Ha a világ színház, az élet egészen biztosan stand-up comedy, írtam a Könyves magazin Könyvesblokk rovatába David Grossman Egy ló besétál a bárba című könyvéről. Annyival tenném sutábbá az egyszeri Shakespeare-parafrázist, hogy ha jól csináljuk, még az is lehet, hogy cirkusz. Vagy, ha rosszul. Nézőpont kérdése. Grossman könyve kényelmetlen, fojtogató parabola egy gyónással felérő stand up előadásról, melynek során nemcsak a komédiásnak kell szembenéznie a gyásszal és a veszteséggel, de a közönségének is. Egy ló besétál a bárba… - az olvasó fantáziájára van bízva, hogy fejezi be a viccet.
David Grossman: Egy ló besétál a bárba
Fordította: Rajki András, Scolar Kiadó, 2016, 220 oldal, 3450 HUF
Ahogy A világ végére (Scolar, 2013), és a Falling Out of Time című, magyarul egyelőre nem olvasható dráma-regény hibrid, a hét könyvének választott regény központi kérdése is az, meddig lehet halogatni az elkerülhetetlent, és ha végül elbukunk (mert az elbukás már az első próbálkozásba kódolva van), hogyan viselhető az elviselhetetlen. A világ végére főhőse, Ora nem képes ölbe tett kézzel várni, hogy a katonai hírvivők bekopogtassanak az ajtaján, és közöljék fia halálhírét, ezért egyszerűen elmenekül előlük: hátára veszi a zsákját, nyakába meg Galileát. A Falling Out of Time-ban a Sétáló Férfi névre keresztelt főhős bolyong a városban halott fia emlékétől kísérve. Mindkét könyv a veszteséggel való megbirkózás módozatait beszéli el, az Egy ló besétál a bárba pedig szorosan kapcsolódik hozzájuk ebben a kontextusban, így akár egy trilógia (nevezzük Séta-trilógiának) befejező részének is tekinthető. Pedig hőse, az 57 éves Dovalé Grünstein nem indul se ország-, se városjárásra. Az elvált, ötgyerekes, prosztatarákkal küzdő komédiás egy észak-izraeli város, Netanya egyik klubjának színpadán sétál fel-alá, bár ha ismét előcitáljuk a Shakespeare-klasszikust, akkor ez a színpad a világot jelenti számára. És egy terapeuta kanapéját.
Tudnotok kell, hogy ezer trükköm is van arra, hogy ne legyek. Ebben világbajnok vagyok.
Dovalé két órán keresztül szórakoztatja, inzultálja és készteti menekülésre kezdetben gyanútlan közönségét, akik egy átlagos stand up előadásra fizettek be, ahol jól kiszámítható poénokat kapnak a pénzükért. Már az első pillanatokban kiderül, hogy ez az előadás más lesz, mint a megszokott; Dovalé nem óvatoskodik, viccei hallatán a politikailag túlkorrekt kortárs közvélemény egyik sokkból a másikba zuhanna: a nempíszí poénok skálája a holokausztviccektől a body shamingig terjed. Egy olyan élő és visszajelzésfüggő műfaj, mint a stand up comedy, papíron halálra van ítélve, ezért Grossman nem Dovalé előadására koncentrál, hanem arra, ahogy a férfi viselkedik közben.
A komédiás egyszerre a szomorú bohóc archetípusa, aki humorba csomagolja a személyes bizonytalanságot és a reménytelenséget, és az archetípus kifordítása; a számító, manipulatív művész, aki zsinóron rángatja a közönségét, és addig feszíti tűrőképességük húrját, amíg az el nem szakad, magával rántva a nézők jelentős hányadát. De az is lehet, hogy Dovalé nem más, mint az életből kiábrándult Harlequin, aki már nem elnyerni akarja Columbina (vagyis a közönség) szívét, hanem kifacsarni. Sőt, tulajdonképpen egy komplett cirkuszi előadás koncentrálódik a produkciójában: ő a porondmester, aki hangos rikoltásokkal próbálja fenntartani a közönség figyelmét, a kötéltáncos, aki halált megvető bátorsággal egyensúlyoz még kimondható és már kimondhatatlan törésvonalán, és túl későn veszi észre, hogy elfelejtették kifeszíteni alá a hálót, de még az oroszlán és az idomárja is egy személyben. Addig noszogatja magát a képzeletbeli ostorral, amíg át nem ugorja a tüzes karikát, vagyis szembe nem néz a veszteséggel. Mesterien játszik a közönségével, akiket még arra is sikerül rávennie, hogy arabellenes dalocskát énekeljenek vele, ha nem is bűnrészessé, de minimum partnerré téve őket a túl messzire vitt viccben. Grossman ismét személyes sorstragédiákon keresztül villantja fel az izraeli-palesztin konfliktust, és kritizálja az izraeli társadalmat, miközben elég egyértelmű választ ad a mivel lehet viccelni kérdésre.
