A Ronja, a rabló lánya története a híres rablóvezér lányának az életét követi nyomon, aki a rivális rablóbanda sarjával, Birkkel köt szoros barátságot. Az apák a hír hallatára eltiltják egymástól a két gyermeket. Ők erről hallani sem akarnak, inkább vállalják a számkivetettséget. Ronja és Birk a titkos és korántsem veszélytelen erdőben próbálják meg túlélni a nyarat, ám a rengetegben nem csak az éhség jelent számukra veszélyt. A könyvből készült sorozatot most vetítik a Netflixen, itt pedig bele is olvahatsz Astrid Lindgren regényébe!
Astrid Lindgren: Ronja, a rabló lánya (részlet)
Fordította Tótfalusi István
Azon az éjen, mikor Ronja megszületett, csak úgy zengett az ég a hegyek fölött, bizony, olyan viharos éjszaka volt, hogy a Mattis-erdőben lakó manók, törpék és trollok mind-mind barlangjaikba és rejtekeikbe bújtak, csak a szilaj vérlidércek lelték kedvüket az ítéletidőben, és nagy visongva és rikoltozva röpködtek a Mattis-hegyen álló rablóvár körül. Ez nagyon felbosszantotta Lovist, aki odabenn feküdt, és éppen arra készült, hogy megszülje gyermekét. Szólt is Mattisnak:
– Kergesd már el ezeket az ocsmány lidérceket! Legyen csönd, mert így a saját énekemet se hallom!
Lovis ugyanis énekelt szülés közben. Így neki is könnyebb, mondta, meg aztán a gyerekből is vidámabb és boldogabb ember lesz majd, ha énekszóra jön a világra.
Mattis fogta a számszeríját, és találomra kilőtt pár nyilat a lőrésen.
– Kotródjatok, vérlidércek! – kiáltotta. – Gyereket várok az éjszaka! Értitek, ostoba rémek?!
– Hohohó, gyereke lesz az éjszaka! – visítottak a lidércek. – Vihargyerek, biztosan kicsi és csúf, hoho-hohó!
Mattis még egy nyilat eresztett a lidércraj kellős közepébe, de azok csak gúnyosan vihogtak rajta, aztán dühös rikoltásokkal eltűntek a fák csúcsai fölött.
Amíg Lovis szült, és Mattis legjobb tehetsége szerint az éjszaka rémeit riogatta, emberei odalenn, a boltozatos nagyteremben ültek a tűz előtt, ettek-ittak, és legalább olyan lármát csaptak, mint fönt a lidércek. El kellett ütniük valamivel a várakozás idejét, hisz mind a tizenketten nagyon-nagyon izgultak, mi történik odafent, a toronyszobában. Amióta csak a rablóéletre adták a fejüket, még nem született gyermek a Mattis-várban.
Skalle-Per várta a legjobban.
– Igazán jöhetne már az a rablógyerek! – zsörtölődött. – Öreg vagyok és roskatag, nem sok van hátra rablóéletemből. Jó volna meglátni még az új rablóvezért, mielőtt bevégzem!
Alig mondta ki ezt, tárult a nagy ajtó, és az örömtől szinte eszét vesztve rontott be Mattis. Győzelmi táncot járva körbeszökdelt a teremben, és ordított, mint a bolond:
– Gyerekem van! Hallottátok? Gyerekem született!
– És miféle gyerek? – kérdezte Skalle-Per a kuckóból, ahol üldögélt.
– Rablólány, ihajja! – üvöltött Mattis. – Igazi rablólány, itt jön, ni!
Lovis megjelent a küszöbön, karjában hozva az újszülöttet. Nagy csönd lett a rablók között.
– No mi van, félrenyeltétek a sört? – nevetett Mattis. Kivette a kicsit Lovis karjából, és körbehordta a rablók között. – Tessék! Nézzétek! Született valaha is szebb gyerek egy rablóvárban?
Lánya ott feküdt a karján, és nagy szemmel bámult föl rá.
– A kicsi máris sokat tud és ért, az látszik rajta – büszkélkedett az apja.
– És mi lesz a neve? – kérdezte Skalle-Per.
– Ronja – felelt rá Lovis. – Ahogy már rég elhatároztam.
– No és ha fiú lett volna? – akadékoskodott Skalle-Per.
Lovis nyugodt, de szigorú pillantást vetett rá.
– Ha én elhatároztam, hogy a gyerekem Ronja lesz, akkor csakis Ronja lehetett! – Majd a férjéhez fordult. – Visszavihetem már?
