Catarina Sobral portugál illusztrátor és animációs rendező azt mondja, valahol még mindig él benne egy gyerek, képeskönyvei ugyanakkor nemcsak a legkisebbeknek szólnak. Történetei számos jelentésréteget hordoznak, legyen szó akár a szavak birodalmának felfedezéséről (Asimpa), az idő eltérő észleléséről (Az én nagypapám) vagy a világegyetem kezdetéről (Hihetetlen). Catarina Sobral a PesText Fesztivál vendége volt, mi pedig a színek dialógusáról, a szükséges kompromisszumokról és Lisszabon fényeiről beszélgettünk vele.
Magyarul legutóbb a Hihetetlen című könyved jelent meg, amelynek a témája a kezdet, mégpedig a világegyetem kezdete. Fel tudod idézni, mi adta meg a kezdőlökést ehhez a könyvhöz?
Valójában először arra gondoltam, hogy a dinoszauruszokról készítek könyvet. Sok gyerekhez hasonlóan én is szeretem a dinókat, és habár már kinőttem ebből a korból, de valahol mégis él bennem egy gyerek. Tehát arra gondoltam, ez érdekelheti a kicsiket, én pedig mókás figurákat tudnék rajzolni. Aztán az jutott eszembe, hogy ez az elképzelés talán túlontúl egyszerű, és a fejembe vettem, hogy prehisztorikus állatokról szól majd a könyvem, hiszen nagyon különös alakjuk van. Kutakodni kezdtem, majd megvettem Neil deGrasse Tyson Terítéken a világegyetem – Asztrofizika mindenkinek című könyvét, amit nagyon szerettem. Azt gondoltam, egy szélesebb témakört is megragadhatnék, és megpróbálhatnék mindent összesűríteni, mégpedig egy olyan történetté, amely
az összes többi történetet magában foglalja.
Leírtam az első mondatot, és azt gondoltam, hogy rendben, ezt meg tudom csinálni.
Részlet a Hihetetlen című könyvből
A magyarul megjelent könyveid alapján az a benyomásom, hogy elég gyakran ábrázolnak absztrakt dolgokat – Az én nagypapám című könyv például az idő eltérő észleléséről szól, amellett, hogy nyilván a család is fontos témája. Elég személyes könyvnek tűnik amúgy, de valóban az lenne?
Tényleg az, de nem azért, mintha bármelyik nagyszülőm úgy festene, mint a könyvbeli nagypapa. Azt hiszem, a Sapiens írója, Harari mondta azt, hogy minden nagyszerű műalkotás a küzdelemről szól. A könyvet elég jól fogadták az olvasók, és
valóban egy személyes küzdelemből fakadt,
hiszen számomra tényleg gondot okozott az idő kezelése, akárcsak a könyvben Dr. Sebestyénnek. Valóban azt éreztem, hogy nincs időm alkotni, és mindig más típusú munkákat végzek. Akartam csinálni egy könyvet, de nem volt rá időm, és akkor arra jutottam, hogy muszáj erről beszélnem – és szerintem ezért lett nagyon személyes ez a kötet. Szerintem az absztrakt dolgok most kicsit divatosnak is számítanak a gyerekirodalomban: amikor az alkotók különböző metaforák révén beszélnek fontos témákról, akkor nemcsak egy egyetemesebb üzenetet hoznak létre és közvetítenek, hiszen a közönség ebben a szélesebb üzenetben találhat olyasvalamit, amihez kapcsolódni tud. Ezzel együtt az alkotó kihívás elé is állítja az olvasókat azzal, hogy létrehozzák a saját narratívájukat.
És mit tapasztalsz, a gyerekek megértik a könyvbéli utalásokat? Vagy ez nem is célod, sokkal inkább az, hogy kérdéseket tegyenek fel a könyv olvasása közben, vagy épp azt követően…
Az utóbbi. Azt szeretném, ha kérdéseket tennének fel. Arra törekszem, hogy elültessek egy magot, ami aztán majd kinövi magát valamivé. A Hihetetlen esetén rengeteg kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogy mik azok a részecskék, van-e Isten, és hasonlók. De végeredményben azt akarom, hogy jól érezzék magukat, és ha ezt elérem, akkor az pont elég nekem. Ha még kérdéseket is tesznek fel, nos, akkor az már maga a tökély...
Részlet a Hihetetlen című könyvből
A könyveid alapján a színek szemlátomást fontosak neked. Hogyan választod ki, hogy az egyes történetekhez milyen színek passzolnak? És mi a véleményed a fekete-fehér képekről?
Nagyon szeretem a kontrasztos illusztrációkat. Szeretem, hogy több érzelmet tudnak kreálni, ha az ember okosan választja meg őket. Ez az egész a színek pszichológiájáról szól. De én azt hiszem, ha az ember jól választja meg a kontrasztot, akkor jobban tudja átadni az üzenetét.
