Helen Fielding: Bolondulásig – Bridget Jones naplója 3., fordította: Sóvágó Katalin
Európa Könyvkiadó, 2014, 448 oldal, 3672 HUF
Tizennégy évvel az utolsó napló (Mindjárt megőrülök!) után újra itt van Bridget Jones. Azaz most már Darcy. Mínusz a férj. Bridget ugyanis özvegy, két gyerekkel, a súly- és pasiproblémái azonban nem nagyon változtak röpke másfél évtized alatt. De van értelme poraiból feltámasztani az ősszinglit, mi újat tud még mutatni a bridzsitológiában Fielding, és hogyan állja meg a helyét az egykori naplóíró a twitterek és internetes randioldalak kavalkádjában?
Bridget Jones a kilencvenes évek második, és a kétezres évek első felének egyik ikonikus karaktere, és a két filmadaptációnak köszönhetően nevét még az is ismeri, aki amúgy messziről elkerülte Helen Fielding könyvét. A Bridget Jones naplója és folytatása, a Mindjárt megőrülök! valami egészen elképesztő sikerpályát futott be (vagy negyven nyelvre lefordították, és a két kötetből több mint 15 millió példányt adtak el világszerte), amit csak fokozott a Renée Zellweger főszereplésével készült két blockbuster.
Első megjelenése idején a harmincasok, késő húszasok két kézzel kaptak utána, egy olyan könyv után, amely közvetlenül és egészen hétköznapi hangon szólította meg őket, mintha csak a kolléganőjük vagy a barátnőjük szólt volna hozzájuk. Helen Fielding vagy a kiadója most pedig nagyon okosan felismerte, hogy ezek az olvasók – tizennégy év plusszal – ugyanúgy harapni fognak az idősebb Bridget sztorijára, hasonlóképpen a Harry Potter-sagához, ahol a siker kontinuitásának egyik kulcsa kétségtelenül az volt, hogy az olvasók lényegében együtt kamaszodtak a főbb szereplőkkel.
Maga Helen Fielding a siker receptjét abban látta, hogy sikerült megragadnia a különbséget aközött, hogy mások szerint hogyan kellene, és valójában hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Szinglik hordáit egyesítette abban a boldog tudatban, hogy nem aszociálisak és a társadalom által megvetett páriák csak azért, mert harmincéves korukig nem tudtak „működőképes kapcsolatra” lépni egy „felelősségteljes felnőttel”.
Egyedisége talán tényleg abban a gyakran önironikus, szatirikus narrátori hangban ragadható meg a leginkább, amely nem csak a körülötte állókból, hanem adott esetben saját magából is gúnyt űzött, mindezt úgy, hogy olvasók tömegei azonosultak vígan a borvedelő, láncdohányos, a súlyingadozások és a romantikus képzelgések hálójában vergődő harmincassal.
Bridget azonban a folytatás harmadik részében (Bolondulásig) már ötvenegy éves, egyedülálló anya két gyerekkel, és a vágy titokzatos tárgyát két köteten át megszemélyesítő Mark Darcy özvegye. Rajongók százai esküdtek vendettát Fielding ellen, miután kiderült, hogy az írónő likvidálta hősnője életéből a nagy Őt, ugyanakkor a folytatás szempontjából kétségtelenül ez volt az egyetlen logikus lépés, amit megtehetett. Ez a karakter ugyanis kizárólag ebben az élethelyzetben működőképes (egy fikciós válóper nyilvánvalóan túl sok illúziót döntött volna romba, és túl nagy támadási felületet biztosított volna a szerző irányába), így aztán Bridget megint egyedül van (mondjuk, ezúttal talán kevesebbet vedel és több Nicorette-et rág), megint barátok hada veszi körül, és megint nagy erőkkel keresi az igazit.
A kommunikációs környezet azonban az elmúlt tizennégy évben közhelyszerűen a feje tetejére állt, így kénytelen lesz fejest ugrani az internetes randioldalak és a közösségi site-ok tengerébe. Bridget előszeretettel kommunikál sms-en („Az sms a szexet nem számítva tökéletesen alkalmas lenne hiánytalan kapcsolatra, amely sokkal bizalmasabb és egészségesebb sok hagyományos házasságnál, ráadásul konkrét találkozás nélkül!”), a Twitter ugyanakkor sokszor csak újabb és újabb okot szolgáltat a szorongásra („Jajistenem, elveszítettem két követőt! Miért? Miért?”), igaz, ennek köszönhetően ismeri meg húsz évvel fiatalabb barátját, Roxstert.
Eddig megjelent cikkeink:
Olvass bele Bridget Jones harmadik naplójába!
Bridget Jones márciusban visszatér
A Bolondulásig alapcselekménye és végkimenetele az első két kötet ismeretében teljességgel kiszámítható. Bridget ugyanúgy hozza a csetlő-botló figurát, ahogy eddig, igaz, ez az esetek többségében még akkor is szórakoztató, ha az ötvenegy éves anyuka még mindig a harmincéves szingli hangján szól hozzánk.
Fielding ezzel egyidejűleg azonban kiherélte az első két rész egyik legviccesebb alaphelyzetét, melyben a szerencsétlenkedő Bridgetnek a munka frontján is teljesítenie kellett ahhoz, hogy meglegyen a napi chardonnay-ra való. Gazdag, vagy legalábbis stabil pénzügyi háttérrel rendelkező özvegyként most egy forgatókönyv (legtöbbször alibi)írásával tölti napjait, a dolognak azonban igazából nincs tétje, ha csak az nem, hogy az esetleges visszajelzésektől függően éppen hogyan alakul hősnőnk kedélyállapota.
Arról már tényleg nem beszélve, hogy miközben az első két részben a feltörekvő szingli lánnyal olvasók tömegei azonosultak könnyedén, addig kérdés, hogy ugyanez működik-e azzal a nővel, akinek az éjszakai buszon való utazás nagyjából olyan, mintha egy egzotikus, ám eddig csak biztonságos távolságból szemlélt vidékre ruccanna ki („Úgy éreztem, bensőségesebb viszonyba kerülök az éjszakai busz közösségével, mint eddig bárkivel. Roxster viszont aggódni látszott, mintha az ő hibája lenne az éjszakai busz. – Minden oké? – súgta.”). Feltűnnek régi szereplők is, akik nagyjából hozzák is a már megszokott szintet, egyedül az obligofóbiás, az első részek óta azonban kvázi családtaggá előlépett Daniel Cleaverrel bánt el igazán csúnyán Helen Fielding, holott az ő karakterében ennél azért sokkal nagyobb tartalékok voltak még.
Bridget tehát még mindig nem váltja meg a világot, és sokat nem akar mondani, azt azonban az esetek többségében még mindig nagyon viccesen teszi – még úgy is, hogy a harmadik kötetben több a döccenő, mint amit az első két könyvben megszokhattunk a szerzőtől. Ebben a karakterben, kedves Bridget-fanok, valószínűleg ennyi volt, és amit lehetett, azt Fielding száz százalékosan kicsavarta belőle. Szép is volt, jó is volt, vicces is, de nem szabad ezt tovább erőltetni.
