Stephen King: A harcos - A Setét Torony 1., fordította: Bihari György
Európa Könyvkiadó, 2013, 296 oldal, 3290 HUF
„A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte."
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a fenti idézet a világirodalom egyik legfontosabb mondata, de a mai popkultúrában igen előkelő helyet foglal el magának. Illetve kétértelmű is: mást jelent annak, aki már végigrágta magát King több ezer oldalas magnum opusán, és mást annak, aki csak épp fejest ugrani kíván Roland vitéz történetében. A történetből sikeres képregénysorozat készült, és régóta beszélnek arról, hogy a pletykák szerint Javier Bardem vagy Russell Crowe főszereplésével háromrészes filmet is forgatnak belőle, ami mellett párhuzamosan egy tévésorozat is futba.
A történet első fejezete közel sem olyan terjedelmes, mint amit a Mestertől megszokhattunk, és ebben van a fő ereje: bár jómagam imádom, mikor King több száz vagy akár ezer oldalon keresztül kalauzol egy fiktív kisvárosban, részletes bepillantást engedve egy tucat összetettebbnél összetettebb karakter életébe, de abban megegyezhetünk, az új évezred eleje óta valami elveszett abból a régi varázsból, ami a maine-i kisvárosok hangulatteremtését illeti. A harcos viszont még a régi mesterművek sorából is kilóg: történetvezetése egy kisebb részt leszámítva teljesen lineáris, hossza alapján inkább hajaz egy zsebkönyvre, mint egy tényleges regényre, emellett van benne valami olyan vadregényes romantika, zseniális művi kiforratlanság és sokszor érezhetően bizonytalan útkeresés, amivel King egyetlen másik könyvében sem találkoztam. A regény olyan formai bravúr, mint Tarantino Kutyaszorítóbanja, de közel sem annyira letisztult, mint a Ponyvaregény, ugyanakkor tökös és a végletekig őszinte. Nincs benne semmi felesleges cicoma vagy giccs, nyers és brutális, mindamellett, hogy borzasztóan elgondolkodtató is, arról nem is beszélve, hogy az író nem csak Rolandot, de magát az olvasót is olyan morális kérdések elé állítja, melyekkel még fikcióban sem szívesen találkozunk.
Az elmozdult világok eleve olyan képlékeny masszát alkotnak, amit bűn lett volna pontos meghatározásokkal, mitológiai tényekkel és egyebekkel a betonba cövekelni. A karakterekkel azonban más a helyzet: igaz, hogy Roland körülbelül a könyv feléig csak felszkeccselt karikatúrája Clint Eastwood spagetti westernhőseinek, de szépen fokozatosan rakódnak rá a dimenziók, ahogy peregnek az oldalak – igaz, a gyönyörűen végigvitt karaktermunka csak jóval A harcos utolsó oldalai után érik be teljesen. Ugyanez a helyzet a mű másik fontosabb szereplőjével, Jake-kel, aki inkább csak eszköze, katalizátora az eseményeknek, mintsem teljes értékű formálója, de pont ehhez a funkciójához kötődik talán az egész könyvsorozat egyik leglesújtóbb fordulata.
Mégis, ezek az elemek nem lettek volna elegek ahhoz, hogy a regényt a legnagyobbak közé emeljék. Ehhez kellett az utolsó fejezet is, amely egyszerre (a maga módján) epikus, ál-leejtős, és önironikus, miközben még a társadalomnak görbe tükröt állítani is marad ideje. Ehhez a zseniális 20 oldalhoz pedig nem kellett más, mint hogy Roland utolérje azt a bizonyos feketébe öltözött embert, és leüljön vele beszélgetni. Miután a kettejük dialógus-sorának a végére érünk, kicsinek, jelentéktelennek érezzük magunkat, hiszen egy kis időre pillantást vethettünk arra, mi van a tengeren, az égen, a csillagokon túl, csak azért, hogy aztán visszaforduljunk, s egy mikroszkópba nézve tekinthessünk vissza önmagunkra. Ambivalens érzések között őrlődve engedi el a kezünket. A harcos befejezése csendes, visszafogott, költői. Éppen olyan, mint maga a vers, ami alapjául szolgál. Vagy mint egy festmény. Aranysárga, vörös. És fekete. Végtelenül, nyomasztóan fekete.
Szerző: Ingorion
