Oerwend varázslatos világa az a hely, ahol nemcsak fogas tehenekkel, szarvas ebekkel és bércfutókkal találkozhatnak a gyerekek, hanem egy exkalóz nagyapával, egy titokzatos, zoknikezű koldussal és Ermulinnal, a világjáró énekmondóval is. A csodákkal teli történet országhatárokon és kultúrákon átívelve elbűvölte az olvasókat: számos nyelvre lefordították, és a regényből többévados animációs filmsorozat is készül. A négykötetes Hajnalszárnya-sorozat (The Wingfeather Saga) első része A Sötétség sötét tengerének peremén címmel a közelmúltban jelent meg magyarul a Harmat Kiadó gondozásában, és nemsokára a folytatás is a hazai polcokra kerül. Az író-zeneszerzőt, Andrew Petersont kérdeztük az alkotás folyamatáról, a világépítés titkairól, a zene „mágiájáról” és a humor erejéről.
Mesélj arról, hogyan született meg benned a Hajnalszárnya-könyvek ötlete, és miért éppen a fantasy műfaj mellett döntöttél!
Gyerekkoromban minden fantasyt elolvastam, amihez csak hozzáfértem. Később kitágult ugyan az ízlésem, de sosem veszett ki belőlem a kardok, sárkányok és távoli földek iránti gyermeki vonzalom. Amikor a gyerekeim elég idősek lettek hozzá, felolvastam nekik a Narnia krónikáit, és ezzel tulajdonképpen el is dőlt a dolog:
többé nem elég beszélni arról, hogy egyszer írok egy fantasyt, meg is kell tennem.
Tudni akartam, milyen érzés végigküzdeni magam egy nagy ívű történet megalkotásán.
Említetted, hogy C. S. Lewis világhírű Narnia-sorozatán kívül sok mást is olvastál, ami később inspirációt jelenthetett…
Gyerekként élveztem a Narnia krónikáit, de nem rajongtam érte, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című kötetet leszámítva. Akkor szerettem bele a sorozatba, amikor a saját gyerekeimnek olvastam fel. A Lloyd Alexander-féle The Chronicles of Prydain-sorozat, a Sárkánydárda-könyvek, illetve Edgar Allan Poe művei voltak rám igazán nagy hatással. Egyetemistaként pedig végre kézbe vettem Tolkientől A Gyűrűk Urát, és talán a mai napig ez a kedvenc könyvem. Meg kell továbbá említenem Wendell Berry amerikai szerzőt is, aki a Kentucky állambeli tanyavilágról ír, hiszen ez az aspektus fontos szerepet kap a saját történetemben is.
A Hajnalszárnya-könyvek megalkotásakor törekedtél-e arra, hogy beilleszd azokat valamilyen (fantasy)hagyományba?
Fogós kérdés.
Azt akartam, hogy az egész család együtt olvashassa őket, ugyanakkor szerettem volna, ha mély, hősies és kissé veszedelmes szöveg születik,
gyerekkoromban ugyanis ezekért lelkesedtem. Ilyen értelemben az eredeti Star Wars-trilógia jó párhuzam lehet: a gyerekek odáig voltak érte – halomszám gyártották a játékokat és ágyneműhuzatokat –, mégsem gyerekfilmnek tekintjük őket. A szülők, a kamaszok és a még fiatalabbak együtt ültek be a moziba, mert egy csodálatosan felépített, szórakoztató és hősies világot kaptak, amely egy lenyűgöző történet is egyben a megváltásról, a világosság diadaláról a sötétség felett, a belső küzdelemről, a közösség erejéről. Azt hiszem, így gondolok én is a Hajnalszárnya-sorozatra. Szórakoztató könyveknek szántam őket, de jóval többről szólnak, mint hogy: „Éljen, van bennük sárkány!”
Nincs könnyű dolga annak, aki „világépítésre” adja a fejét…
Az első néhány regénykísérletem kudarccal zárult, aztán rájöttem, hogy jobban kell ismernem a világot, ezért először a térkép kidolgozásával kezdtem. Miután minden földrajzi részlet a helyére került, következtek az állatok (egy külön állathatározó is megjelent a sorozathoz, az úgynevezett Pembrik-féle Bestiapédia), a növények, a történelem és a kultúrák. Történeti áttekintést, karakterjellemzést írtam, különféle lényeket, szörnyeket rajzoltam. Nagyon élveztem az alkotási folyamat ezen részét, és végül ebből született meg maga a történet is.
