Thomas Erikson viselkedéskutató új, Energiavámpírokkal körülvéve című könyvében arra ad magyarázatot, hogy miért érezzük bizonyos emberek társaságát fárasztónak. És egyáltalán kire mondhatjuk, hogy energiavámpír? A svéd szerző a tavaszi Margó Fesztiválra is ellátogatott, interjúnkban pedig többek között arról beszélgettünk vele, hogy mit tehetünk, ha energiavámpír van a családban, hogyan hatnak a társadalomra, és örökölhetőek-e a rossz mintázatok.
A fotókat Valuska Gábor készítette a Margón.
Először is tisztázzuk, hogy milyen egy energiavámpír, és mit csinál.
Valójában már az első könyvemben (Idiótákkal körülvéve- a szerk.) is arról írtam, hogyan szívják el az energiánkat a különböző embertípusok. Az volt a célom, hogy a DISK-elméleten (a DISK személyiségteszt segítségével jobban megérthetjük másokat és a saját viselkedésünket. Az elmélet négy embertípust különböztet meg: piros, sárga, zöld és kék, amelyek mind-mind jellegzetes személyiségjegyeket takarnak. A piros céltudatos, könnyen konfrontálódik, a sárga társaságkedvelő, a zöld békés és elfogadó, a kék pedig elemző és rendszerező) keresztül rávezessem az olvasót arra, hogyan dekódolhatja és értelmezheti mások viselkedését. A új kötetnek szintén ez az alapja, de részletesebben kifejtem benne, hogy a piros, sárga, zöld és kék személyiségjegyeken kívül milyen egyéb tényezők befolyásolják a viselkedést. Bárki lehet energiavámpír. Előfordulhat, hogy aki engem fáraszt, magának szimpatikus. De az is lehet, hogy valakinek én veszem el az energiáját anélkül, hogy tudnék róla.
Akkor az energiavámpír nincs is tudatában annak, hogy a viselkedésével másokat fáraszt?
Nem, mert nem szándékosan teszi. Ha például egy négy fős társaságból egy ember munkamániás, a többiek viszont nem azok, egészen biztos, hogy rövid időn belül a munkamániás azt fogja érezni, mintha minden erejét elszívták volna. És könnyen előfordulhat, hogy a többiek is ugyanezt tapasztalják. Olyan ez, mint a tűz és a víz. Egyszerűen kioltják egymást.
Ezek szerint bárki lehet energiavámpír, de mindenki besorolható abba a hét fő típus egyikébe, amelyeket a kötetben említ?
Végülis igen, bár ahogy senki sem csak piros, sárga, zöld vagy kék személyiségjegyekkel rendelkezik, úgy az energiavámpírok fajtái is keveredhetnek. A könyvben a hét fő típust említem, de persze ennél jóval több van. Magával is biztosan előfordult már, hogy amikor valaki belépett az ajtón, hirtelen azt érezte, mintha elhagyta volna az ereje. Ez a könyv az ilyen a helyzetekre ad magyarázatot, illetve kapaszkodót, hogy mit kell ilyenkor tenni.
Ehhez azonban először azonosítanunk kell, hogy a másik viselkedése fárasztó, vagyis energiavámpír, még akkor is, ha ezt csak mi érezzük így. Ugyanakkor azt hiszem, a mindennapok sodrásában hajlamosak vagyunk ezt természetesnek venni.
Abszolút, sokan sajnos leegyszerűsítve közelítik meg ezt a kérdést. Sok könyv és előadás határozottan kijelenti, hogy pontosan milyen jellemvonásokkal rendelkezik az energiavámpír, pedig ennél sokkal összetettebb problémáról van szó, amit hajlamosak vagyunk elbagatellizálni. Képzeljük csak el, mi történik, amikor egy drámakirálynő - az egyik fő energiavámpír típus - belép a szobába! Mindent megtesz, hogy az összes tekintetet magára vonja, mert élvezi, és kifejezetten éhezik a figyelemre. A drámakirálynő imád a középpontban lenni, akik viszont egy cseppet sem élvezik a reflektorfényt, rendkívül fárasztónak fogják érezni a társaságát. Ők valószínűleg egyszerűen elmenekülnek, de a szekáló - ez is az egyik fő energiavámpír típus - beleáll a konfliktusba, és az is megtörténhet, hogy felelősségre is vonja a drámakirálynőt, amiért túlságosan feltűnően viselkedik.
