Kis Nicolas és a haverjai a nyaraláson is őrületbe kergetik a felnőtteket

René Goscinny - Jean-Jacques Sempé: Nicolas nyaral

Ford.: Bognár Róbert, Móra Könyvkiadó, 2023, 168 oldal

Megveszem

Véget ért a szorgos tanulással eltöltött tanév, és Nicolas egy időre búcsút vesz iskolai cimboráitól - most már lehet a nyaralással foglalkozni. Szerencsére haverok a tengerparton és a nyári táborban is akadnak. No, meg felnőttek is, akiket - ki érti ezt? - a kis csapat minduntalan őrületbe kerget. A népszerű francia szerzőpáros, az író Goscinny és a humoros rajzok készítője, Sempé klasszikus könyvsorozatának harmadik kötetében tizennyolc újabb mulatságos történet olvasható.

Hogy mi lehet a Nicolas-könyvek titka, és mitől működnek még ma is Goscinny és Sempé történetei, azt ebben a podcastben beszéltük ki:

A kis Nicolas világa maga a jólfésült káosz [Bookline Kids]

A kis Nicolas semmit sem öregszik, a René Goscinny és Jean-Jacques Sempé szerzőpáros könyvei töretlenül népszerűek. De mi a titok? A Bookline Kids podcastsorozatában ennek jártunk utána.

Tovább olvasok

René Goscinny - Jean-Jacques Sempé: Nicolas nyaral (részlet)

Véget ért a szorgos tanulással eltöltött tanév. Az évzárón Nicolas jutalmat kapott a beszédkészségéért (igaz, nem a minőséget díjazták, hanem a mennyiséget), és búcsút vett tanulótársaitól, név szerint Alceste-tól, Rufustől, Eudes-től, Geoffroy-tól, Maixent-tól, Joachimtól, Clotaire-tól és Agnantól. Könyvek, füzetek félretéve, most már lehet a nyaralással foglalkozni.

És Nicolas-éknál nem gond, hogy hová mennek nyaralni, hiszen úgyis…

A papa dönt

Minden évben, vagyis hát tavaly és tavalyelőtt, mert a többi olyan régen volt, hogy már nem emlékszem, a papa meg a mama sokat vitatkoztak, hogy hová menjünk nyaralni, és aztán a mama sírva fakad, és azt mondja, hogy megy a mamájához, és akkor én is sírok, mert nagyon szeretem a nagyit, de nála nincs tengerpart, és a végén oda megyünk, ahová a mama akarja, és az nem a nagyinál van.

Tegnap vacsora után a papa mérgesen nézett bennünket, és azt mondta:

– Na, ide figyeljetek! Idén nem akarok vitát, én döntök. Délre megyünk, a Riviérára. Tudok egy kiadó villát Lucpart-Village-ban. Három szoba, víz, villany. Hallani se akarok hotelről és ócska szállodai kosztról.

– Nahát, drágám, ez igazán remek ötlet – mondta a mama.

– Hurrá! – mondtam, és futottam az asztal körül, mert ha örül az ember, akkor nagyon nehéz ülve maradni.

A papa kimeresztette a szemét, mint mindig, ha csodálkozik, és azt mondta:

– Nocsak.

Miközben a mama leszedte az asztalt, a papa megkereste a búvárszemüvegét az előszobaszekrényben.

– Meglátod, Nicolas, micsoda fantasztikus halászatokat csapunk mi ketten – mondta a papa.

Én egy kicsit megijedtem, mert még nem úszom valami jól; ha jól a vízre fektetnek, akkor tudok háton lebegni; de a papa azt mondta, hogy nyugi, majd ő megtanít úszni, területközi gyorsúszóbajnok volt fiatalabb korában, és még most is csúcsokat tudna dönteni, ha volna ideje edzeni.

– A papa megtanít szigonyos puskával halászni – mondtam a mamának, amikor bejött a konyhából.

– Az remek lesz, drágám – felelte a mama –, habár úgy tudom, hogy a Földközi-tengerben már alig akad hal. Sok a horgász.

– Nem igaz – mondta a papa, de a mama megkérte, hogy ne hazudtolja meg a gyerek előtt, és nem véletlenül mondta, amit mondott, hanem mert olvasta az újságban, és aztán folytatta a kötést, amit már jó sok napja elkezdett.

– De hát ha nincs hal, akkor mindenki rajtunk fog röhögni, ahogy búvárkodunk – mondtam a papának.