Ha már a világépítésnél tartunk, érdemes picit az elnevezésekre is kitérnünk. Tolkien leghíresebb művének függelékében hosszan ecseteli saját fiktív módszerét, miszerint A Gyűrűk Ura angol szövege valójában a Nyugatvégi Piros Könyv fordítása, amely Középfölde közös nyelvén született. Ő maga tehát egyfajta fordítást végez, a jelenkor nyelvi eszközeivel teszi hozzáférhetővé a mai olvasó számára a piros könyv tartalmát. Éppen ezért eredeti formájukban csak a „közös nyelvtől” eltérő nyelveket hagyta meg, ezek nyomait is többnyire a személy- és helységneveknél találjuk. A Gyűrűk Ura különböző országokban történő megjelenésekor a neveket vagy lefordították (amennyiben angolul voltak), vagy az adott nyelv betűivel átírták (a tünde és más „idegen” nyelvek esetében). A Hajnalszárnya-könyvek magyar fordítója, Szabadi István is ezzel a megközelítéssel élt: az „Igiby” családnév idegen, smaragdvölgyi eredete miatt például átírva jelenik meg, a „Here we are” angol kifejezésből származó „Aerwiar” világa viszont magyarul az „Oerwend” nevet kapta, az „Örvendek!” kifejezés alapján. Hatott rád a tolkieni nyelv- és fordításfelfogás? Egyáltalán milyen nyelvet vagy nyelveket beszélnek Oerwend földjén?
Először is hadd jegyezzem meg, hogy ezt mennyire lenyűgözőnek tartom! Már több nyelvre átültették a sorozatot, és sokszor eltöprengtem azon, hogyan csinálják. Az „Aerwiar” fordítása hibátlan! Zárójelben tenném hozzá, mindig is nagyon szórakoztatónak találtam, hogy bár Tolkien részletekbe menően kidolgozta Középfölde nyelveit, valamiért mégis úgy döntött, hogy a hónapok és napok neveivel nem foglalkozik. Éppen ezért egy-egy mély etimológiai áttekintés mellett olyannal is találkozunk, hogy „december másodikán, kedden”. Lehet, hogy egyszerűen elfogyott a lelkesedése?
Az eredeti kérdésre visszatérve én nem vagyok nyelvész, ezért úgy próbáltam mélységet adni a világnak, hogy a szövegben többször is utaltam az ősi nyelvek és kultúrák meglétére, a névadáskor azonban legtöbbször csak mentem az orrom után. Volt olyan elnevezés, amely „érzésre” Szkrí földjéhez illett (Glippfalva, Torrváros), és olyan is, amelyik a Smaragdvölgybe („Ban Rona” és „Ban Rugan”) vagy a Dúnvidékre („Jorsa Dún”). Különálló nyelvek helyett inkább tájnyelvekben és kultúrákban gondolkodtam.
A Hajnalszárnya-sorozatban számos keresztény elem és motívum található, általában közvetetten, egyfajta háttér- vagy többletjelentés formájában. Lehet-e különbséget tenni keresztény és nem keresztény fantasy közt?
Akadnak olyanok, akiknek segítséget jelent, ha különbséget tehetnek „fantasy” és „keresztény fantasy” közt, én viszont nem ilyen fogalmak mentén gondolkodom.
Számomra az a kérdés, hogy jó-e a szöveg vagy sem.
Igaz, amit ír? Kiváló minőségű, szépen megmunkált mű? Gyönyörű mondatokat használ? A kezdetektől fogva arra törekedtem, hogy jó sztorit írjak. Ennyi. Azt reméltem, hogy a Hajnalszárnya-sorozat ugyanarra a polcra kerül, mint Philip Pullman és J. K. Rowling művei, és regényként megáll a saját lábán. Ahogyan azonban Philip Pullman ateista világnézete áthatja Az Úr sötét anyagait, úgy mindaz, amit én igaznak tartok Isten valóságáról, az emberi szív megtört voltáról és az önfeláldozó szeretet hatalmáról, természetszerű, hogy alapként szolgál mindennek, amit leírok. A történetet azonban elsősorban történetként kell befogadni, nem propagandaként, erkölcsi prédikációként vagy allegóriaként.
George MacDonald 19. századi keresztény lelkész-író szerint egy tündérmese, fantasy szabadon újragondolhatja és újraalkothatja a természet törvényeit, az erkölcs esetében viszont más a helyzet. „Az erkölcs világában… az ember megteheti ugyan, hogy új alakba öltöztet – és e célból szabadon használhatja képzeletét –, de nem találhat ki semmit. Semmi sem jogosíthatja fel arra, hogy a feje tetejére állítsa annak törvényeit.” Mi a véleményed erről?