A drámakirálynőt tehát könnyen észrevehetjük, hiszen mindent megtesz ennek érdekében. Mi a helyzet a passzív-agresszív energiavámpírral? Őt hogyan azonosíthatjuk?
Anélkül okoz feszültséget, hogy felemelné a hangját. A passzív-agresszív típus kifejezetten kedves, jóindulatú embernek tűnik, de ha megkérdezzük tőle, hogy van-e kedve vacsorázni menni, egyszerűen megvonja a vállát, de lehet, hogy még ennyit sem reagál. Nem mond sem igent, sem nemet. Ha mégis úgy dönt, hogy elmegy vacsorázni, valószínűleg késni fog, mert addig halogatja az indulást, amíg csak lehet, miközben a vacsorapartnere már fél órája várja az étteremben. Ha a partnere felhívja, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, a vonal túlsó végén a passzív-agresszív unottan, lehangoltan azt válaszolja, hogy őrületes dugóba került, és fogalma sincs, hogy mikor érkezik, ha egyáltalán valaha megérkezik. Nem a másikat hibáztatja, mégis a tudtára adja, hogy valójában semmi kedve nincs a vacsorához (és a passzív-agresszív embertípusnak úgy általában soha, semmihez).
Azzal mérgezi meg a kapcsolatokat, hogy valójában nem csinál semmit.
Igen, ez nagyon ismerős.
Pontosan, mert maga aktív személyiség, aki szeret emberek között lenni. Tudom, látom a testbeszédből, hiszen ez a munkám.
Ezek szerint állandóan vizsgálja a környezetét?
Igen, ez szakmai ártalom. Néha borzasztóan fárasztó, ugyanakkor megkönnyíti az életemet. Tudom, hogy kivel érdemes vitatkozni, és kit kell nagy ívben elkerülni.
Mit tehetünk, ha felismerjük, hogy energiavámpír van a környezetünkben? A munkahelyünket végső esetben otthagyhatjuk, de a családtagjainkat nem válogathatjuk meg.
Pontosan. Egyébként mindenkit arra bátorítok, ha mérgező környezetben dolgozik, hagyja ott a munkahelyét. A család már más kérdés. Önmagunkon kívül senkit nem lehet megváltoztatni. Annyit tehetünk, hogy valódi, elgondolkodtató okot adunk a változásra. Elmagyarázhatjuk, hogy miért lenne jobb a másik félnek, ha megváltozna. Olyan indokot kell felhozni, amitől jobb lesz az élete. Őt kell fókuszba állítani, és úgy kell tálalni, hogy a változás csakis őt szolgálja. Az is megoldás lehet - ehhez azonban a másik fél nyitottságára is szükség van -, ha elmondjuk, hogy a viselkedése milyen érzéseket ébreszt bennünk. Banális példa, de ha mindig elöl hagyja a cipőjét, nyugodtan kifejezhetjük, hogy ez idegességet, csalódottságot, vagy bármilyen egyéb érzést kelt bennünk. Ha felhívtuk rá a másik figyelmét, de ennek ellenére továbbra is elöl marad a cipő, akkor újra fel lehet hozni a témát.
A legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy a viselkedésük milyen hatással van a másikra.
A visszajelzés nagyon fontos mozgatórugója a kapcsolatoknak, ahogy az is, ha leülünk megbeszélni egy problémát, akkor kizárólag arra az egy problémára koncentráljunk. A cipős példánál maradva, előfordulhat, hogy ha elmondom, hogy miért zavar az elöl hagyott cipő, a másik fél támadva érzi magát és rögtön előrukkol azzal, hogy őt mi zavarja bennem. Itt siklanak ki a beszélgetések a helyes vágányról, és elkezdődik a sárdobálás. Ilyenkor kell résen lenni, és azt mondani, hogy rendben, beszéljünk erről később, de előbb fejezzük be ezt a témát. Persze, ha a családról van szó, ez még nehezebb, hiszen ahogy ön is mondta, a családunkat nem válogathatjuk meg. Ezért ők a legrosszabb energiavámpírok.
