Tóth Krisztina: Akvárium
Magvető Könyvkiadó, 2013, 328 oldal, 2990 HUF
Fullasztó ez a világ, akárcsak a körfolyosón terjengő kelkáposztaszag, mely befurakszik az ember ruhája alá, le egészen a pórusokig, hogy azután napokig ne szabaduljon tőle, csináljon bármit is. Az ablakokban kornyadozó poros muskátlik, a korlátnak támaszkodó, majd naphosszat panaszkodó nénikék, és a hónaljfoltos otthonkák világa ez, a világháborún már túl, de a rendszerváltáson még jócskán innen.
Tóth Krisztina első regénye egy örökbefogadott kislány és családja történetét meséli el, akiknek életében ugyanakkor tulajdonképpen nincsen semmi különös. Egyhangú, örömtelen napjaik úgy süppednek bele a sivár kádári valóságba, mint az intézetis Vera a dunyhák közé, amikor Edit néni és Jóska bácsi az első éjszaka maguk közé fektetik a nagyágyban. Azért oda, mert a csöpp lakásban nincs már több hely, a sezlonyt ugyanis Edu, Edit néni korlátolt, nagydarab, többszörösen traumatizált nővére foglalja el.
Hiába adja azonban az ő életük a cselekmény gerincét, a legkevesebbet talán éppen ennek a családnak a múltjáról tudunk meg: a teljesebb (vagy inkább teljesebbé váló) kép csak töredékek, felvillanások, halvány utalások nyomán sejlik fel, akárcsak az elvonuló évek nagy jelentőséggel bíró politikai vagy nagyvilági eseményei. Így lehet, hogy a Rosenberg házaspár kivégzéséről is a házbeli gyerekek rosszalkodása közben, mintegy mellékesen szerzünk tudomást, de még az ötvenhatos eseményekből is meglehetősen kevés szivárog be Weiningerék hétköznapjaiba:
„Edit néni nem sokat értett az egész felfordulásból. Abban egy pillanatig se hitt, hogy ezek majd elmennek. – Olyan nincs – mondogatta Jóska bácsinak lámpaoltás után, hogy ezek elmenjenek. Kiirtani se lehet őket, visszajönnek. Olyanok, mint a poloskák.”
A kollektív kilátástalanság ellenére az Akvárium szereplői mégis megtalálják azokat a gyakran csak számukra látható örömteli dolgokat, melyek túllendítik őket egy-egy nehéz pillanaton. Edu számára ilyen funkciót tölt be az őzikés könyv, Jóska bácsinak az akvárium tervezgetése, Verának pedig a „nájlonblúz” („Hát te meg hogy nézel ki?! – kérdezte az átlátszó blúzon fennakadva. – Űrhajósnak öltöztél?”). Ezek azonban csak pillanatnyi örömforrások, tartós boldogságra az Akvárium szereplői nem igazán számíthatnak. Érzelmi sivatag veszi körül mindannyiukat.
Nem jelentenek kivételt ez alól a mellékalakok sem (például az Amerikában szerencsét próbáló, ám évek múltán is Veráról álmodozó Piroska Tóni, vagy a seftelő Lantosék, akiknek Moszkvában szocializálódott lánya egy kórházban köt ki Verával), az ő alakjuk azonban, és különösen az a csomag, melyet egy életen át magukkal kénytelenek cipelni, egy-egy határozott kézzel felskiccelt, végeredményben mégis kibontatlan mini-novella vázát rejti. Miközben ugyanis a tömör elbeszélésmód kétségtelenül a regény legnagyobb erényei közé tartozik, érezhető, hogy némelyik karakterben még annál is több lapul, mint amennyit az Akvárium lapjain képes volt megmutatni magából.
Hiányérzetem mégsem marad, és a cselekmény sem esik szét atomjaira, ami talán az arányok megfelelő súlyozásának vagy a lelki nyomorúságot, és az ennek nyomában járó borongós hangulatot fellazító sírós-humoros kiszólásoknak köszönhető. Vagy egyszerűen csak annak, hogy ezek így, kelkáposztaszagosan, hidrogénszőkén, megcsalva, felkoppintva, elárulva, otthagyva, kábultan, elhanyagoltan vagy nikotinfoltosan, nos, igen, ezek is mi vagyunk.
