A kuflik világában az abszurd a hétköznapi

A kuflizmusnak masszív rajongótábora alakult az évek során, amelybe nemcsak az amúgy célközönségnek tekintett ovis korosztály, hanem ugyanezen gyerekek szülei is beletartoznak. A kuflik úgy indultak hódító útjukra, hogy máskülönben nagyon nehéz megmagyarázni, hogy mik is ezek. Ezt a bizonytalanságot maga a könyv is erősíti, amely a következőképpen jellemzi hőseit: „Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és semmire sem”. Ez az elemeltség viszont nem jelenti azt, hogy a hét kuflinak ne lenne nagyon is erős és könnyen felismerhető karaktere, akik közül bárki kiválaszthatja a kedvencét, vagy azt, amelyikben a leginkább magára ismer. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy a Pagony honlapján már egy kvíz segítségével is kideríthetjük, melyik kuflik lennénk. 

Dániel András

A kuflik és az Akármi

Pagony, 2021, 48 oldal

Megveszem

Pár évvel ezelőtt Dániel András is úgy jellemezte interjúnkban a kuflikat, mint „kicsit kukacszerű lények, akik az első könyv elején hazátlanul kóborolnak a világban, egy viharos éjszakán találnak egy rétet a világ végén, a rét közepén pedig egy kupacot. Ez megtetszik nekik, és elhatározzák, hogy mostantól ez lesz az otthonuk”. A beszélgetés idején még csak készült az első kufli-film, a héten viszont bemutatták a harmadikat, ami a frissen megjelent 17. könyvvel összhangban ugyancsak A kuflik és az Akármi címet viseli. 

A kötetben összesen két mese található (a címadó, valamint A kuflik és a vadonatúj évszak), amelyek szintén láthatóak az új adaptációban, de a több mint egyórás filmbe – amely pont ezért inkább egyfajta mesefüzérnek tekinthető – természetesen sokkal több történet fért (köztük olyanok, mint A kuflik és a furcsa árnyék vagy A kuflik és az elveszett folt). A meséket ezúttal is Scherer Péter narrálja, játssza, rappeli, akinek a hangja már annyira összenőtt ezzel a mesével, hogy azt nagyon nem is lehet elképzelni mással. A mozis kufli megőrizte, sőt még talán kicsit csavart is azon, ami a könyvek sajátja. Dániel András humora ugyanis nem elsősorban a kuflik szintjén nyilvánul meg, hanem abban a sok apró, látszólag funkció nélküli, különös küllemű, ide-oda bóklászó lényben, akik a főbb szereplők előtt, mögött, felett jönnek-mennek, társalognak, esetleg kiszólnak a nézőhöz, olvasóhoz. 

A kufli-könyvek pontosan ezért böngészőként is megállják a helyüket, és ezt a karakterjegyet a filmek is erősítették. A kuflik sikere amúgy valószínűleg pont ebben a többsíkúságban keresendő: míg a gyerek az aranyos kuflira figyel, a felnőtt jól szórakozik a kis szövegbuborékokban kommunikáló lényeken (vagy fordítva). Dániel András is elmondta annak idején, hogy tapasztalatai szerint a gyerekek nagyon fogékonyak az abszurdra, márpedig maguk a kuflik és az őket körülvevő teremtmények sem mennek a szomszédba egy kis meghökkentőért vagy szokatlanért – legyen szó akár egy kukorékoló kávéfőzőről vagy egy olyan rétről, ahová láthatatlan belépőjegyet kell váltani (és akkor már az olyan kis easter egg-ekről ne is beszéljünk, mint mikor az új kufli-könyvben csak úgy véletlenül ott hever a réten egy régebbi Dániel András-könyv). 

A primer meseszint mellett (fölött, alatt) ugyanakkor Dániel András sokszor nyúl absztraktabb, filozofikusabb témákhoz, ami lehet például az idő váltakozása és megfoghatatlansága (Sose mássz be tokafába!), vagy éppen az, hogy miként tekintünk a minket körülvevő világra. Példaként mutatok erre egy párbeszédrészletet A kuflik és az Akármi című meséből: 

„– Én nem ilyennek képzeltem – sóhajtotta kissé csalódottan Titusz.

– Végtére is egy Akármi akármilyen lehet... Akár ilyen is – jegyezte meg Fityirc.

– Szerintem pont úgy néz ki, mint egy közönséges rét – ráncolta a homlokát Titusz.

– Ez biztos azért van, mert ez egy rét alakú Akármi – mondta Fityirc.”

Ám hogy valójában minek képzelünk valamit, az csak rajtunk múlik. Ezt mondja a mesében az ormányos flömd is (a nyelvi teketóriák megint megérnének egy misét), ami után a szereplők úgy döntenek, hogy ezt az akármit ők bizony egy rétnek tekintik, ahol lehet kergetőzni meg ugrálni. Ezzel pedig maga a játék – és ha még messzebb akarnám tolni és ki akarnám tágítani, azt mondanám, az élet – lényegét dörgöli finoman az orrunk alá Dániel András: hiszen nagyjából mind hozott vagy eleve adott anyaggal dolgozunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy végül mit hozunk ki belőle. A film alcíme is ez: Ebből még bármi lehet.