Kívülről nézve úgy tűnik, hogy az illusztráció felé vezető utad nem volt egészen egyenes. Diplomát a Műszaki Egyetem építészeti karán szereztél, de ahelyett, hogy szép csendesen beültél volna egy építészeti iroda íróasztala mögé, elvégezted a Corvin Rajziskola illusztrációs képzését. Honnan jött az inspiráció? Kitől sajátítottad el a szakma alapjait?
Jól látszik, elég kacskaringós az út. Egyébként be is ültem egy építészeti iroda íróasztala mögé, Sugár Péter irodájában dolgoztam, a volt kollégáim a megmondhatói, mennyire csendesen. Közben már animációra jártam a Corvin Rajziskolába, Farkas Julihoz és Turai Balázshoz.
Felszabadító volt, hogy mindenféle vizuális világgal lehet és kell is kísérletezni,
viszont hamar rájöttem, hogy én igazából képekkel és nem mozgóképekkel szeretnék foglalkozni. Az irodalom amúgy is nagyon fontos dolog az életemben, ezért mikor meghirdette a Corvin az első illusztrációs képzést, azonnal jelentkeztem. A legvonzóbb persze Rofusz Kinga neve volt, az ő rajzai fontos kedvenceim voltak addigra. Kingától sok minden mellett látásmódot tanultam, sokat segített abban, hogy mindenki érezzen rá a saját hangjára, és ami talán még fontosabb, hogy higgyen a saját képeiben.
Ezután bátor lépésre szántad el magad, és a világ egyik legjobb illusztrációs képzésére jelentkeztél, a cambridge-i School of Artba. Gyaníthatóan sokakat érdekel idehaza: hogy lehet oda bekerülni „mezei” közép-európai alkotóként? Hogyan folyik a képzés? Milyen etapokban tanítják az illusztrációt?
Portfóliót kérnek, interjúztatnak, és írni kell arról, hogy mit vársz az iskolától, miért szeretnél ott tanulni. Ezt máshol is kérhetnék, így érdemes előre végiggondolni, hogy diákként mit is remélünk bármilyen képzéstől. Mesterszakra jelentkeztem, így kevésbé érdekelte őket a rajztudás, illusztrációs munkákat vártak már felvételire is. Nehéz megmondani, mit keresnek, de az osztályomból azt látom, hogy nagyon sokféle alkotót válogattak össze, nincs egy megszabott „iskolai” irány. Mindenféle országból és kontinensről tanulnak itt diákok. Műhely jellegű a képzés, meghatározott workshop-napokkal, ilyenkor egész nap együtt vagyunk bent, a többi napon mindenki ott dolgozik, ahol akar: a stúdióban, koronavírusos időkben otthon vagy akár a jól felszerelt printműhelyben. Elméleti óráink nincsenek, sőt igazából tantárgyaink sem. Rengeteg meghívott előadó tart a saját témájában, nagyon lelkesen, előadást, ezeken keresztül lehet elindulni, felfedezni, mi érdekel minket igazán. Fekete-fehér rézkarc, „reportázs” illusztráció vagy a tinédzser lányoknak készülő képregények. Mit jelent a perspektíva, ha nem az a valóság lényege, hogy térben van? Emellett szakmai könyveket kell olvasni a munkáink elemzéséhez, próbáljuk elhelyezni a saját pályánkat a nagy egészben.
Tapasztalatod szerint mennyiben más a szigetországban és idehaza a könyvillusztráció szakmai pozíciója, megítélése? Milyen fórumok, közvetítők segítik Angliában egy kezdő illusztrátor munkáját?
Kint ez egy fontos szakma. Presztízsnek látom, ha valaki azt mondhatja magáról, könyvillusztrátor vagyok. Rengeteg egyetem indít illusztrációs képzést, de ami talán még meglepőbb, hogy szinte minden brit tudja, ki az a Quentin Blake. Valahogy úgy látom, az illusztráció szervesebb része az ottani nemzeti kultúrának, mint idehaza. Itthon talán ez még (vagy már vagy éppen?) nem így van, de nagyon bízom benne, hogy ez az elkövetkező években változni fog. Kezdő illusztrátorként segítségért lehet fordulni az Association of Illustrators (AOI) szervezetéhez, ezen kívül rengeteg a pályázat, a kiállítás, a verseny, ahol bemutatkozhatunk. Ezek nem csak ismertséget, de sok esetben anyagi támogatást is jelentenek. Maga az iskola is sokat segít, a mi szakunknak Londonban van a diplomakiállítása, ide ügynökségek és kiadók munkatársait is meghívjuk. Szerencsére ők kíváncsiak is rá, rengeteg könyvszerződés született már ezekből az estékből. Később, ha egy jó ügynököt talál az illusztrátor (vagy inkább fordítva), akkor ez a munkakapcsolat sok terhet levehet a válláról. Nem kell többé projektért házalni, szerződést kibogozni, sőt néha még adóbevallást írni sem egyedül. Csodálatos!
Ha két dolgon változtatnál, mit változtatnál meg a hazai könyvillusztrációs szcénában?