Ez azt is jelenti, hogy a színekkel kommunikálsz…
Igen. Az én nagypapám című könyvnél egy sokkal vintage-szerűbb megjelenésre volt szükség, és nagyon szerettem volna a színek átfedésével játszani, így komplementer színeket választottam. A Hihetetlen című könyvben egy sokkal színesebb környezetre volt szükség, hiszen itt magáról a mindenségről van szó! Ha a big bangre gondolok, akkor a színek robbanása jut róla eszembe, ezért szélesebb palettát használtam, és kevésbé primer színeket, inkább másodlagos színeket és szürkét is. Nagyon szeretem amúgy a fekete-fehér könyveket, de azok teljesen mást kommunikálnak. Komolyabb témákat idéznek fel, nosztalgikusabbakat, olyanokat, amelyek elmélkedésre késztetnek. Van egy könyvem, a címe O Chapeleiro e o Vento (A kalapos és a szél), ami fekete-fehérben készült: ez meseként íródott és a témája nem annyira mélyreható, míg például a Hihetetlen című könyvem, bár az asztrofizikáról szól, de ezzel együtt szerintem a toleranciáról is. A kalapos könyv viszont szerintem inkább úgy működik, mint a régi idők meséi, ott ezért használtam feketét és fehéret.
Beszéltünk már róla, hogy Az én nagypapám a múltról szól, tele van művészi utalásokkal. Mi ezzel a célod: megmutatni ezeket az alkotásokat a gyerekeknek, vagy ez inkább egyfajta főhajtás a művészek előtt?
Az hommage, a tiszteletadás mindenképp benne van, de a magam részéről úgy vagyok ezzel, hogy ha más könyvekben látok hasonló művészi utalásokat, akkor azzal egy párbeszéd jön létre, és olyan, mintha a művészi közösség osztozna valami közösben. Ezzel egyidejűleg ez egy külön jelentésszint is lehet, amely a felnőtteket szólítja meg, így aztán
a gyerekkönyvek különböző rétegekből állnak össze.
A Hihetetlen című könyvben az első szint az lenne, hogy megértsük, mik azok a részecskék, és hogy volt egy ősrobbanásnak nevezett esemény. A második szint lehet a tolerancia eszméje, illetve az, hogy mindez kikre vonatkozik: csak az emberekre vagy a környezetre is? Az én nagypapámban is több jelentésréteg lehetséges: az első a nagypapa és az unoka közti kapcsolat, az együtt töltött idő. Az időt ugyanakkor szubjektív módon érzékeljük, hiszen attól függően, hogyan érezzük magunkat egy adott helyzetben, vágtázhat és cammoghat is. A harmadik réteget a más műalkotásokkal való kapcsolat adja, és a Charlie Chaplinre vagy épp Hulot úrra tett utalásoknak szintén az idő eszméjéhez van közük: a Modern idők a felgyorsuló modern életről szól, a Playtime című filmben pedig Hulot úr magából Párizsból semmit sem lát, csak a tükröződésekben pillantja meg a várost. Hiszen ez a modern élet, rohanunk, dolgozunk, nincs idő az elmélkedésre… Szóval szerintem ez az utolsó réteg inkább a felnőtteknek szól.
Képpár Az én nagypapám című könyvből
Ennyire tudatosan tervezel mindig, vagy ez inkább ösztönös?
Természetesen jön. Mindig van persze egy elképzelés, de meg kell találnom azt a metaforát, ami megfelelő a gyerekek számára, és jól át tudja adni ezt az ötletet. De az összes többi már magától jön írás és rajzolás közben. A legtöbb művészi utalás amúgy valószínűleg rajzolás közben ugrott be.
Mesélsz egy kicsit arról, hogy milyen technikát részesítesz előnyben?
Leginkább azokat az anyagokat, amelyekkel rajzolni lehet, nem annyira festeni. Jobb szeretem a ceruzát, a zsírkrétát és a filcet, ezek a kedvenceim. A Hihetetlennél ezeket használtam. De szeretem azokat a technikákat is, amelyek lehetővé teszik a színek átfedését.
Két szín találkozása szintén egyfajta dialógust eredményezhet, nem igaz?
Pontosan. Ráadásul mindig van benne egy esetlegesség. Mostanában arra törekszem, hogy amennyire csak lehetséges, az első vázlatot használjam. Nem rajzolom túl a dolgot, mert sokszor előfordult, hogy egyre csak rajzoltam és rajzoltam, aztán a végén visszatértem a legelső változathoz, mivel menet közben arra jutottam, hogy azt kell befejeznem, mert az a legkifejezőbb.
A családodban a rajzolás, a művészetek mennyire volt meghatározó, és neked gyerekként mit jelentett a rajz?
Kiskoromban sokszor lerajzoltam az anyámat és a nővéremet. Az édesanyám amúgy nagyon szeretett rajzolni, és a nővérem szerintem még nálam is jobban, végül én lettem az, aki hivatásszerűen űzi ezt a szakmát. De gyerekként nagyon szerettem saját papírbabákat is készíteni. Később egy időben azt gondoltam, hogy építész leszek, de
sokkal jobban szerettem a szöveg és a kép kapcsolatát.