Azt írja a kötetben, hogy energiavámpír nemcsak a környezetünk vagy önmagunk, de akár bizonyos cselekvés és szokás is lehet. Elképzelhető, hogy ezeket sem ismerjük fel?
Pontosan. Lehet ez egy munkafolyamat, valamiféle belső késztetés, egy rossz berögződés vagy haszontalan szokás. Az agy nem az időhöz köti a benyomásokat, hanem mérlegel. Ha mondjuk kilencévesen megharapott egy kutya, előfordulhat, hogy még hetvenöt évesen is ugyanaz lesz a reakció, kerülni fogom a kutyákat, és feleslegesen stresszelek rajta. Az időt felülírják az emlékek, és ez így van az emberi kapcsolatok szintjén is. Gyerekként nem látjuk a szüleinket a maguk valójában. Persze elképzelhető, hogy felnőttként sem, de mivel a gyerek kiszolgáltatott, azt fogadja el normálisnak, ami van. Ha az apja kontrollmániás vagy szekáló, akkor azon túl, hogy ezt valószínűleg elfogadja mint normális apai viselkedést, talán ő is az lesz felnőttként. Hatással lesz rá, és valószínűleg nem lesz olyan jó a stressztűrő képessége, mint annak, aki nyugodt környezetben nőtt fel. Nekem szerencsém volt, mert a szüleim egész életemben hagytak önálló döntéseket hozni. Talán túl kedvesek is voltak, tipikus zöldek. Mindenért megdicsértek, de soha nem biztattak igazán semmire.
Lehetséges, hogy valakiből a környezete vagy rossz gyerekkori minta hatására lesz energiavámpír?
Nem törvényszerű, de tény, hogy a gyerekkori minták, az óvoda, az iskola és a barátok hatással vannak a személyiségére. Négyéves kor után már nem a szülők vannak a legnagyobb befolyással a gyerekre. A DNS és a gyermekkori benyomások nagyjából fele-fele arányban határozzák meg a karakterünket. Korábban említettem, hogy a drámakirálynő imádja azokat a helyzeteket, amikor mindenki vele foglalkozik, és ezért mindent meg is tesz. Feltűnően öltözködik, minden mondata úgy kezdődik, hogy én, én, én, velem, nekem, szerintem. Persze érdemes asszertíven kommunikálni, leülni és megbeszélni a problémát, de nem biztos, hogy lehet rajta segíteni. Könnyen lehet, hogy professzionális segítségre van szüksége, mert elképzelhető, hogy trauma vagy nárcisztikus szülő áll a háttérben.
A Nárcisztikusokkal körülvéve című könyvében azt írja, hogy jobban tesszük, ha távol tartjuk magunkat tőlük. Ezek szerint, ha a családban van nárcisztikus személy, jobban tesszük, ha megszakítjuk vele a kapcsolatot?
A nárcizmus egy gyógyíthatatlan személyiségzavar, ami minden kapcsolatot megmérgez. Az ilyen szülő szinte megfojtja a gyerekét azzal, hogy állandóan magáról beszél, arról, hogy mire van szüksége, mit érez, és sokszor irreális elvárásokat támaszt a gyerek felé. Vannak olyan barátaim, akik egyszerűen nem bírták elviselni a nárcisztikus anyjukat, ezért megszakították vele a kapcsolatot. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen megoldás, de van amikor nincs más lehetőség.
Nincs idő arra, hogy mások megmérgezzék az életünket.
Ilyenkor ki kell mondani, hogy igenis jogom van a jó élethez, mert ez az egy életem van. Én nem hiszek a reinkarnációban. Szerintem csak az itt és most van. Egyszer kell kihozni az életből a maximumot.