Elsősorban minőségi vizuális oktatást szeretnék, nem a szakmának, hanem a közönségnek.
Mindenkinek, már az iskolában. Jó lenne, ha egy teljesen átlagos olvasó (sőt egy irodalomhoz, zenéhez értő ember) azt is látná, mekkora minőségi különbség van kép és kép között. Ahogyan irodalmi műveknél néhol ez már működik, jó lenne, ha egy képeskönyvről is megtanulnánk beszélgetni. Ha ez a fajta vizuális igényesség kialakulna, könnyebb lenne kísérletező, progresszív könyveket is piacra küldeni. Addig pedig sok támogatás kellene a kiadóknak, szerzőknek, és persze az illusztrátoroknak is, hogy a megélhetés ne jelentsen tömeggyártást, legyen idő és tér felfedezni, keresni, minőséget alkotni.
Pályád nagy lendülettel és nagy sikerekkel indult el itthon. 2019-ben megnyerted az I. Budapesti Illusztrációs Fesztivál Legjobb pályakezdő illusztrátor Pagony Kiadó által felajánlott díját. Minek tulajdonítod ezt a hirtelen sikert?
Egyrészt a szerencsének. Pont abban az évben végeztem a Corvinban, amikor az I. Illusztrációs Fesztivált megrendezték, így azonnal nyilvánosság elé kerülhettek a képeim. Másrészt szerintem bátorság volt a Pagony részéről, hogy gyerekkönyvkiadóként engem választottak, mivel a díjhoz könyvszerződés is járt. Így valójában bízniuk kellett bennem, hogy át tudom ültetni ezt a kifejezetten felnőtteknek rajzolt világot gyerekeknek szóló mesekönyvekbe is. Ezért azóta is elég hálás vagyok.
Első önálló köteted szintén komoly feltűnést keltett: Dragomán György A jég című novellájához készített rajzaidat önállóan is kiadta a Magvető. A könyv felkerült a World Illustration Awards 2020 hosszúlistájára, azaz a legjobb 19 felnőtteknek szóló munka közé. A Szép Magyar Könyv zsűrije pedig téged választott az év illusztrátorának. Merőben szokatlan kortárs, felnőtt szépirodalmat illusztrálni. Téged mi ösztönzött erre?
Nem gondolkoztam akkor azon, hogy ez szokatlan. Ezeket a szövegeket olvastam, ezekről jutottak eszembe képek, ezekről éreztem azt, hogy szét tudom bontani mozzanatokra vagy mozdulatokra. Talán könnyebb is volt nekem ez a műfaj, a mesék világába időbe telik belerázódni, a kortárs felnőtt szépirodalomban pedig “benne voltam”. Kísérletnek indult, hogy könyvvé tudom-e rajzolni a novellát, anélkül, hogy elvennék valamit belőle. A gyerekeknek szóló könyvek bizonyos szempontból nehezebbek, nehezebb kivágni pillanatot vagy kompozíciót, ott az az igény, hogy “látszódjon a néni”. A felnőtteknek elég a kisujja, amit eltart a teáscsésészétől.
2020-ban két új könyvvel is a hazai közönség elé léptél, immár gyerekkönyvekkel. Tóbiás Krisztián különös hangulatú, a délszláv háború díszletei között zajló A mikulás rakétája című költeményéhez készítettél egy sor kirobbanó erejű rajzot. Hogyan zajlott a közös munka? Volt beleszólása az írónak a képek stílusába, tárgyába vagy látásmódjába?
A mikulás rakétája ugyan gyerek szemszögből (is) lát egy adott korszakot és helyet, de a könyv maga inkább felnőtteknek szól. Pont ez volt az egyik legnagyobb kihívás a munkában, valahogy a naivat kellett egy már értő perspektívával keverni. Néhol egészen mesés és közben ridegen valóságos világok keverednek: hogyan lehet repülni és éhezni egyszerre? Amíg a könyv készült, Tóbiás Krisztián, a kötet szerzője Magyarországon volt, én meg hol Angliában, hol itthon, karanténban, végig interneten kellett kapcsolatot tartanunk, azaz egy teljesen átlagos pandémia alatti együttműködés volt. Krisztián végig úgy kezelt mint szerzőtársat, aki a saját világát építi az övé mellé. A sorok felnagyítása, a szakaszok széttördelése értelmezi a verseket, ezekről beszéltünk is sokat, de szabadságot kaptam ebben is. Ez már két ember közös alkotása így, nehéz szétszedni a képet és a szöveget, együtt mást, és remélem többet mondanak, mint külön-külön. Ilyen szerintem egy igazi képeskönyv.
Szintén idén jelent meg Harcos Bálint A halandzsarablók című mesekötete. Ennek abszurd, humoros hangvétele alapvetően különbözik a megelőző irodalmi alapanyagoktól. Hogyan dolgozol az irodalmi szöveggel? Milyen módszerrel dolgozod ki a karaktereket, helyszíneket, a képek eloszlását és stílusát?
Először végig vázlatozom a könyvet a szövegtördeléssel együtt, hogy lássam mennyi szöveg kerül egy oldalra, és ha annyi kép lesz benne, amennyit én szeretnék, akkor mennyire lógunk túl a megbeszélt maximum oldalszámon.
