Fuldoklunk az információban, ezt használják ki a sarlatánok
Könyves Magazin

Fuldoklunk az információban, ezt használják ki a sarlatánok

falyuna_nóra krekó_péter sarlatánok_kora áltudomány összeesküvés-elméletek konteo
FALYUNA NÓRA (SZERK.), KREKÓ PÉTER (SZERK.)
Sarlatánok kora - Miért dőlünk be az áltudományoknak?
Athenaeum, 2022, 400 oldal
-

Sarlatánok korában élünk. Bár a tudomány eredményeinek hasznosításából és ennek előnyeiből mindenki részesül, mintha egyre többen és minduntalan hangosabban kérdőjeleznék meg a legegyértelműbb tudományos alapigazságokat is - mint például azt, hogy az oltások hatékony védelmet nyújtanak a vírusok ellen. Egyre nagyobb vonzerejük van azoknak a furcsa hiedelmeknek, amelyek szerint a Föld lapos, vagy hogy földönkívüliek rendszeres látogatást tesznek bolygónkon. Hódítanak a könnyű, olcsó, önismeret-fejlesztést és önmegvalósítást ígérő pszichológiai tesztek és sikerkurzusok vagy éppen a bulvárhoroszkópok. Kötetünk a téma legkiválóbb hazai szaktekintélyeinek segítségével, közérthető stílusban ismerteti meg az olvasót a "hétköznapi" áltudományos érveléssel, az áltudományok csáberejének okaival és veszélyeivel. A kötet szerzői: Aczél Petra, Bauer Zsófia, Boldogkői Zsolt, Fábri György, Falyuna Nóra, Hanula Zsolt, Hegedüs Andrea, Kemenesi Gábor, Koltai Júlia, Köteles Ferenc, Krekó Péter, Kutrovátz Gábor, Mérő László, Molnár László, Simon Evelin, Veszelszki Ágnes, Zemplén Gábor.

Falyuna Nóra, Krekó Péter: Sarlatánok kora (részlet)

 

Áltudományon a legegyszerűbben azokat az elméleteket, meggyőződéseket, akár gyakorlatokat, módszereket értjük, amelyek nem felelnek meg a tudományosság kritériumainak, miközben tudományosnak láttatják magukat. Az egyéni és a társadalmi élet valamennyi szegmensét meghatározzák a tudományos ismeretek (egészségügy, technológiai fejlesztések, infokommunikációs fejlesztések, szakpolitikák, oktatás stb.), ezek előállítóit, a tudósokat, szakértőket a társadalomban elismerés és bizalom övezi. Ugyanakkor a kutatások szerint is egyre nagyobb teret nyernek az egyes áltudományos irányzatok: korábbi áltudományos meggyőződések (például oltásellenesség, lásd Koltai Júlia és Bauer Zsófia tanulmányát jelen kötetben) terjednek és fejlődnek az interneten, újabbak jönnek létre (mint az 5G sugárzás hatása az oxigénmolekulákra, lásd Falyuna Nóra tanulmányát a lúgosításról ugyanitt), tudományellenes és a tudományt középpontba állító összeesküvés-elméletek kerülnek be a nyilvános diskurzusba. 

Az áltudomány és a tudománytagadás közti lényeges különbség, hogy előbbinek nem célja általában a tudomány tekintélyének az aláásása

– hiszen éppen annak társadalmi elismertségén keresztül próbálja saját magát elfogadtatni és népszerűvé, vonzóvá, jövedelmezővé tenni. Ezért mímeli az áltudomány a tudományosság felszíni jellemzőit. Az áltudományok és képviselőik részben éppen amiatt tudnak hatással lenni az adott témában laikusokra, mert tudományosnak álcázzák magukat. A tudomány iránt táplált társadalmi bizalomból adódóan ugyanis a nyilvánosság megbízhatónak tartja azokat, akik szakértőként tűnnek fel egy adott témában, állításaikat hitelesnek és igazoltnak tartják. A tudomány jellemzőinek utánzásával (szaknyelv használata vagy „pszeudo terminológiák” gyártása; számokkal és adatokkal való dobálózás, tudományos bizonyítás és módszer használatának a látszata; titulusok és affiliációk használata vagy kreálása; tudományos vagy annak látszó forrásokra való hivatkozás; lásd Falyuna Nóra tanulmányát az áltudományok meggyőzési stratégiáiról a kötetben) kialakítható az a kép, hogy az adott tartalom hiteles, megbízható és tudományosan igazolt. Mivel a tudományos vagy annak tűnő tartalmak igazságtartalmának a megállapításához olyan speciális ismeretek szükségesek, amelyekkel értelemszerűen nem rendelkezik mindenki, így a szakértők és a laikusok közötti viszony egyenlőtlen. Az adott tartalom előállítója „ennek a (vélt vagy valós) tudásnak köszönhetően olyan domináns pozícióba kerülhet a laikus olvasóval szemben, amely növelheti befolyásolási törekvéseinek sikerfaktorát”. 