Egyetértek azzal, amit MacDonald ír.
Az ember a zsigereiben érzi, hogy olyan erkölcsiség működik az univerzumban, amely elválaszthatatlan tőle,
amelynek mind tudatában vagyunk, és amelyet ha figyelmen kívül hagyunk, magunkat és a körülöttünk élőket sodorjuk veszélybe. Olyan ez, mint halnak a víz. A science fiction többet foglalkozik a filozófiával, és ott kiléphetünk erről a térképről, teremthetünk olyan világot, ahol az erkölcsi törvény a feje tetejére állt vagy kifordult a sarkából, de még az efféle történetek is arra szolgálnak, hogy aláhúzzák a mi valóságunkat, a mi erkölcsi univerzumunkat, a mi megváltásra szoruló, tökéletlen szívünket.
A Hajnalszárnya-sorozat cselekménye egy kitalált világban, Oerwenden játszódik. A középpontban három testvér, Igiby Jennár, Tink és Léli alakja áll, akikről kiderül, hogy Anniera trónjának örökösei. A világot fenyegető gonosz, a Névtelen Ghond mindent tűvé tesz értük, hogy a saját céljaira használja őket. Mind a négy könyvben központi szerepet kap a három gyerek interakciója, ám úgy tűnik, mintha Jennár és Tink kapcsolata dinamikusabb lenne és többet fejlődne a cselekmény során, míg Léli végig harmonikusabb viszonyt ápol a bátyjaival…
Az első könyvben Léli karakterének valóban kisebb szerep jut, de két dolgot már a legelejétől kezdve tudtam: egyrészt a történet középpontjában a két fivér kapcsolata áll, ezért arra kell koncentrálnom, másrészt a sorozat végére Léli szerepe jelentősen kiteljesedik. Alig vártam, hogy azzá váljon, akinek a negyedik könyvben látjuk. A testvérek közti dinamika egyik fontos tényezője (ügyeltem arra, hogy ez az animációs sorozatban is hangsúlyos maradjon), hogy tényleg szeretik egymást. Időnként ők is konfliktusba kerülnek, ami minden szeretetkapcsolatban felüti a fejét, de Jennár és Tink jó barátok. Örülnek egymás társaságának, és szívesen vannak a kishúgukkal is. Sőt, ez az egész családra érvényes. Rengeteg történetben találkozunk szükségtelen feszültséggel, mintha attól lenne „hiteles”, hogy a konfliktusra koncentrál. Igen, előfordul az is, ám mögötte ott van a szeretet. Jennárnak bizonyos tekintetben fel kell nőnie ehhez, de azt akartam, hogy a gyerekeim (az eredeti olvasóközönségem) lássák, milyen jó, ha a család egy oldalon áll. Fontos tudni, hogy egy csapatban játszunk.
Van kedvenc szereplőd, illetve olyan, akit valós személy ihletett?
Mindennap más a kedvenc szereplőm, ma valószínűleg a gyerekek nagybátyja, Pet, a Zoknikéz. Nagyon örültem, hogy elmondhattam a történetét. Több szereplő is valós személyből indult ki, de hamar önálló karakterré nőtte ki magát. A Glippfalván lévő Könyvbújda tulajdonosa, Nos Retep Oszkár például az apukám alakjára épült (akit Oscarnak hívnak, a Nos Retep visszaolvasva pedig megegyezik a családnevünkkel). A három Igiby gyereket többé-kevésbé a saját gyerekeimről mintáztam, de vigyáztam, hogy mindig tudják, az egész csak egy kiindulópont volt. Nem szerettem volna, ha túlságosan azonosulnak velük, amennyiben a szereplők valamiben nagyon rosszul döntenek. Ami, úgy vélem, többször is előfordul a történetben.
Az írás mellett dalszerzéssel is foglalkozol, és a zene fontos szerepet kap a cselekményben, jó és rossz célra egyaránt használható. Hogyan írnád le a zene „mágiáját” Oerwend világában?