A papa nem szólt semmit, csak ment, és visszatette a búvárszemüveget a szekrénybe. Nekem egy kicsit elment a jókedvem, mert tényleg az van, hogy valahányszor horgászni megyünk a papával, soha semmit nem fogunk. A papa visszajött, és olvasni kezdte az újságot.

– Na jó, de akkor hol lehet szigonyos puskával halászni? – kérdeztem.

– Kérdezd meg anyádat – felelte a papa –, ő a szakértő.

– Az Atlanti-óceánban, drágám – mondta a mama.

Megkérdeztem, hogy messze van-e onnan az Atlanti-óceán, ahová megyünk, de a papa azt mondta, hogy ha egy kicsit szorgalmasabb volnék az iskolában, nem kérdeznék ilyet,

de ez nem igazság, mert az iskolában nincs búvárhalászat-óra,

de nem szóltam semmit, mert láttam, hogy a papa nincs beszédes kedvében.

– Össze kell állítani a listát, hogy mit viszünk magunkkal – mondta a mama.

– Isten őrizz! – kiáltotta a papa. – Idén végre nem fogjuk bútorszállító teherautónak álcázni magunkat. Fürdőnadrág, rövidnadrág, kevés fehérnemű, épp csak a legszükségesebb…

– És edények, a kávéfőző, a piros abrosz, tányérok, evőeszközök – mondta a mama. A papa dühösen felugrott, kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni, mert a mama gyorsan folytatta: – Te is tudod, mit meséltek Triticalék, amikor tavaly villát béreltek. Három csorba tányér volt az egész házban, és két kis lábos, de azok közül is az egyiknek lyukas volt a feneke. Ott helyben, méregdrágán kellett megvásárolniuk, amire szükségük volt.

– Tritical egy élhetetlen alak – mondta a papa, és visszaült.

– Az lehet – mondta a mama –, de ha hallevest akarsz enni, nem tudom megfőzni egy lyukas lábosban, még ha sikerül halat szereznünk, akkor se.

Erre én sírva fakadtam, mert mi a jó az olyan tengerben, amiben nincs hal, pedig ott a közelben az Atlanti-óceán, ami meg tele van hallal. A mama letette a kötést, ölbe vett, és azt mondta, hogy ne szomorkodjam azok miatt a csúnya halak miatt, és higgyem el, hogy nagyon is jó lesz nekem, ha reggelente meglátom a tengert a szép kis szobácskám ablakából.

– Hát szóval a tengert, azt nem lehet látni a villából, de nincs messze, csak két kilométerre – magyarázta a papa. – Ez volt az utolsó kiadó villa Lucpart-Village-ban.

– Ó, hogyne, drágám – mondta a mama. És megcsókolt, én pedig leültem a szőnyegre játszani azzal a két üveggolyóval, amit Eudes-től nyertem az iskolában.

– És milyen a part? Kavicsos? – kérdezte a mama.

– Nem kavicsos, de nem ám! – kiáltotta nagy büszkén a papa. – Homokföveny. Nagyon finom homok. Egy árva kavics sincs az egész parton.

– Nagyon helyes – mondta a mama –, így legalább Nicolas nem kacsázással fogja tölteni minden idejét. Amióta megtanítottad rá, valóságos szenvedélye lett az a kavicshajigálás.

Erre én megint sírva fakadtam, mert a kacsázás, az tényleg tök baró, én már négyet is tudom kacsáztatni a kavicsot, és

nem igazság, hogy egy ócska villába megyünk, ahol lyukas a lábos, és messze van a tenger, és nincs se hal, se kavics.

– A nagyihoz akarok menni! – kiabáltam, és belerúgtam az Eudes egyik üveggolyójába.

A mama megint az ölébe vett, és azt mondta, hogy ne sírjak, mert az egész családban a papának van a legnagyobb szüksége a nyaralásra, és még ha csúnya is az a hely, ahová menni akar, úgy kell csinálnunk, mintha örülnénk.

– De… de… de hát… – mondta a papa.

– Kacsázni akarok – kiabáltam.

– Talán majd jövőre – mondta a mama –, ha apád úgy dönt, hogy Ocean-Plage-ba visz bennünket.

– Hova? – kérdezte a papa, és nyitva maradt a szája.

– Ocean-Plage-ba, Bretagne-ba – mondta a mama –, ahol ott az Atlanti-óceán, van sok hal és egy kedves kis szálloda a homokos és kavicsos tengerparton.

– Ocean-Plage-ba akarok menni – kiabáltam. – Ocean-Plage-ba!

– Legyél okos, drágám! – mondta a mama. – Tudod, hogy a papa dönt.