Bár a személyeskedő poénok által kapunk némi képet arról, hogy milyen a kilátás a színpadról, Grossman nem Dovalét tette meg narrátornak, hanem a férfi gyerekkori barátját, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bíráját, Avisáj Lazart. Avisáj nem önszántából van jelen a klubban: évtizedekkel az utolsó találkozásuk után a komédiás felhívta telefonon, és megkérte, hogy nézze meg az előadását, aztán mesélje el neki, mit látott. Miközben egyre több családi anekdota keveredik a közepesen rossz viccek közé, Avisáj visszaidézi gyerekkoruk nagy beszélgetéseit és az utolsó közös emléket, a katonai szolgálatra felkészítő Gadna-tábort, amit lassan teljesen kizárt a memóriájából, mert „a régi-régi, nagyon fájdalmas dolgokra az ember utál emlékezni”.
A komikus, az előadó, a bohóc élvezi a közönség pozitív reakcióját. Hiszen nyilvánvaló, hogy szeretik őt, és egy pillanatra az embernek az az érzése, hogy el is hiszi, amit lát. De aztán, mintha képtelen lenne egy másodpercnél tovább elviselni a szeretetet, a szája megvető, gúnyos vigyorba torzul. Valahol láttam már ezt a grimaszt: ez egy kis rágcsáló pofája, amint éppen saját magába harap.
Az egyetlen ember, akinek valós képe van a komédiás múltjáról, mégsem ő, hanem „egy apró termetű hölgy”, aki előbb rosszindulatú poénok céltáblája lesz, majd ahogy Dovalé egyre több részletet fed fel arról, hogyan tette a gyász egyik pillanatról a másikra felnőtté, tükör. Az ő emlékei hívják elő a férfi örökös megalázhatástól terhes gyerekkorát, ami ellen kisfiúként úgy próbált védekezni, hogy tótágast állította a világot, és kézen járva közlekedett, így védve arcát a pofonoktól. A kézenjárás és a stand up egymás alternatívái, mindkettő hárító- és védekezőmechanizmus: kifordítják, más perspektívába helyezik, humorral teszik elviselhetővé a poénokat nélkülöző világot. („Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.”)
Ki akarja beszélni a lelki sérüléseit, és ehhez a közönséget használja fel!
- méltatlankodik egy néző, és majdnem igaza van. Dovalé ugyanis nem a közönséget használja fel ehhez, csak a két régi ismerőst, és őket sem felhasználja, sokkal inkább bátorságot merít a jelenlétükből. A többiek szinte megszűnnek létezni, a regényidőben történteket a trió néma interakciója működteti. Három ember sétál a lelki sivatagban.
Az olyan jelzők, mint az érzékeny, empatikus vagy éleslátó, kevés írónál hatnának elcsépeltebben, pedig kevesen zsonglőrködnek úgy az emberi érzelmekkel, mint Grossman. Regényében letörli a szomorú bohóc maszkját, és megmutatja, mit rejteget mögötte, ezzel pedig azt is elárulja, miért volt szükség arra, hogy Avisáj végigülje az előadást. Grossman poénról poénra szívja el a levegőt a közönség/olvasó elől, megvárja, míg nyugtalanul mocorognak a székükön, zavarukban köhécselni kezdenek, és percenként pillantanak az órájukra, majd úgy robbantja az arcukba Dovalé csattanóját, ahogy a felrázott üdítő teríti be a konyhát, lemoshatatlan nyomokat hagyva a fehérnek látszó falon. A közönség/olvasó pedig, aki a végén már maga sem tudja, miért nem állt fel az első árulkodó jelnél (kíváncsiság, szánalom, a perverzió démona), nem tud mást, mint meghajtani a fejét a szerző és a komédiás előtt. Függöny, vastaps.
