Fotó: Valuska Gábor
Aznap beszéltük meg önnel az interjút, amikor leégett Krasznahorka várának jelentős része. Mondanom sem kell, mit éreztem, első gondolatom az volt, hogy ez nem véletlen, benne van minden, ami egy Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetés alaphangját megadhatja, bevillant a műveinek baljós, rejtélyes, pusztuló világa, a kiszolgáltatottság, a magasabb erők és a gonosz. Aztán arra gondoltam: vajon ön mit érezhet, és – amiről tudtommal nemigen beszélt eddig – köthető-e a felvidéki faluhoz a neve és a családja?
A tűz borzalmas szerepet játszik az életemben, összesen hatszor voltam valamilyen formában áldozata tűznek. Egy ízben példának okáért akkor égett le Szentendrén a házam, amikor a régi Mozgó Világ halotti torán a budapesti Bertalan Lajos utcában megismerkedtem Mészöly Miklóssal. A krasznahorkai vár leégése e sorban a hetedik, s magának nem kell mondanom, milyen jelentősége van ennek a hetesnek az egész történetben. Hogy a nevem köthető-e e felvidéki helyhez? Az a név, hogy Krasznahorkai, maga szerint különben mégis milyen más helyhez lenne még köthető? Hogy aztán a családom története miképp viszonylik ide, azt fedje be bársonyosan a titok dohos, védelmező homálya. Mindenesetre a songjától e várnak és következésképp Zichy úrnőtől kiver a jeges hideg, sőt, a seppuku egy eredeti magyar válfaján tűnődöm erősen, ha arra gondolok, a túlvilágon majd azt mérik rám, hogy ezt a példátlan zenei búsdarabot hallgassam az idők végezetéig, márpedig nyilván ez lesz az ítélet.
Legutóbb megjelent interjúkötetében, melynek címe is beszédes (avagy épphogy hallgatag: Nem kérdez, nem válaszol), feltűnően sokszor kanyarodik oda a beszélgetés, hogy a tökéletes formát keresi, egyetlen regényt akart csak írni, egyetlen mondatot keres, sőt, a kiotói nó-mester, Inoue Kazujuki tanácsát fontolgatva, mely szerint ne írjon többet, oda lyukad ki, hogy reményei szerint egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhat mindent. Felmerült bennem, hogy ezt a lehetetlennek tűnő tervet maga mégis megoldja, mint a meditációkon edzett férfi, aki nem létező sebességgel volt képes futni. Hol tart most az egyetlen keresésében?
Hát, amennyiben keresem, és nem, akkor azt mondhatom, hogy két szó összeillesztésén dolgozom mostanában, az „igen”-nek és a „nem”-nek egy felbonthatatlan, szerves kombinációján. A magyar nyelvnek rendkívül gazdag homálya van, valahová ebbe a térbe képzelem.
A szövegei – bár ez mégsem szembetűnő – erősen kötődnek a személyéhez és az életéhez. Meséli, hogy egy tehenészetben volt éjjeliőr, ott jelent meg éjszaka viharkabátban a valóságosan létező Irimiás malacot herélni. Alakjait feltűnni látja a valóságban, de volt rá példa, hogy a verbális kifejezést, a könyvformát nem tartotta elegendőnek, és kivitte, továbbvezette a történetet az életbe. Sőt, arról is beszámol, hogy műveit csak maga tudja jól felolvasni. Vagyis azon túl, hogy a tapasztalat formát nyer, ami evidens, önnek mintha nem a distancia megteremtése, hanem szöveg és élet egymásba fonása volna a célja. Mintha a mű maga azonossá válna a létrehozója személyével. Mit gondol erről?