Még az is eszembe jutott, hogy elmegyek a reklámiparba, hiszen ott is metaforákat használnak meg humort alkalmaznak, valamint eljátszanak a szöveg és a kép kapcsolatával, a különböző jelentésekkel.
Mi a helyzet akkor, amikor mások könyveit illusztrálod, kell kompromisszumokat kötnöd?
Igen, de ez még a sajátjaimnál is előfordul. Az a nagyszerű abban, ha az ember egy kis kiadóval dolgozik együtt, hogy nagyon gondosan járnak el a könyvvel kapcsolatban, és a legtöbb kompromisszumot annak érdekében kell kötni, hogy a könyv érthetőbb legyen, vagy egyszerűen csak jobb. Ha például egy nagyon szokatlan formátumot szeretnék használni, de tudni lehet, hogy a boltok polcán nem ragadná meg igazán a szemet, akkor ez ügyben bizony kompromisszumot kell kötnöm, de végeredményben mindez jót tesz a könyvnek.
Képpár Az én nagypapám című könyvből
A kreatív folyamat melyik részét kedveled a legjobban?
Egy illusztrációba belevágni néha nagyon mókás tud lenni, máskor pedig nagyon fájdalmas. És a végső vonások, amikor már minden részletről döntés született, szintén nagyon felvillanyozó tud lenni vagy épp unalmas. A folyamatnak vannak olyan részei, amelyek mindig nehezek, de ha már nyomdakész a könyv, az nagyon jó érzés!
Az előbb már érintettük a gyerekkort, de fel tudnál idézni olyan könyveket, amelyek annak idején nagy benyomást tettek rád? Alkotó emberként és immáron felnőttként te magad mit figyelsz egy könyvön?
Gyerekként nagyon szerettem a képregényeket, például Quinótól a Mafaldát. Nagy kedvencem volt, egyúttal jó példa is arra, amikor egy képregénynek vagy könyvnek több rétege van – egy csomó, például politikai utalást csak később, felnőttként értettem meg belőle. Nagyon szerettem még a Kázmér és Hubát, nagyon kreatív a látásmódja, és nem csak abban, hogy a plüssállatot igazinak látja, hiszen életünk egy bizonyos szakaszában mind élőnek hittük a plüssünket, hanem mindazt, amit megteremt: például a kartondobozt, ami örökké képes megváltozni, lehet átalakító, duplikátor vagy épp időgép. Felnőttként azokat a könyveket figyelem, amelyeknek a stílusa hasonló az enyémhez abban az értelemben, hogy metaforikus könyvek: a szövegük nagyon egyszerű, és
olyan hézagokat tartalmaz, melyeket az ember a saját értelmezésével tölthet meg.
A maiak közül például Jon Klassen az, akit abszolút csodálok. Szakértője annak, hogy egy rövid mondattal vagy egy metaforával nagyon egyszerűen, mégis sokatmondóan tudjon mesélni.
Munka közben mennyire határoz meg téged a közeg, például a város, ahol élsz?
Talán tud befolyásolni. Lisszabonnak ragyogó fényei vannak, a színeim talán ezért ilyen élénkek! A csempék, a házak miatt van egy régies hangulata, ez kihathat a figurációra, a karakterekre is. Ami magát a rajzolást illeti: a portugál rajzolók sajátosságai lehetnek a közös szimbólumok. Amikor az utazásra gondolunk, akkor nagy valószínűséggel a tenger jut eszünkbe. Más országokban ez nem feltétlenül van így.
A feltörekvő fiatal rajzolóknak mit szoktál tanácsolni?
Az egyik tanácsom, hogy olvassanak sok könyvet, és sok könyvet nézzenek meg maguknak, mert abból rengeteget lehet tanulni. Sokszor van, hogy látok egy könyvet, és azt érzem, hogy nem tudnék nélküle élni! Fontos az is, hogy a munkát az ember ne vigye át az élet más területeire, és képes legyen becsukni az irodája ajtaját, hogy ne csak dolgozzon, hanem másra is jusson idő. Nem kizárt, hogy ezek a tanácsaim alapvetően ellentmondanak egymásnak, hiszen egyrészt szeretni kell a könyveket, másrészt tudni kell félre is tenni őket!
Min dolgozol jelenleg?
Egy új animációs filmet készítek, Octopus lesz a címe, és egy sokkarú szereplőről szól, akinek olyan képessége van, hogy azokat oda tudja adni másoknak. Sok olvasata lehet a történetnek, számomra mindenesetre a segítségkérésről, a segítség elfogadásának és a kapcsolatteremtés képességéről is szól. Emellett egy új képeskönyvön is dolgozom, az a címe, hogy Toi toi toi, amit úgy lehetne fordítani, hogy „Kéz- és lábtörést!”. Egy csapat gyerekről szól majd, akik különböző nemzetiségűek és vallásúak, és akiknek össze kell fogniuk azért, hogy egy közös feladaton tudjanak dolgozni.