A zene rejtélyes jelenség, és éppen ez keltette fel bennem az érdeklődést iránta. Fiatalkoromban a szívem hevesebben vert, ha egy-egy dal vagy hang megütötte a fülemet. Lenyűgöző, hogy olyan világban élünk, ahol a dobhártyánk rezgése képes megváltoztatni minket és azt, ahogyan a világot szemléljük. A zene fényt derít a dolgokra, de képes sötétségbe is borítani minket. Feltüzel és megnyugtat. Dalszerzőként azt tapasztaltam, hogy nem sok befolyásom van arra, milyen hatást váltok ki. Megírok egy dalt a legjobb szándékkal, és néha azzal bukok a legnagyobbat egy koncerten, amelyiken a legtöbbet dolgoztam. Máskor viszont épp a legegyszerűbb dalra érez rá legmélyebben a közönség. Elképesztő, hogy a dalom az egyik helyen teljesen hidegen hagyja a hallgatókat, máshol viszont megindítja őket. Fogalmam sincs, miért. A Hajnalszárnya-könyvek világában is a varázslat irányíthatatlan. Az úgynevezett dalhercegnő, Léli hiába próbál kapcsolatot teremteni testvéreivel a zenén keresztül, nem mindig képes rá. Az Alkotón múlik a dolog. Ezzel szemben a Névtelen Ghond a hatalom megszállottja, saját céljaira torzítja a zenét, ami ocsmány és pusztító eredményre vezet.
Az olvasók egy meglehetősen sötét világban találják magukat, akár disztópiaként is értelmezhetjük a sorozatot, a humor azonban újra és újra felderíti a cselekményt. Mi indított egy ilyen hely megalkotására?
Sötét világban élünk (és mintha egyre sötétebbé válna), de még mindig sok szépséget találni benne. Akkor mondunk igazat a világról, ha a fényt és az árnyékot egyaránt nevén nevezzük. És a világosság mindenütt ott van. A nevetés pedig meglágyítja a szívet, helyet készít az igazságnak. Frederick Buechner egyik gondolatát kölcsönvéve, miszerint az evangélium tragédia, komédia és tündérmese is egyben, úgy vélem, hogy egy jó történet is egyszerre lehet mindhárom.
A könyvek először 2008 és 2014 között jelentek meg, a közelmúltban viszont új borítót kaptak. Mi a legfontosabb különbség a két kiadás között?
A borítókat most Nicholas Kole csodás képei díszítik, aki egyike az animációs sorozaton dolgozó alkotóknak. Azt akartuk, hogy a könyvek is tükrözzék mindazt, amit a képernyőn látunk majd. A belső illusztrációk viszont Joe Sutphin munkái, szerintem ő a világ egyik legnagyszerűbb illusztrátora. Az eredeti kiadásban minden kötetet más készített, így az új változat jóval egységesebb az elsőnél.
Ha már a jövőnél tartunk, a Hajnalszárnya-sorozat igazi „branddé” vált, látványos weboldalt kapott, új könyvek és térképek születnek, és ahogy említetted, animációs filmsorozat is készül a kötet alapján. Mesélnél egy kicsit ez utóbbiról? Illetve számíthatunk-e újabb történetre tőled, akár a Hajnalszárnya-világon kívül?
Hatalmas örömöt jelent a számomra, hogy animációs sorozat készül a könyvekből! Jelenleg gőzerővel dolgozunk az első évadon, remélhetőleg karácsony környékén megtekinthető lesz a hat epizód. Sok időt töltök azzal, hogy a forgatókönyvíróknak segítek, látványterveket ellenőrzök, a térképeknél és helyszíneknél asszisztálok. Olyan módszerrel dolgozunk, ahogyan előttünk talán még senki, és azt hiszem, elnyeri majd a nézők tetszését. Ritka, hogy az író producerként vehet részt a munkában, beleszólhat a folyamatba, hogy a sorozat hű maradjon a könyvek lelkületéhez. Ami a további könyveket illeti, jelenleg is dolgozom egyen, de nem a Hajnalszárnya-világon belül.
Néha elábrándozok azon, hogy egy nap visszalátogatok Oerwendre, de nem mondhatok semmi biztosat.
Most be kell érnem azzal, hogy a sorozattal foglalkozunk, amelyet hét évadra tervezünk. Mindent a maga idejében.
Mit üzensz a magyar olvasóidnak?
Még nem jártam Magyarországon, de sok szép dolgot hallottam róla. Alig várom, hogy egyszer ellátogassak oda. Ha arra gondolok, hogy a magyar családok is elindulhatnak az Igiby gyerekekkel erre a kalandra… nos, nem is találok szavakat! Igazán megtisztelő. Remélem, elnyeri a tetszésüket!
Az interjúért köszönet a Harmat kiadónak.
Szerzők: Győri Anna és Szabadi István