De Mattis nem volt hajlandó kiadni a kezéből a lányát. Ámulva nézte a csöppség tiszta szemét, apró ajkát, fekete fürtjeit, gyámoltalan kezecskéit, és szinte reszketett a szeretettől.
– Te, gyermek, máris a kis kezedben tartod az én rablószívemet – mondta. – Fene érti, hogyan, de így igaz!
– Hadd vegyem én is a karomra egy kicsit – könyörgött Skalle-Per, és Mattis olyan vigyázva tette a karjába a csecsemőt, mint egy hímes tojást.
– Itt az új rablóvezér, akiért olyan régóta ácsingózol. De el ne ejtsd ám, mert akkor ütött az utolsó órád!
Skalle-Per csak mosolygott Ronjára a fogatlan szájával.
– Mintha nem is lenne súlya – mondta aztán meghökkenve, és párszor megemelte a kicsit. Mattis dühbe gurult, és a lányáért nyúlt.
– Hát mit vártál, te tökkelütött? Valami tagbaszakadt, hordóhasú és nagy szakállú rablóvezért, mi?!
Ebből a többi rabló is megértette, hogy jobb semmiféle megjegyzést nem tenni a gyerekre, ha nem akarják a vezérüket kihozni a sodrából. Márpedig őt senkinek sem tanácsos felbosszantani. Neki is fogtak rögtön dicsérni és magasztalni az újszülöttet, és derekasan ürítgették a nagy söröskupákat a kislány egészségére, amivel valóban megörvendeztették Mattist. Le is ült közéjük az asztalfőre, és időről időre felmutatta rendkívüli magzatát.
– Borkát meg fogja ütni a guta, halljátok-e? – nevetett Mattis. – A fogát csikorgathatja az irigységtől abban a nyomorúságos rablóbarlangjában, úgy bizony! Akkora fogcsikorgatás lesz ott, ördög és pokol, hogy a Borka-erdő összes lidércei és szürketörpéi befogják majd a fülüket, igaz?
Skalle-Per elégedetten bólogatott, és vihogva hozzátette:
– Bizony, megeszi a sárga irigység, mert a Mattis nemzetség, íme, fennmarad, a Borka-faj pedig úgy kivész, hogy a kutya se ugat utánuk!
– A kutya sem! – bólintott Mattis. – Írmagjuk se marad! Amennyire tudom, Borkának eddig nem sikerült utódot nemzenie, és nincs híre, hogy gyermek lenne útban náluk.
Az ég most akkorát dördült, hogy hasonlót még senki se hallott a Mattis-erdőn. Még a marcona rablók is elsápadtak, a rozzant, vén Skalle-Per meg lefordult a székéről.
A kis Ronja váratlanul felvinnyogott, és ez még a mennykőcsapásnál is jobban megrázta Mattist.
– Sír a gyerekem! – kiáltotta. – Mit csináljak?
Lovis nyugodtan odalépett, elvette, és a mellére tette a kicsit – s egyszeriben vége lett a sírásnak.
– Ez aztán lecsapott! – hebegte Skalle-Per, amikor felkászálódott. – Vigyen el az ördög, ha szét nem vágott valamit!
Hát bizony alaposan lecsapott az a mennykő, s hogy mennyire, az csak másnap reggel derült ki. Az ősöreg Mattis-vár a Mattis-hegy csúcsán kettéhasadt. A legfelső falkoronától a legalsó pinceboltozatig a vár kétfelé vált, és egy szakadék ásított a két fal között.
– Ronja, a te gyermekkorod nem közönségesen kezdődik! –
kiáltott fel Lovis, amint gyermekét szorongatva ott állt a kettévált bástyafalon, és búsan nézte a pusztulást. Mattis őrjöngött, mint egy vadállat. Hogy történhetett ilyesmi atyáinak ősi várával? Hanem Mattis sohasem bírt sokáig dühöngeni egyvalami miatt, és mindig talált valami okot a vigasztalódásra.
– No, hát legalább nem lesz gondunk annyi titkos folyosóval, pinceüreggel meg mindenféle kacattal. És nem fog többé senki eltévedni a Mattis-várban. Emlékeztek rá, amikor Skalle-Per eltűnt, és négy napig nem került elő?
Skalle-Per nem nagyon örült, ha erre emlékeztették. Tehetett ő róla, hogy így sült el a dolog? Csak ki akarta deríteni, hogy valójában milyen hatalmas a Mattis-vár, és hát mint kiderült, elég nagy hozzá, hogy eltévedjen benne. Szegény félhalott volt, mikor végre rábukkant a nagyteremre. Szerencséjére a cimborái olyan pokoli lármával tivornyáztak éppen, hogy messziről hallható volt, másképp talán sosem talál rá a helyes útra.