Mindenekelőtt tiltakozom. A könyveim nem kötődnek sem erősen, sem gyengéden a személyemhez, hiszen prózaíró vagyok, nem rejtett vagy valóságos alanyi költő. Az életem eseményeihez annyiban azonban igen, hogy ha én magam Mongóliában, Japánban vagy Kínában születek meg magyarként, akkor Az urgai fogoly, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó illetve a Rombolás és bánat az Ég alatt című regények beelőzik a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját, azaz a mongol-japán-kínai irreálisból a magyar irreálisba, valamint a magyar irreálisból a mongol-japán-kínai irreálisba haladtomban a sorrend felcserélhető, úgy hiszem. Van jelentősége egy ilyen vagy olyan sorrendnek? Ha az alany ugyanaz? Nem tudom. Nem hiszem. Az viszont biztos, hogy az út az elkerülhetetlen véletlen útja, s ezen mindig tovább újabb és újabb irreálisok felé.
Régóta foglalkoztatja a gonosz. Az ÁllatVanBent című könyvében már nem is csak foglalkoztatja, hanem egyenesen arra tesz kísérletet, hogy szavakba öntse. A szavak vagy a szeretet mágikus, szakrális erejében bízik, amikor testet ad a rossznak?
Én tényleg nem tudom, hogy könyveimnek egy oly kitűnő ismerője, mint maga, hogy kérdezhet tőlem ilyesmit… Nem bízom, és nem is bíztam soha semmiben. Úgyhogy sem a szavak mágikus erejében, sem a szeretet …mágikus?! – édesistenem! Maga a pokolban fogja végezni. Mindegy, majd lekísérem, mert nyilván miattam gondol és mond ilyeneket. Az ÁllatVanBent esetében különben nem én adtam testet a gonosznak, ahogy maga nevezi, hanem bent volt az a lakásomban, Max Neumann egy képén vagy képe által – amit én tettem, vagy pontosabban, amit mi ketten aztán tettünk, hogy megpróbáltuk megfékezni azzal, hogy láthatóvá igyekeztünk tenni. Ha sikerült. De én ezt ma már nem hiszem. A gonosz láthatatlan: megnyilvánul ugyan a cselekedeteinkben, fojtott indulatainkban, szándékainkban, vágyainkban, karaktereinkben, de felfoghatatlan dimenziója ő az embernél irdatlanabb létnek. Valójában az a helyzet, hogy fogalmaink sincsenek róla, mert fogalmaink tartományába ő bele se fér. Már ahogy megnevezni próbáljuk, és használnunk kell valamilyen névmást, hogy tudniillik „ő” vagy „az”, már itt zavarba ejtő bizonytalanságokba ütközünk. Iszonyatos korlátokba. Összefoglalóan tehát: biztos vagyok benne, hogy soha többé nem kísérlek meg olyasmit, amit az ÁllatVanBentben tettem.
Az irodalomban kívülállónak érzi magát. Mennyire zsigeri vagy tudatos döntés ez, és miként éli meg ahhoz képest, hogy ön a kortárs irodalmi kánon egyik meghatározó alakjává vált a Sátántangó óta? És ehhez kapcsolódóan: a kívülállás bármitől, bármiből nem lehet, hogy az ön személyiségében eleve benne lévő védtelenségérzést rekonstruálja újra és újra?
A maga érzékeny lelke nyilván helyes nyomon van, de csak megismételni tudom, hogy a műveim és a műveimmel összefüggő személyem jellegzetességeivel, azaz semmi személyessel nem foglalkozom, ha hiszi, ha nem. Ha valaki védtelenségérzéséről beszélhetek, az nem a magamé lesz, hanem azoké, akik bolygónyi messzeségben élnek attól, hogy ezt a védtelenségérzést formalizálni tudják. Ha engem maga kívül érez bármin, az nyilván abból fakad, hogy hőseim, azaz gondolatmenetem állandó tárgya, a Mindig Ugyanaz a Személy valóban kívül van a társadalmon, mert az én tekintetem valahogy úgy működik, hogy őt és csak őt látja meg a tömegben, az ő tekintetével kapcsolódik össze az enyém, az övével, aki már a tekintetével elárulja, hogy semmiféle szociális erő vagy félelem vagy ösztön nem tudja bent tartani – ő a kikergetett fiú, az eltékozolt.
