A XIX. Budapesti Nemzektközi Könyvfesztivál díszvendégével, Claudio Magrisszal készített a Litera számára Csantavéri Júlia egy hosszú és érdekes interjút, amelyben a szerző politikáról, társadalmi kérdésekről, a múltunkhoz való viszonyáról, kedvenc irodalmi témáiról és emlékeiről beszél.
fotó: Valuska Gábor
A Budapesti Könyvfesztivál alkalmával új kiadásban jelenik meg a Kisvilágok című leginkább regényes esszének nevezhető kötete, amelyben talán legjobban tetten érhető az ön művészi módszere, az utazás nagy parabolája, amelyben alkimista módjára vegyíti össze a tág műveltséget magával görgető esszét, a személyes mikrotörténeteket és a történelem fordulatait felidéző elbeszélést és azt a lírai megközelítést, amellyel a tájat, a környezetet ábrázolja. Ez utóbbi gyakran ellentmondásban van a történetek hangulatával egyfajta kétértelműséget kölcsönözve az elbeszélésnek. Erről a kétértelműségről szeretném kérdezni.
Ez nagyon érdekes kérdés, de előbb visszatérnék arra, amit mondott. A dolgoknak ez a vegyes megközelítése, a valóságos és képzelt dolgok keveredése nagyon természetes a számomra, hiszen az élet maga is ilyen. Amikor az utcán járunk, sétálunk, példádul itt, Budapesten, akkor több dolog kavarog bennünk egyszerre. Ha elámulnunk a folyó szépségén, lírai hangulatunk támad, ha elkezdünk gondolkodni a kultúráról, a politikáról, a társadalomról az olyan, mintha esszét írnánk és vannak drámai pillanataink. Ami a történelmi, kulturális ismereteinket illeti: egy dolog az, ha tudományos vizsgálatok tárgyává tesszük őket, és ez nem is tartozik ide. De egészen más az, amikor egy vers, egy zene beépül az életünkbe, a vérünkké válik, serkenti a fantáziánkat, táplálja az érzelmeinket. Számomra nagyon fontos ez az egység. Ebben az értelemben nagyon erős a kontaktusom a tájjal. Mert a táj a számomra olyan, mint Trója, amit Schliemann oly állhatatosan keresett. Nemcsak a legfelső réteg alkotja, hanem minden alatta lévő réteg is és ezt nem pusztán fizikailag értem, hanem az időben is. Ma ezt a napot éljük ugyan, de körülöttünk ott van az egész történelem, a nagy történelem és a kicsi is, a személyeké, akik valaha éltek. Mint a repedések a házakon. Ezek a repedések nemcsak a golyók becsapódását jelezhetik, mondjuk az 56-os forradalomban, hanem az egyszerűbb, kevésbé drámai eseményeket is.
És most beszéljünk a kétértelműségről. A kétértelműség abból fakad, hogy egy tájban, egy hangulatban, ami megragad bennünket, hirtelen megjelenhet valami, ami bár a táj része, mégis ellentétben áll vele. A tenger, hogy egy egyszerű példát mondjak, számomra maga a boldogság, a felszabadulás, az erotika. A tenger nélkül, azt hiszem, nyugodtan aszkézist fogadhatnék. Tehát a felszabadulást jelenti. De a tenger ugyanakkor tragédiát, rombolást, eltávolodás is jelent. A táj hordozza ezeket az apró jeleket. Például egy barátságos tájban egyszerre feltűnhetnek a tűrhetetlen igazságtalanság, persze nem szükségszerűen politikai vagy társadalmi igazságtalanság, vagy valamilyen személyes fájdalom jelei. Ekkor megjelenik a kétértelműség, amely magának az életnek a kétértelműsége. A táj megőrzi ezeknek az eseményeknek a lenyomatát. Mint például amikor kiöntik a lábnyomokat. Megmarad az a lenyomat. Ha nem tudnám felfogni, megérezni ezeket a lenyomatokat, egészen biztosan nem írnék semmit. Ez nagyon fontos. Például az egyik színházi monológom, a Biztosan megérti is hordozza magában ezt a kétértelműséget. Mert bár egy nagy szerelem története, mégis ebben az erős szenvedélyben is van sandaság, konfliktus, elszakadás, nem lehet kikerülni. Nem azért, mintha örömet okozna. Az ember nem szereti nézegetni a golyó helyét a falon, azt kívánja, bár sose lőtték volna ki, az mégis ott van. Ott van és hozzátartozik a tájhoz. A tragédia is. És ha a golyó nemcsak a falat, hanem a fal előtt álló embert is eltalálta és megölte őt, akkor a halott ott él a tájban. Mindez persze nem számolja fel a dombok, a folyó szépségét, de nem felejtkezhetünk meg róla. Hozzátartozik a létezéshez, amiből a történelem is építkezik. Trója rétegei alól újabb és újabb rétegek kerülnek elő.
A Kisvilágokban az olvasó Trieszt és Torino környékének bizonyos tájait járhatja végig egy különös, a történetetek és a tájak találkozása által kialakított sorrendben. Hogyan választotta ki az utazás állomásait? Itt nem volt egy olyan szál, mint a Duna esetében ami meghatározhatta volna az útvonalat, ezért úgy gondolom, hogy egy jóval személyesebb választásról lehet szó.
A Kisvilágok bizonyos értelemben a Duna ellentéte. Részben azért, mert itt valóban egészen apró világokról esik szó, mint például a lagúnák, tehát nem valami nagyszabásúról, mint mondjuk Pannónia. Másrészt azért, mert a Duna egy előretartó utazást ír le, ahol nincs visszatérés, befejeződik, amikor a Duna tengerbe ér. Ezzel szemben a Kisvilágok utazója a klasszikus kört járja be, amely valahogyan mindig visszatér a kiindulópontra. Azután itt van még az a tény, hogy itt születtem és itt nőttem fel és szerepet játszott még a véletlen is.
Én ezeket a helyeket mind belaktam, ismerem őket, ismerem az embereket, a történetüket. Egyszer kértek tőlem egy rövid írást a lagúnákról. Amikor elkészültem, az volt az érzésem, hogy bár a lagúna igazán nem nagy és nincs is több mondanivalóm róla, mégis mintha valami félbeszakadt volna. Mintha lebuktam volna a tengerbe és megláttam volna ott egy olyan sziklát, amely valójában csak egy darabkája egy egész víz alatti kontinensnek. Aztán úgy esett, hogy csak úgy, a magam kedvéért elmentem a Monte Nevosóra, Sležnikbe és akkor az az érzésem támadt, hogy valami ezt a tájat összeköti a lagúnákkal, de nem tudtam, mi az. Később a San Marco kávéházban tényleg csak próbaképpen írogattam néhány sort a Nevosóról, aztán kimentem sétálni, tettem egy kört a Parkban. Ott ötlött fel bennem ennek a rövidke, alig háromszáz méternyi utazásnak a gondolatata a Sacro Cuore templomig és ott jutottak eszembe éppen ezek a helyek. Nem is tudnám bővíteni a sort egyetlen más hellyel sem. Az is igaz, hogy ezek a már eredetileg is apró világok azóta még összébb húzódtak. A Város Park, a templom, ahol az utazás véget ér, ma már kisebbek, mint akkor.