– Az egész várat amúgy sem használtuk – folytatta Mattis. – Megvan épségben a nagytermünk, a hálókamráink meg a toronyszoba, ahol mindig is laktunk. Csak az az egy bosszant, hogy odavan a klotyónk. Hej, ördög és pokol! Ott maradt a szakadék túloldalán, és bajba kerül, aki nem tudja visszatartani, míg ideát egy újat berendezünk!
De ezt a gondot is hamar megoldották, és a Mattis-várban éppúgy ment tovább az élet, mint azelőtt. Azzal a csekély különbséggel, hogy egy gyermekkel többen voltak.
Egy kicsi gyermekkel, aki hovatovább Mattist és marcona embereit – legalábbis Lovis véleménye szerint – szabályosan megbolondította.
Az persze nem ártott meg nekik, hogy kissé finomabb lett a modoruk, és nem járt el olyan könnyen a kezük, de azért mindennek megvan a határa. Mégiscsak természetellenes látvány, hogy tizenkét haramia és a vezér juhnyájként béget és üvölt gyönyörűségében, csak mert egy pöttöm gyerek épp most tanult meg körbecsúszkálni a nagyteremben, mintha ennél nagyobb csodát sose látott volna a világ. Az szent igaz, hogy Ronja szokatlanul sebesen kúszott-mászott, egy ügyes csellel mindig nagyot lökött magán a bal lábával, és a rablókat ez mindennél jobban föllelkesítette. Pedig hát, ha jól meggondoljuk, a legtöbb gyerek megtanul mászni − vélte Lovis −, harsány diadalüvöltések nélkül is, és apjuk ráadásul nem feledkezik meg mindenről, annyira, hogy még a munkáját is elhanyagolja.
– Úgy képzelitek, hogy ezentúl Borka végzi majd a rablást még itt, a Mattis-erdőn is? – kérdezte harapósan, amikor a rablóbanda, élén a főnökkel, idő előtt rontott haza, csak hogy lássák, mint eszi a kásáját Ronja, mielőtt anyja éjszakára elhelyezi a kis függőbölcsőben.
De Mattis rá se hederített az ilyen asszonyfecsegésre.
– Ronjám, én galambocskám! – rikkantotta, mert Ronja bal lába ügyes rúgásaival azonnal feléje iramodott a padlón, mihelyt az ajtón benyitott. Aztán a térdére ültette galambocskáját, és etetni kezdte a kásával, rablói pedig önfeledten bámulták. A kásás edény kissé odébb állt, a tűzhely kőlapján, Mattis durva rablómancsai elég ügyetlenül működtek, sok kása ment a padlóra, és Ronja ráadásul időnként rácsapott a kanálra, és egy-egy kásacsomó Mattis bozontos szemöldökén kötött ki. Amikor ez először sikerült neki, a rablók olyan vad röhögésben törtek ki, hogy a csöppség megijedt, és már sírásra görbült a szája, de aztán hamar rájött, hogy valami nagy mulatságot talált ki, és készséggel megismételte a mutatványt, ami sokkal jobban elszórakoztatta a haramiákat, mint amennyire Mattis élvezte. De ettől eltekintve a boldog atya mindent hihetetlenül nagyszerűnek talált, amit Ronja csinált,
és meg volt győződve róla, hogy leánykájának nincs párja széles e világon.
Még Lovis sem állta meg nevetés nélkül a látványt: Mattist térdén a kicsivel és kásával a szemöldökén.
– Kedves párom, ki hinné el rólad, hogy a leghatalmasabb rablóvezér vagy minden hegyeken és erdőkben?! Borka, ha látna, megszakadna a röhögéstől!
– Hamar elvenném én a jókedvét! – felelte Mattis nyugodtan.
Borka volt a fő-fő ellenség, ahogy Borka apja és nagyapja a fő-fő ellensége volt Mattis apjának és nagyapjának. Bizony, a Mattis nemzetség és a Borka nemzetség emberemlékezet óta hadakozott egymással. Rablónépség volt mindkettő minden időben, rémületére a becsületes embereknek, akik lovas kocsikkal és szekerekkel az ő erdeiken voltak kénytelenek áthaladni. „Az isten óvja, akinek a Rabló-szoroson vezet át az útja” – mondogatták a népek, s arra a szűk hágóra gondoltak, amely a Mattis-erdő és a Borka-erdő között húzódott. Ott mindig rablók álltak lesben, és hogy Mattis-rablók vagy Borka-rablók, az egyre ment − legalábbis annak, akit kiraboltak. De Mattisnak és Borkának nem volt éppen mindegy. Életre-halálra dúlt közöttük a harc a zsákmányért, és egymástól sem átallottak rabolni, ha nem haladt át elég szekér a Rabló-szoroson.