A papa végigsimította az arcát, nagyot sóhajtott, és azt mondta:

– Hát jó, mindent értek. Mi a neve annak a szállodának?

– Szépkilátó Hotel, drágám – mondta a mama.

A papa azt mondta, hogy jó, rendben van, ír nekik, megérdeklődi, hogy van-e szabad szoba.

– Ne fáradj, drágám – mondta a mama –, én már lefoglaltam. Miénk a 29-es szoba, fürdőszobás, és a tengerre néz.

És a mama megkérte a papát, hogy ne mocorogjon, mert szeretné megnézni, hogy elég hosszú-e a pulóver, amit köt. Azt mondják, Bretagne-ban egy kicsit hűvösek az éjszakák.

Most, hogy Nicolas apja meghozta a döntést, nem marad más hátra, mint rendet csinálni a házban, védőhuzatot tenni a bútorokra, felcsavarni a szőnyegeket, leakasztani a függönyöket, összepakolni az úti holmit (nem megfeledkezve a keménytojásról és a banánról, amit majd a vonaton fognak elfogyasztani).

A vonatút jól telt, habár Nicolas anyja kapott némi szemrehányást, amiért a keménytojáshoz való sót a poggyászkocsiban lévő barna nagy táskába tette. És máris megérkeznek Ocean-Plage-ba, a Szépkilátó Hotelba. Ott a tengerpart, kezdődhet a nyaralás.

A tengerpart, az tök baró

A tengerpart, hát az tök baró. Már van egy csomó új haverom, Blaise meg Fructueux meg Mamert (hogy az milyen hülye!) meg Irénée meg Fabrice meg Côme, na és Yves, de ő nem nyaraló, hanem idevalósi, és

jókat játszunk és veszekszünk, és soha többé nem állunk szóba egymással, baromi pipec.

– Menj, játsszál szépen a kis barátaiddal – mondta ma reggel a papa –, én szeretnék pihenni és napozni egyet. – És összevissza napolajozta magát, és nevetve azt mondta: – Huhú! Ha arra gondolok, hogy a haverok meg ott vannak az irodában!

Labdázni kezdtünk az Irénée labdájával.

– Menjetek odább! – mondta a papa, aki éppen végzett az olajozással, és akkor puff, pont a fejére esett a labda. Na, ez nem tetszett a papának, tökre bepöccent, és jó nagyot rúgott a labdába, az meg beesett a vízbe, jó messzire. Hatalmas egy rúgás volt. – Nézze meg az ember! – mondta a papa, és Irénée elrohant, és az apjával jött vissza. Csuda nagy, kövér ember az Irénée papája, és látszott rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki.

– Ő volt az – mondta Irénée, és a papára mutatott.

– Maga dobta a vízbe a gyerek labdáját? – kérdezte az Irénée papája az én papámat.

– Igen, én – mondta a papa –, de az a labda pont fejen talált.

– A gyerekek játszani jönnek a strandra – mondta az Irénée papája –, és ha ez magának nem tetszik, hát maradjon otthon. De most érte kell menni annak a labdának.

– Ne törődj vele! – mondta a mama a papának. De a papa úgy gondolta, hogy jobb, ha mégis törődik vele.

– Jó, jó – mondta –, kihozom azt a nyavalyás labdát.

– Helyes – mondta az Irénée papája –, a maga helyében én is kihoznám.

Sok időbe telt, mire a papa kihozta a labdát, mert a szél jó messzire bevitte. Nagyon fáradt volt a papa, visszaadta a labdát Irénée-nek, és azt mondta:

– Ide hallgassatok, gyerekek, szeretnék nyugodtan pihenni. Mi lenne, ha nem labdáznátok, hanem valami mást játszanátok?

– Jó, de mit, azt nem mondaná meg, he? – kérdezte Mamert (hogy az milyen hülye!).

– Mit tudom én – válaszolta a papa –, ássatok például gödröket, az nagyon jó móka, gödröt ásni a homokba.

Na, ez szerintünk is baromi jó ötlet volt, mindenki fogta hát a lapátját, miközben a papa nekilátott, hogy újra napolajat kenjen magára, de nem sikerült neki, mert nem volt több napolaj az üvegben.

– Megyek, veszek napolajat a boltban a sétány végén – mondta a papa, mire a mama megkérdezte, hogy miért nem tud nyugton maradni egy kicsit.

Ástunk egy gödröt. Jó nagy gödör lett, olyan nagy és mély, hogy csak na. Amikor a papa visszajött a napolajjal, odahívtam, és megkérdeztem:

– Na, mit szólsz a gödrünkhöz, papa?

