sírrablókat utolérő átok és a megzavart nyugalmú, bosszúálló hullák közkedvelt kliséi köré felépített történetek igen gyakoriak voltak a Lovecraft írásait is rendszeresen közlő Weird Tales magazinban. A dark fantasy atyja is csak annyi újítást vitt a zsánerbe, hogy összekapcsolta a hagyományos horror-elemeket a saját Cthulhu-mítoszával: A kutya volt az első novellája, amiben megemlíti a Necronomicont, Abdul Alhazred emberbőrbe kötött, szentségtelen könyvét - amit ahhoz képest, hogy valójában sohasem létezett, elképesztő kultusz övez, és már magyarul is legalább három különböző kiadásban kapható.

A Valhalla-stáb '93-ban korántsem a legjobb Lovecraft-novellákat válogatta össze ebbe a kötetbe, inkább (nagyon helyesen) a leghíresebbeket és a legkönnyebben emészthetőeket, kedvcsinálóként annak a generációnak, akik nem vették meg a 40. Galaktikát, és akik már nem voltak Galaktika Baráti Kör-tagok, így nem kaptak az ingyenes Kucka Péter-féle válogatásból sem. Az első Valhalla-novelláskötetet '98-ban követte egy második, Holdárnyékban címmel, a 2001-es folytatás, a Suttogó Cthulhu azonban már a kiadó végnapjait idézi: a könyv tulajdonképpen a '93-as Cthulhu hívásának reprintje, két újonnan betoldott novellával. A Valhalla 2001-ben még belevágott ugyan egy mutatós, keménytáblás Howard Phillips Lovecraft összes művei-sorozatba, de az anyagi csőd miatt a 2-3. kötet már a szegedi Szukits kiadó gondozásában jelent meg.