A kuflik jöttek, láttak - és immáron tíz éve, hogy velünk vannak. A kis kukacszerű lények népszerűsége töretlen, amit jól mutat, hogy a szülinapra megjelent a 20. könyv, és még egy új tematikus játszótér is nyílt Budapesten.
Dániel András kuflijai idén már tízévesek. A kis lények népszerűsége töretlen, és az elmúlt években teljesen önálló helyet követeltek maguknak a Dániel András-i meseuniverzumban is. De hogyan néz ki a kuflisorozat, ha a számok felől nézzük? Valahogy így:
- Az első kötet 2013-ban jelent meg, azaz idén 10 éves a sorozat.
- Évente 2 kufli-könyv jelenik meg, most ősszel jön a 20., az a címe, hogy Kiránduló kuflik.
- Ha valaki együltében szeretné végigolvasni a sorozat köteteit, akkor összesen 960 oldalt kellene végigpörgetnie és -böngésznie.
- A mesékből eddig 3 animációs film készült, aki egyvégtében megnézné őket, annak jó sok pattogatott kukoricát kell bekészítenie, mert a monstre-kuflizás 222 percig tartana. (A kuflik és az Akármiről ITT írtunk.)
- A könyvekben összesen 7 kufli szerepel - mindenkinek van kedvence, de akinek még nincs, az egy kvíz segítségével gyorsan kiderítheti, hogy ő maga melyik kufli lenne.
A kufliság sava-borsát eleve a titok megfejtése adja:
hiszen kik azok a kuflik?
Ilyen kis izék, meg amolyan kis kukacok, vághatja rá az olvasó, és tulajdonképpen nem is járna nagyon messze az igazságtól. A szerző jó pár éve szintén azt mesélte a Könyvesnek, hogy hősei „kicsit kukacszerű lények, akik az első könyv elején hazátlanul kóborolnak a világban, egy viharos éjszakán találnak egy rétet a világ végén, a rét közepén pedig egy kupacot. Ez megtetszik nekik, és elhatározzák, hogy mostantól ez lesz az otthonuk”. A legeslegelső kötet mindenesetre így definiálta őket: „Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és semmire sem. Pattog, mint egy gumilabda, pedig nem is az. Színes, mint egy nyalóka, pedig nem ehető. Van kicsi, van nagy. Van kövér és van sovány. Jönnek-mennek, sosem tudni, honnan hova”.
A sikerhez a kukacszerűség ugyanakkor még kevés lenne, fontos szempont ugyanis, hogy a kuflik egytől-egyig - karakterek. Kíváncsiak meg naivak, rácsodálkozók és zsörtölődők, segítőkészek és kotnyelesek, nem nehéz a helyükbe képzelni magunkat. A világuk ráadásul hívogatóan lelassult, szemlélődésre csábító, egy kellemes buborék, ahol egyetlen kufli sem hökken meg az abszurd fordulatokon - ami fura is lenne, tekintettel arra, hogy ők maguk sem hétköznapiak. Holott nagyon is azok! A meghökkentő, a szürreál ugyanis itt éppen, hogy mindennapi. Beleértve azokat a fura kis ide-odavándorló, néha az olvasónak kiszólogató lényeket is, amelyek keresztül-kasul benépesítik a kuflik világát.
És hogy mit gondol az alkotó a teremtményeiről? Először is talán azt, hogy a kufliság nem volt eleve elrendelve. Pontosabban nem volt tudatosan megtervezve. Korábbi riportunkban is azt mondta a szerző, hogy „álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ez lesz belőle”. Dániel András ugyanis a kezdet kezdetén nem sorozatban gondolkodott. Egy még korábbi, 2016-os interjúnkban is arról beszélt, hogy alapvetően bizalmatlan a folytatásokkal szemben: „A kuflik esetében úgy győztem meg magamat a folytatásról, hogy abban az lesz majd az izgalmas, hogy hogyan tudom majd felépíteni, bővíteni, és kibontani a kuflik univerzumát.”
A törekvés szemlátomást sikeres volt, a kuflik ugyanis elég hamar meghódították a gyerekeket és a felnőtteket is. Helyet követeltek maguknak nemcsak a könyvespolcokon, hanem Dániel András szerzői világában is, ahol tulajdonképpen teljesen különálló kategóriát képeznek, és ezzel a feltevéssel korábban maga az író-illusztrátor is egyetértett: „Én is külön kezelem őket. Azt szoktam mondani, hogy vannak a könyveim és vannak a kuflik”.
Azok az olvasók, akik kisovisok voltak az első kötet megjelenésekor, ma már kamaszok, a sorozat viszont
évről évre új olvasókat vonz.
Népszerűségét jól mutatja, hogy Budapest belvárosában pár hete kuflis játszótér nyílt, ahol Dániel András a megnyitón felolvasta külön a Hild tér megújítása alkalmából írt meséjét. A szerző annak idején a Hild József Általános Iskola diákjaként maga is sokat játszott a téren, most pedig - A kuflik és a magányos fa című történet megírása mellett - a játszóeszközök tervezésében is aktívan részt vett.
Ha kíváncsi vagy, hol dolgozik Dániel András, kattints:
Dániel András gyerekként örökké rajzolt - és felnőttként sem hagyott fel ezzel a jó szokásával. Neki köszönhetjük a kuflikat, Kicsibácsit és Kicsinénit (meg az Imikémet), de mesélt már nyúlformájú kutyáról, ágy alatti kalandokról, legutóbb pedig három pecásról. Most megmutatja az íróasztalát, amely tele van izgalmas, szokatlan és kreatív tárgyakkal.
Tovább olvasok