Mindig vannak kedvenceim, itt is voltak, megismételhetetlen, katartikus pillanatok,
amik megérdemelnek duplaoldalakat (Belépni a Ruhák Országába). A színes kompozíciós vázlatok után szinte egyből végleges rajzok készülnek. Nagyon sok spontaneitás marad a munkafolyamatban, erre szükségem is van. Persze ez azt is jelenti, hogy ha valamit nem találok el, nem érzem igazán éppen, akkor többször neki kell futni az egész rajznak. Ritkán szoktam “csak egy kicsit” módosítani. Ehhez hozzátartozik, hogy nagyon analóg módon dolgozom, szeretem, ha csak késői szakaszban lesz digitális a munka. Addig sem kell képernyő előtt ülni! A karakterek, a helyszínek, épületek leginkább a sketchbook gyűjtésekből kerülnek elő, nem tudatos dolog. Könnyen lehet, hogy a múlt heti buszos bácsi lesz a következő könyv nagypapája, az olasz nő a kávézó teraszáról meg a jóboszorkány. Csak világoskék lesz a haja, mert az jobban menne a cipőjéhez.
Bár mindhárom eddig illusztrált köteted hangvétele és műfaja is meglehetősen különböző, rajzaidnak mégis van egy egyéni, összetéveszthetetlen látványvilága. Sajátos jellemzőjük az expresszív rajzosság és az intenzív színhasználat. Mennyire tudatos ez a stílusépítés? Tervezel-e új stiláris irányokat vagy köt a formálódó „turililla” brand?
Most már lassan tisztában vagyok azzal, hogy mi hogyan működik a képeimben, de ez inkább utólagos analízis, egyébként a vizuális világ nem tudatosan épült. Az expresszív rajzosság szerintem magának az alkotási folyamatnak eredménye, annak ahogy gondolkozom a képekről. Ezen nem hiszem, hogy tudnék változtatni. A színhasználat már más kérdés,
nagyon élvezem az intenzív (fluoreszkáló, UV, nyomtathatatlan) színeket,
de például fekete-fehér rajzok készítése közben kicsit változik a figyelmem, máshogy működnek a hangsúlyok, és ez ugyanúgy izgalmas. Állandóan keresek új technikákat, eszközöket, a legutóbbi projekten például monoprint alapú képekkel dolgoztam. Ezek a tapasztalatok aztán alakítják a későbbi munkát is, így kicsit folyamatosan változik, ahogy dolgozom.
Ha magad választhatnál, mit illusztrálnál szívesen?
Bodor Ádám novellát.
A hazai könyvkiadók visszatérő hiányossága, hogy nem adnak elegendő teret a rajzolóknak, sem kép-szöveg arányban, sem a rajzok méretében. Nem vágysz-e nagyobb térre? Tervezel esetleg szerzői kötetet?
Külföldön nagyon népszerűek a rövid, albumszerű képeskönyvek (picturebookok), ezek összesen 24 vagy 32 oldalasak, duplaoldalas képekkel, alig egy-két mondattal az oldalpárokon. A rövid terjedelem megengedi, hogy ugyanazért az árért sokkal nagyobb méretű, aranyfóliázott, fluoreszkáló, dombornyomott, telerajzolt könyveket lehessen kiadni és megvenni. Szerintem az viszonylag új ötlet itthon, hogy a képekért is vehetünk könyvet nem csak betű-darabszámra, de én kifejezetten bizakodó vagyok. Ez talán azért is van, mert az eddig megjelent köteteimnél elég nagy szabadságot kaptam mind a képek mennyiségét, mind az elrendezéseket illetően. A szerkesztők és a szerzők is azt érezték, nem egy hagyományos, pár illusztrált oldallal kiadott könyvet szeretnének, hanem valami olyasmit, ahol a kép és a szöveg egyenrangú. Épp most fejezem be az első szerzői könyvemet, kevés szöveggel és nagyon sok rajzzal. A Csimota Kiadónál jelenik meg, ha minden jól megy, a könyvhéten már lapozgatni lehet.
Min dolgozol éppen? Egyáltalán: itthon vagy külföldön tervezed a pályád folytatását?
Nem akarok elszakadni a magyar szövegektől, vagy a kelet-közép-európai kultúrától, de egyelőre nehéznek tűnik csak itthoni illusztrációs munkákra támaszkodva hosszú távú anyagi biztonságot teremteni. Szerencsére ma már teljesen elképzelhető, hogy valaki itthon él, és közben egyszerre dolgozik külföldi és magyar projekteken is. Ha a világ eseményei lehetővé teszik, ehhez hasonló rendszert szeretnék kialakítani a közeljövőben. A Csimotánál készülő könyv mellett most az egyetemi projektjeimet folytatom a kiállításunkig, illetve a Bolognai Gyermekkönyvvásárig. Hogy utána mi lesz? Remélem koncertek, színház és fröccsteraszok, hiányoznak az izgalmas, élettel teli képek - olyat meg nehéz rajzolni, ha a világ áll.
Szerző: Révész Emese