– Nagyon szép kis gödör – mondta a papa, és próbálta a fogával kidugaszolni a napolajas üveget. És akkor odajött egy fehér tengerészsapkás bácsi, és megkérdezte, hogy ki engedte meg, hogy gödröt ássunk az ő szakaszán.

– Ő, ő – mondták a haverok, és a papára mutattak. Nagyon büszke voltam, mert azt hittem, hogy a tengerészsapkás bácsi meg fogja dicsérni a papát. De látszott a bácsin, hogy valami nagyon nem tetszik neki.

– Hé! Megőrült? Hogy adhat ilyen ötleteket a kölyköknek? – kérdezte a bácsi.

A papa még mindig azon erőlködött, hogy kinyissa a napolajas üveget.

– Na és akkor mi van? – kérdezte.

Na és akkor a tengerészsapkás bácsi kiabálni kezdett, hogy hihetetlen, hogy milyen felelőtlenek az emberek, akár lábát is törheti valaki, ha véletlenül belelép abba a gödörbe, és megeshet, hogy valaki, aki nem tud úszni, dagálykor elveszti lába alól a talajt, és belefullad abba a gödörbe, és be is omolhat a homok, és valamelyikünk benne marad a gödörben, és mindenféle rémes dolog történhet abban a gödörben, és azonnal be kell temetni azt a gödröt.

– Na jó – mondta a papa –, temessétek be a gödröt, gyerekek!

De a haveroknak nem volt kedvük betemetni a gödröt.

– Gödröt ásni jó – mondta Côme –, de betemetni, az unalmas.

– Menjünk fürdeni! – mondta Fabrice. És mind elrohantak. Én ott maradtam, mert láttam, hogy bajban van a papa.

– Gyerekek! Gyerekek! – kiabált a papa, de a tengerészsapkás bácsi azt mondta:

– Hagyjon békét a gyerekeknek, és temesse be nekem azt a gödröt, de gyorsan! – Azzal elment.

A papa nagyot sóhajtott, és segített nekem betemetni a gödröt. De csak egyetlen kis lapátunk volt, így hát jó sokáig tartott, és épphogy végeztünk, mondta a mama, hogy ebédidő van, és siessünk, mert ha elkésünk, nem szolgálnak ki bennünket a hotelban.

– Szedd össze a holmidat, a lapátot meg a vödröt, és gyere! – mondta nekem a mama.

Összeszedtem a holmimat, de a vödröt nem találtam.

– Nem számít, induljunk! – mondta a papa.

De én még jobban sírtam: tök pipec vödör volt, sárga-piros, és tök baró homoktortát lehetett csinálni vele.

– Nyugalom, csigavér – mondta a papa –, hová tetted azt a vödröt?

Mondtam, hogy lehet, hogy a gödörben van, annak a gödörnek a fenekén, amit most temettünk be. A papa úgy nézett rám, mint aki el akar fenekelni, erre még jobban rázendítettem, és a papa azt mondta, hogy na jó, megkeresi a vödröt, csak ne menjek az idegeire. Az én papám a legjobb papa a világon. Még mindig csak az egyetlen kis lapátunk volt kettőnknek, így hát nem tudtam segíteni a papának, csak néztem, ahogy csinálja, és akkor egy vastag hang szólalt meg a hátunk mögött:

– Szórakozik velem, vagy mi a szösz? – A papa nagyot kiáltott, hátrafordultunk, hát a fehér tengerészsapkás bácsi volt az. – Ha jól emlékszem, megtiltottam magának, hogy gödröket ásson itt nekem – mondta a bácsi. A papa megmagyarázta, hogy a homokozóvödrömet keresi. Erre a bácsi azt mondta, hogy na jó, de utána be legyen temetve az a gödör. És ott maradt, hogy szemmel tartsa a papát.

– Tudod mit? – mondta a mama a papának. – Én fölmegyek a hotelba Nicolas-val. Gyere utánunk, ha megvan a vödör.

A papa sokára ért a szállodába, fáradt volt, nem volt étvágya, és ment és lefeküdt.

A vödröt nem találta meg, de nem számít, mert én megtaláltam: ott felejtettem a szobában.

Délután orvost kellett hívni a papához, mert annyira leégett. Az orvos azt mondta a papának, hogy két napig maradjon ágyban.

– Hogy csinálhat valaki ilyet! – mondta az orvos. – Napolaj nélkül órákig a tűző napon!

– Ó, ha arra gondolok, hogy a haverok meg ott vannak az irodában! – mondta a papa, de most nem nevetett.