És recsegve szól a dzsessz…

A-

F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak
Fordította: Geiler Gyöngyi

Európa Könyvkiadó, 2010, 580 oldal, 3500 Ft.

Huszonhat éves volt F. Scott Fitzgerald, amikor a Szépek és átkozottak megjelent. Ekkor még három éve van A nagy Gatsbyig, de már híres, és Az Édentől messze című első kötetének köszönhetően gazdag is. Zelda Sayre, az „aranylány”, már a felesége, és estéről estére együtt szédülnek bele a nyüzsgő társasági forgatagba.

Ekkor még minden fényes és tündöklő. Bál bált, fogadás fogadást követ, a klubok, a színházak, a tánctermek tömve. Az élet szép, a jövő messze van. Úgy tűnik, mintha az egész ország valami őrült mámorban úszna, a dzsessz dallamait csak időnként töri meg egy-egy pezsgősdugó robbanásszerű kilövellése, a kristálypoharak vad csilingelése. Aki él és mozog, a New York-i Plazában tolong.

És iszik. Isznak azért, mert a világháborúnak végre vége van. Isznak azért, hogy feledjék a holtakat, és ünnepeljék a visszatérőket. Isznak azért, mert hamarosan bevezetik a szesztilalmat, majd azért, mert már be is vezették. Isznak azért, mert még nem tudják, hogy néhány év múlva a gazdasági világválság alapjaiban rázza meg a felső-középosztály életét. Isznak, hogy felkavarják a hétköznapok unalmas állóvizét, és isznak azért is, mert mindenki más is iszik.

Nem tesz másként a húszas évektől kezdve Fitzgerald és Zelda, és a Szépek és átkozottak két hőse, az írói álmokat dédelgető Anthony Patch és szerelme, minden férfi vágyálma, az ősflapper, Gloria Gilbert sem. A tunya nappalok után csak az esték hozhatnak számukra igazi pezsgést. A helyszín, a kor, a figurák, a fitzgeraldi miliő ismerős lehet, az író maga a regényben így jellemzi szereplőit:

„Egyszerű, egészséges, dologtalan emberekből álló társadalmi osztály ez: legjobb férfi tagjai – nem bántó módon – örök egyetemisták maradnak, mintha valamely légiessé finomult, titkos diáktársaság örökös jelöltlistáján várakoznának; a nők az átlagnál szebbek, törékenyen kisportoltak, háziasszonyként kicsit ostobácskák, de vendégnek elbűvölőek és végtelenül dekoratívak.”

Ők ketten különösképpen nem vágynak semmire, ha csak a puritán életet élő és a szeszkereskedelem elleni mozgalmakat nagy összegekkel támogató nagypapa 30 milliós örökségére nem. Dologtalanul telnek napjaik, Anthony ugyanis mindig csak holnap kezdi el írni könyvét („Nem csinálok semmit, mert nincsen semmi olyan, amit érdemes lenne csinálnom.”), Gloria pedig lelkesen asszisztál hozzá. Végigmulatják a nyarat, majd az őszt, a telet, a tavaszt, legfeljebb a helyszín változik időről időre, és a körülöttük forgó emberek. Közben pedig szörnyülködnek, hogy már 27 évesek. És úgy istenigazából nem történik velük semmi.

A helyenként le-lelassuló narráció is csak erősíti a céltalanság, hiábavalóság érzetét, melyre időről időre a szereplők semmitmondó, érdektelen, vontatott párbeszédei is rátesznek egy lapáttal (lásd Anthony és Geraldine Burke eszmecseréjét a házasságról).

Később sem a barátok tétova tanácsai, sem a rosszakarók fullánkos megjegyzései nem tudják kizökkenteni őket. És nem csak azért, mert nem akarnak kiszállni ebből az őrült mókuskerékből, hanem azért sem, mert már egyszerűen nem képesek rá. A helyes, bohókás Anthonyból egy megkeseredett, kiégett alkoholista lett, az elkényeztetett, gyönyörű Gloriából pedig egy frusztrált, szeretetre éhes feleség, aki ugyancsak gyakran nyúl a pohár után.

Álmaik végképp összetörtek: Gloria már nem lesz ünnepelt filmcsillag, legfeljebb egy öregecske özvegyszerepben statisztálhatna a filmvásznon, és Anthony próbálkozásai is rendre felsülnek. A barátjának egyszer így panaszkodik:

„Engem fárasztanak ezek az új regények. Úristen! Akárhová megyek, valami ostoba nőszemély mindjárt megkérdezi, hogy olvastam-e Az Édentől messzé-t. Vajon tényleg ilyenek lennének a mi lányaink? Ha az ábrázolás hű a valósághoz, amit nem hiszek, akkor a következő generáció végképp teljesen tönkre fog menni. Torkig vagyok ezzel az egész ócska realizmussal. Szerintem igenis van helye a romantikának az irodalomban.”

Utolsó dollárjaikat végül whiskyre és ruhára költik, kapcsolatukat teljesen elveszítik a külvilággal. A barátok el-elmaradnak, és az ismerősök is inkább elfordítják a fejüket. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy egymás számára is egyre inkább idegenek; önző, pitiáner kis világukban a másiknak sem jut hely. A két ember egymás iránti közönye éles ellentétben áll az aranyifjú évek gondtalan, felszabadult és időről időre örömteli léhaságával. A csillámpor lepereg. Még amikor látszólag jóra is fordul minden, és végre valahára talán megkapják, amire mindig is vágytak, sem örülhetnek szabadon. Egyszerűen már nem megy.

Fitzgerald szerencsére nem enged a boldog végkifejlet csábításának. Kőkemény kritikát fogalmaz meg, magával és saját társadalmi osztályával szemben is. Nem mintha ő maga a saját életében levonta volna a konzekvenciákat, a kezdeti évek közönségsikere, a huszadik század eleji amerikai celeblét őt sem engedte kitörni a mókuskerékből. Alig negyvennégy évet élt, ám ritka szerencse, hogy Anthony Patchcsel ellentétben ő legalább, még amíg lehetett, papírra vetette, amit akart. Talán Az utolsó cézár az egyetlen kivétel, de azt is volt, aki befejezze, és ez még mindig több, mint ami hőseinek kijutott.