Ehhez óriási akaratra és erős elhatározásra van szükség. Tényleg ez az egyetlen megoldás? Hiszen, ahogy mondja, egy életünk van, de általában családból is csak egy van.
Szerintem lehet más is, de az talán még nehezebb, mert óriási önfegyelem kell hozzá. Természetesen nem akarom az anyákat bántani, hiszen nekik köszönhetjük az életünket, amiért örökké hálával tartozunk nekik, de van egy pont, amin túl nincs joguk beleszólni az életünkbe. Az ilyen típusú anyák társadalmi szinten is rengeteg problémát okoznak. Azt szoktam javasolni, és bevallom előfordul, hogy én is alkalmazom ezt a technikát, hogy mindent hagyjunk rájuk. Ezt úgy értem, ha elkezdenek kioktatni, csak bólogassunk, és akkor se ellenkezzünk, ha nem értünk vele egyet. Ahelyett, hogy minden hétvégén meglátogatjuk, menjünk csak kéthetente. Persze tudom, hogy könnyű ezt mondani, de annál nehezebb megvalósítani.
Nem ütnek vissza ezek az elnyomott érzések? Számtalanszor halljuk, hogy az elfojtott düh megmérgez.
Nem hinném. Egy felnőtt ember nem engedheti meg másoknak, hogy túlságosan befolyással legyenek az életére. Akkor sem, ha az az édesanyja. És teljesen mindegy, hogy ez rossz vagy jó. Ha rosszul érezzük magunkat valami miatt, az nem lehet jó és kész. Ahogy korábban mondtam, természetesen meg lehet próbálni hatni a másikra, de nem mindegy, hogyan tálaljuk a problémát. Ha érdekeltté tesszük a másikat, elképzelhető, hogy sikerrel járunk. A sárga beállítottságú emberrel valószínűleg könnyebb dolgunk lesz, mert nyitottabb személyiség. Számára fontos a társaság, és az, hogy elfogadják, sőt szeressék és rajongjanak érte. Olyan ez, mint az értékesítés. Ha tegnap valaki megpróbált volna nekem eladni egy esernyőt, biztosan elutasítottam volna, hiszen sütött a nap, nem volt rá szükségem. Ma már másképp reagálnék, hiszen most éppen zuhog az eső. Azért változott a véleményem, mert szükségem van egy esernyőre. Ugyanígy működik a változás is. Ha a másik azt érzi, hogy szüksége van rá, elképzelhető, hogy képes lesz változtatni.
Vannak olyan jellemvonások, amelyek minden energiavámpírra jellemzőek?
Mindössze annyi, hogy rosszul érezzük magunkat a közelükben. Az indok különböző, de mind irritáló és idegesítő. Egyébként nem szeretek skatulyázni, ahogy azt sem szeretem, amikor a fiatalokról kijelentik, hogy hanyagok, lusták, ilyenek, olyanok. Nem lehet általánosságban beszélni a X, Z vagy Y generációról, így az energiavámpírokról sem. Arról nem is beszélve, hogy egyénileg is állandóan változunk, jó esetben fejlődünk.
Akkor, ha jól értem, ahhoz, hogy megértsük mások viselkedését, először saját magunkat is reálisan kell látni.
Ha valakinek van önismerete, azzal egyszerre megvan az a képessége is, hogy mások szemüvegén keresztül is lássa magát. Így egyébként azt is megérthetjük, hogy miért idegesítünk másokat, vagy azt, hogy mi magunk is energiavámpírok vagyunk. Készült egy amerikai kutatás, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy háromezer résztvevőből hányan gondolják azt, hogy jó önismerettel rendelkeznek. Az eredmény megdöbbentő és nevetséges. A válaszadók kilencvenöt százaléka azt felelte, hogy tisztában van saját magával, sőt kifejezetten jól ismeri magát. Ez lehetetlen. Később kiderült, hogy ez a szám legjobb esetben is csak tizenöt százalék. Én harminc éve foglalkozom önismerettel, és bár nem járok rossz úton, még mindig van és lesz is mit tanulnom.