Ön irtózik a politikától, alantas funkciónak ítéli, aminek semmi köze az univerzális törvényekhez és igazsághoz. Mostanában azonban különösen nagy szerepe lett az irodalomban a politikai költészetnek vagy prózának. Mit szól ezekhez a fejleményekhez, ha az írástudók felelősségére gondol?
Ügyesen választotta meg a szót, s nem művészt mondott, hanem írástudót. Hogy az írástudó felelősségéből következik egy cselekvő, egy beavatkozó kötelesség, amikor társadalmi méltányosságról van szó, az magától értetődő. A művész felelősségéből viszont a kiteljesedő művészet következik, és csak az. Van, amikor e két lény megfér egy lélekben, van, amikor nem. József Attila ott lenne a barikádokon, abban szinte biztos vagyok. De Pilinszky János nem, abban is. És Pilinszkyt senki, érti, senki nem is kényszeríthetné arra, hogy másként tegyen, mint ahogyan tesz. Nincs joga rá.
Talán furcsán hangzik, de néha úgy gondolom, bizonyos szempontból Krasznahorkai László a magyar Thomas Bernhard. A magyarokat, az európai kultúrát és általában az emberiséget reménytelennek látja. Miközben, ahogy Bernhard arcán is észreveszi egy bikaviadalon az együttérzést, az ön könyvei sem nélkülözik a szeretetet, sőt. Hogy van ez?
Maga rejtélyesen fogalmaz… Furcsán hangzik, hogy néha úgy gondolja? Nem, szerintem, nem furcsán hangzik, amit gondol, hanem, azt hiszem, téved. Mert Thomas Bernhardot nem az tette Thomas Bernharddá, hogy reménytelennek látott minden emberit, s ugyanakkor érzéseit nem mindig tudta tökéletesen elrejteni a nyilvánosság elől. Az összehasonlítása természetesen kitüntet, de ismét csak tiltakoznom kell. Felületesen ismertem őt, teljesen más karakterek vagyunk. A művek esetében pedig még mélyebb különbségeket sejtek, mint a karakterekben. Tehát nem, nem hiszem. Bernhard óriási magaslat a német nyelvű irodalomban. Csak Hilbig mérhető hozzá. De csak mérhető hozzá, azt a magaslatot nem is célozza meg. Hilbig világa beteg, undorító, érthetetlen, monokróm. Bernhardé gazdag, csodálatos. Aki folyamatosan és olyan vulkanikus erővel szidja a világot, mint Bernhard, az könnyen megtéveszt, de hamar kiderül, mi van itt voltaképp. Bernhard méltányolta a nagyságot, a zsenialitást, a gondolkodás erejét, az emberi szellem teremtő diadalait. Méltányolta, rajongott érte. Bernhard egy rajongó volt. Ezért utálta, ezért vetette meg azt, ami nem nagy, ami nem zseniális. Azt hiszem, ez az a bernhardi vonás, ami miatt maga ezt a hasonlóságot gyanítja. De az én lelkemben Hilbig is benne van. Nálam minden attól függ, hogy kel fel a nap.
Egy interjújában a jövőről morfondírozva azt a költői kérdést teszi fel: „Lehet, hogy az emberiség visszatér ahhoz, hogy saját maga gondolkozzon?” Azzal kapcsolatban mondja ezt, hogy úgy véli, a könyveknek, az olvasásnak vége. Ám eljöhet az az idő, amikor az ember katasztrófák vagy saját belátása által oda jut, hogy végre originálisan gondolkozni kezd. Mit lát a jövőben, mi történik maga szerint mentálisan az emberrel mondjuk tíz év múlva vagy később?
