F. Scott Fitzgerlad: A nagy Gatsby
Európa, 240 oldal, 2013, 2380 HUF
A maga korában igazi sztár volt, minden téren tékozló és tehetséges, az első valódi irodalmi celeb. Mégis szinte elfeledve hunyt el, alig 44 évesen. F. Scott Fitzgeraldról főleg a Luhrmann-féle új Gatsby-film miatt beszélnek most sokat, pedig az amerikai író élete legalább annyira a filmvászonra kívánkozik, mint saját tragikus hőséé.
A partik nagyobbak, a tempó gyorsabb, az erkölcsök lazábbak voltak – írta a saját koráról F. Scott Fitzgerald. A „nagy háborún” (sorrendben ez volt az első) ekkor már túl vagyunk, a gazdasági összeomlásig azonban még pár év hátravan. A habzsolás, az élvezetek mérhetetlen hajszolásának hónapjai ezek. A technológiai újításoknak hála rohamtempójú fejlődés veszi kezdetét, az álomgyárak pedig a szórakoztatás teljesen új formáját teremtik meg a csillogásra vágyó amerikaiaknak. Senki nem akar a háború okain merengeni, az emberek szórakozni akarnak, még ha az 1920-ban életbe lépő 18. alkotmánykiegészítés teljes józanságra is sarkallná az amerikaiakat. A prohibíció azonban csak látszólag szárítja ki a torkokat, a privát bulikon továbbra is patakokban folyik a gin és a whisky. A dzsessz egyre féktelenebb, a flapperek ruházata pedig egyre merészebb.
„A bár teljes üzemben dolgozott, az inasok tálcákon hordták a koktélokat kinn a kertben; a levegő megtelt csevegéssel és nevetéssel, vadidegen vendégek új barátságokat kötöttek, hogy még ott a helyszínen nyomban elfeledjék.
A villanykörték fényesebben égnek a leszálló alkonyatban. A zenekar sárga koktélmuzsikába kezd, és a dzsesszénekes hangja mind magasabbra szárnyal. A nevetés percről percre könnyedebben csilingel, és áradva ömlik szét; simogató, vidám szavak hangzanak. A park pázsitján álló csoportok mind gyorsabban cserélődnek, nagyobbra nőnek, a frissen érkezők felduzzasztják őket, majd szertebomlanak, hogy aztán lélegzetvételnyi idő alatt szétoszoljanak. A bájaikban bízó ifjú hölgyeket elkapja vándorösztönük.”
A Gatsbyben azonban a nagyszabású partik, a Rolls, a méregdrága csecsebecsék nem annyira az anyagi biztonság és jólét jelei, vagy az amerikai álmot beteljesítő és önmagával megelégedett ember életének mindennapos kellékei – a West Egg-i villa pompája és mérhetetlen fényűzése sokkal inkább mintha az elkerülhetetlen tragédiát vetítené előre. A pénzes buksza itt semmire sem garancia, legkevésbé a boldog végkifejletre. A titokzatos Jay Gatsby is hiába halmozott fel mesés vagyont, mégsem tudja elnyerni vele az olyannyira vágyott Daisy kezét.
Nem úgy Fitzgerald, akivel a szépséges Zelda Sayre először azért bontotta fel az eljegyzését, mert nem tudta elképzelni, hogy az elbeszéléseiből és reklámszövegírásból élő fiatal férfi el tudja majd tartani őt. Igazi fordulatot a kapcsolatukban Az Édentől messze 1920-as megjelenése jelenti, amely lényegében egyik napról a másikra híressé teszi Fitzgeraldot. Még ugyanebben az évben összeházasodnak, rá egy évvel megszületik a lányuk, Scottie.
Kettejükkel új álompár született. A lapok imádják őket, filmsztároknak kijáró figyelemmel kísérik minden lépésüket, és előszeretettel számolnak be a New York-i Waldorfban vagy Plazában tett kiruccanásaikról. A pénzt főleg a magazinoknak írt elbeszélésekből teremti elő Fitzgerald (vagy százhatvanat tartanak számon), és a napokban közzétett főkönyvéből is kiderül, hogy a The Saturday Evening Postban megjelent egyetlen novellájáért ugyanannyit kapott, mint a Gatsbyért összesen. A pénznek azonban rendszeresen a fenekére vertek Zeldával.
Kettejük kapcsolata korántsem volt kiegyensúlyozott, és ebben szerepet játszhatott Fitzgerald alkoholizmusa is, amely főként a húszas években csúcsosodott ki. Ebben az időszakban előfordult, hogy társaságban „a fiatalabb generáció egyik leghírhedtebb ivójaként” mutatkozott be, de nem volt ritka az sem, hogy saját magát csak a „jól ismert alkoholistaként” jellemezte. Igaz, a fáma szerint mindig józanul írt, amit alátámaszthat az is, hogy Fitzgerald nagyon ügyelt a szövegeire, és alapvetően az a fajta író volt, aki fáradhatatlanul újra és újra átolvasta, amit korábban a papírra vetett.
A Szépek és átkozottak Anthony-ját mindenesetre akár saját magáról is mintázhatta volna: „Mindennap csak egy rövid pillanatra, az első melengető és életadó szódás whisky hatására bukkant fel elméjében az eljövendő örömök opálos álma – amely a boldogoknak és az elátkozottaknak egyaránt osztályrésze. De ez csak egy kis ideig tartott. Ahogy egyre részegebb lett, az álmok megfakultak, belőle pedig zavarodott kísértet lett, ide-oda bujkált saját elméjének repedéseiben, amely tele volt váratlan, a legjobb esetben élesen megvető gondolatokkal, míg végül le nem süllyedt komor és csüggedt mélységeibe”.
A Szépek és átkozottak volt a második regénye. Ezt még kettő követte (A nagy Gatsby és az Éj szelíd trónján), az ötödiket azonban befejezni már nem tudta. Ekkor már Los Angelesben élt, és forgatókönyvíróként szerencsét próbált a filmiparban is (1937-ben a Metro-Goldwyn-Mayer heti ezer dolláros fizetésről szóló szerződést kötött vele). Ötödik, befejezetlen regényében is egy hollywoodi producert tett meg fő alaknak. Az utolsó cézár végül posztumusz jelent meg, miután Fitzgerald 1940 decemberében szívrohamban váratlanul meghalt.
Fitzgerald úgy távozott, hogy azt hitte, nem tudta beteljesíteni az álmot. Amire életében hiába várt, az végül halálában adatott meg neki. Igaz, Gertrude Stein még az író életében gyakran mondogatta, hogy Fitzgeraldot még akkor is olvasni fogják, amikor az akkor jól ismert kortársai közül többeket már teljesen el fognak felejteni. Végül neki lett igaza.
-----------------------------------------------
Az összeállításhoz a University of South Carolina, a biography.com, a New York Times, a The Daily Beast anyagait használtuk fel. A cikkben felhasznált idézeteket Máthé Elek (A nagy Gatsby) és Gieler Gyöngyi (Szépek és átkozottak) fordításában közöltük.