Ronja kicsi volt még, minderről semmit se tudott. Fogalma se lehetett róla, hogy apja rettegett rablóvezér. Ő csak a kedves, szakállas Mattist ismerte, aki nevetett, énekelt és rikoltozott, és kásával etette. És ezt az embert szerette benne.
Hanem a kislány napról napra nőtt, és lassanként fölfedezte a világot maga körül. Sokáig persze úgy képzelte, hogy a nagyterem az egész világ. És nagyszerűen érezte magát ebben a világban, nyugodtan eljátszadozott a hosszú asztal alatt a tobozokkal és színes kövekkel, amelyeket Mattis hordott haza neki. És a nagyterem éppenséggel nem volt rossz hely egy kisgyereknek. Sok mulatságos dolgot tapasztalhatott meg ott, és sokat tanulhatott. Ronja roppantul élvezte, amikor esténként a nagy kandalló előtt a rablók danászni kezdtek. Némán ült az asztal alatt, és hamarosan ő is fújta az összes rablónótát. Csengő kis hangján velük együtt énekelt, és apja elragadtatva hallgatta, milyen gyönyörűen dalol az ő páratlan gyermeke. Táncolni is megtanult. A rablók ugyanis, ha nagy kedvükben voltak, bolondos szökdelésekkel táncolták körül a nagytermet, és ennek Ronja hamar elleste a módját, ő is táncolt, szökdécselt, és nagy rablóugrásokat mutatott be, Mattis még nagyobb gyönyörűségére. És amikor végül a rablók az asztalhoz telepedtek, és nagy kupákból nyakalták a sört, vezérük a lányát magasztalta:
– Olyan szép, mint egy kis lidérc, nem igaz? Éppolyan karcsú és hajlékony, éppoly sötét szemű és fekete hajú. Sose láttatok még ilyen csodálatos teremtést, ismerjétek el!
És a rablók helyeslően bólogattak. Ronja pedig az asztal alatt lapult tobozai és kövei között, és látva a rablók rongyos szőrmebocskorait, azt játszotta, hogy azok az ő rakoncátlan kecskéi. Ilyesmit látott ő már a kecskeólban, ahová anyja magával vitte, ha fejni ment.
De sokkal többet nem látott Ronja kurta kis életében. Nem tudta, mi van a Mattis-váron kívül. És egy szép nap Mattis ráébredt – bár nagyon is kedve ellenére –, hogy eljött az idő.
– Lovis – fordult a feleségéhez –, itt az ideje, hogy gyerekünk megismerje, milyen az élet a Mattis-váron kívül. Engedjük útjára.
– Jó, hogy végre eszedbe jutott – felelt Lovis. – Ha rajtam áll, ez már rég megtörtént volna.
Ronja tehát ettől fogva mehetett, ahová kedve tartotta, de előbb azért Mattis a lelkére kötött egyet-mást.
– Óvakodj a vérlidércektől, a szürketörpéktől s a Borka-rablóktól! – mondta neki.
– Honnan fogom tudni, milyen a vérlidérc, a szürketörpe meg a Borka-rabló? – kérdezte a kislány.
– Meg fogod ismerni őket.
– Értem.
– És vigyázz, nehogy eltévedj az erdőben.
– És mit csinálok, ha eltévedek az erdőben?
– Megkeresed a helyes ösvényt.
– Értem.
– Aztán vigyázz, nehogy belepottyanj a hegyi folyóba.
– És mit csinálok, ha belepottyanok a hegyi folyóba?
– Kiúszol.
– Értem.
– És aztán vigyázz, nehogy belepottyanj a Pokoltorkába.
Azt a nagy hasadékot hívták Pokoltorkának, amely a Mattis-várat vágta ketté.
− És mit csinálok, ha belepottyanok a Pokoltorkába? – tudakolta Ronja.
– Akkor már nem csinálsz többé semmit – felelte Mattis, és olyan keserves üvöltésben tört ki,
mintha a világ minden fájdalma hirtelen a mellébe költözött volna.
– Értem – mondta Ronja, mikor apja kiüvöltötte magát. – A Pokoltorkába tehát nem fogok belepottyanni. Van még valami?
– Hajaj, de még mennyi minden! – sóhajtott fel apja. – Majd rájössz lassanként magad is. Most pedig menj!