Miközben a viharos ellenkezőjét kívánom, abban biztos vagyok, hogy a guttenbergi könyv eltűnik, de a guttenbergi gondolat nem. Mert annyiban módosítanék korábbi kijelentésemen (ma szerda van, akkor hétfő volt), hogy az írás maga, az nem tűnik el. De az is gyökeresen megváltozik, így az olvasás jellege is. Az ember nem képes abbahagyni a gondolkodást, de a gondolkodás módján s különösen kifejezésének módján folyton változtat. Nem egyéni döntésekről van itt szó persze, hanem egy általunk együttesen sodratott káosz természetéről. Másképp fogjuk gondolatainkat formába önteni, és magától értetődően ez meghatározza majd az olvasás módját is. Nagyon nagy változás ez. De a félelmem nem igazán őszinte, mert én nem érem meg.
A Háború és háború kapcsán nyilatkozza, hogy ahhoz a kevés „kedves, magányos, fáradt és érzékeny olvasó”-hoz szól, akik közös nyelvet beszélnek magával, szobák mélyén rejtőznek, mert nem akarnak részt venni az elfogadhatatlanban. Ez a kijelentés a kiválasztottakról szól, és, akárhogy is nézzük, valamiféle elitista, arisztokratikus szemléletről tanúskodik. Van ma is – értelmezhető módon– ezoterikus és exoterikus tudás, és mi a művész szerepe ezek átadásában?
Könyveim azokhoz szólnak, akik elolvassák őket. Így az a tény, hogy én egyáltalán szánom valakiknek, amit kibocsátok, nem bír iszonyatos jelentőséggel. Viszont ők, akiknek mégis „szánom” a könyveimet, sokfélék, de hogy nem arisztokratikusak és hogy ez nem a szociális elit, arra mérget vehet. Épp ellenkezőleg, akikre én gondoltam, és gondolok, azok nem hogy nem kiválasztottak, hanem épp ellenkezőleg, őket senki nem fogja kiválasztani, csak kivetni, mert nem kiválasztottak, hanem kivetettek ők, sérültek, védtelenek, túlérzékenyek, már az első fordulónál kipörögnek ezek a Nagy Kavarógépből. Esetleg úgy fogalmazhatná át tehát a megnevezést, hogy akikről beszélünk, azok inkább a sérültek elitje, a jóvátehetetlenül kiszolgáltatottak arisztokratái… Ez, ugye, másként hangzik már. S hogy én nekik kínálom fel a műveimet? Inkább azt mondanám, hogy ők azok a Mindig Ugyanazon Személyek, akik gondolkodásom állandó alanyai. Hálás vagyok nekik, végtelenül. Nélkülük az olvasók nem is értenék, mit csinálok. Nélkülük az eszembe se jutna írni valamit. Ők azok, akik részben, legalább valamilyen pici töredékben, de minden olvasómban, azt hiszem, ott vannak.
Azt tudjuk, hogy a filozófia, a gondolkodás tudománya erősen foglalkoztatja. De érdekli a biológia is? A szenvedés például, amelynek fogalma és szerepe időről időre, kultúráról kultúrára átértelmeződik, nyerhet-e bármiféle értelmet?
A szenvedés biológiájába nem szívesen gondolok bele, mert erkölcsi érzékeimet egyelőre rendkívüli módon sérti a puszta lehetőség vagy tény, hogy a szenvedésnek van a biológia felől megközelíthető definíciója is. Amikor a háború utolsó heteiben Boszniában tartózkodtam, a szenvedés kimondhatatlan fájdalmát éreztem. Felverte bennem mindazt, ami a holokauszt. Azt hittem, megbolondulok, hogy a tanúja vagyok annak, ami történik, és komoly esélye volt, hogy ebből a szörnyűségből soha nem fogok szabadulni. A legutolsó pokoljárók, a boszniai emberek rettenetes szenvedésének a… biológiája?! Azonnal abba kell hagynunk az erről való puszta gondolkodást, de különösen a beszédet, úgyhogy én mindkettőt most abba is hagyom. Felidézem inkább Dosztojevszkij sztarecét, kiülök vele ebbe a csodálatos tavaszi napfénybe, és nem beszélünk, csak hallgatunk, csak ücsörgünk csöndben – hallgatjuk a madarak tomboló melódiáit.
Szerző: Nagy Gabriella
(Az interjú a Könyves magazin 3. számában jelent meg.)