Mégis megjelenik benne a tudomány elleni támadás is – ami így nem a tudományra mint megismerési módra vonatkozik, hanem a fősodrú tudományra mint intézményrendszerre; és ennek elutasításával, hiteltelenítésével igyekszik magát pozicionálni. Az áltudományosság így az állandó ellentétekből táplálkozik. Szintézisbe forrasztja a tudomány presztízsének az elismerését a mainstream tudomány hiteltelenítésére irányuló törekvésekkel annak érdekében, hogy

egyszerre szerezze meg a tudományosság privilegizált státuszát, és profitálhasson a hagyományos akadémiai világ intézményeivel és szereplőivel szembeni bizalmatlanságból.

A „mimikri” miatt a tudomány és az áltudományosság látszólag reménytelenül és a laikusok számára szétszálazhatatlanul összefonódik. 

A különböző témájú és indíttatású elméletek ráadásul gyakran összekapcsolódnak és egymás érvelési, hivatkozási, bizonyítási alapjaivá válhatnak. Minderre kiváló példa a Szkeptikus Társaság 2021-es Laposföld-díjának egyik döntőse, Szendi Gábor, aki maga ugyan végzett pszichológus – és könyveiben sok hivatkozással teremti meg magának a tudományosság látszatát –, ugyanakkor a szerinte pénzéhes és kapzsi tudományos pszichológia és gyógyszeripar (vagy ahogy ő írja: a „depresszióipar”) képviselőinek paranoid kritikájából bontja ki a minden testi és lelki problémára egyaránt gyógyírt jelentő, tudományosan egyáltalán nem igazolt paleolit diétája létjogosultságát – és az utóbbi időben ezzel indokolja a Covid-védőoltások elleni hadjáratát is. Téves, de tudományosnak és hitelesnek tűnő állítások több okból és szándékkal is terjedhetnek: ezek oka lehet tévedés, megtévesztés, meggyőződés egyaránt. Kötetünkben igyekszünk azon esetekre koncentrálni, amelyek 1. egyértelműen tévesek, 2. vélhetően megtévesztő szándékúak, 3. viszonylag elterjedtek, és – különböző okokból – 4. veszélyesek lehetnek az őket hordozó egyének, közösségek számára. Nem törekszünk teljes áttekintésre, hanem olyan esettanulmányokat kívánunk bemutatni, amelyeket jellemzőnek, tipikusnak tartunk az áltudományosság világában. Az áltudományok nem új keletű jelenségek. Egy amerikai orvosprofesszor, Oliver Wendell például már 1859-ben egy frenológussal (az emberi koponya méreteit vizsgáló és abból következtetéseket levonó „szakemberrel”) szerzett tapasztalatai alapján megfogalmazta gondolatait az áltudományosságról, amelyet az igazságok és a hazugságok hamiskás keverékeként azonosított (a frenológiát, amellyel szemben korábban komoly reményei voltak a tudománynak, ma egyértelműen áltudománynak tartjuk). Az AIDS-tagadó áltudományos összeesküvés elméletek pedig az 1980-as években megszülettek, részben egy KGB-s dezinformációs kampány részeként. De a kötetben is tárgyalt lúgosító diéta „atyja”, Robert O. Young már az 1990–2000-es években gyakorolta „gyógyító” tevékenységét.

Nem a jelenség maga új tehát, hanem a terjedés platformja, sebessége, illetve az, hogy míg korábban leginkább a propagandisták tudták terjeszteni megtévesztő nézeteiket, és nem mindenki szólhatott a nyilvánossághoz, ma már lényegében bárki képes erre. A hagyományos médiában is számos áltudományos nézet jelent és jelenik meg mostanában is. Ugyanakkor az újmédia és a közösségi média korában, illetve a post-truth világában ezek jelentősége, hatóköre, terjedésük csatornái és sebessége lényegesen megnőtt. Az áltudományos és a kapcsolódó tudományellenes, tudománytagadó és akár összeesküvés elméletek nyilvánosságát, valamint a társadalmi diskurzusba való bekerülésük lehetőségét erősíti részben az új információs környezetben tapasztalható „zaj”, az új kommunikációs és médiakörnyezet működése, részben a decentralizált, informális csatornák szerepének a felerősödése az ismeretszerzésben és a formális–informális keretek határainak a változása. A diákok például már ismereteik jelentős részét már a kapuőrök nélküli online környezetben szerzik, ami az oktatás elé is új kihívásokat állít. Valószínűleg a médiakörnyezet változásának is köszönhető, hogy

a hazai kutatások szerint a középiskolások természettudományos és matematikai ismeretei az utóbbi két évtizedben jelentősen visszaestek a PISA-felmérések szerint

– még egy ok arra, hogy többet foglalkozzunk az áltudományosság problémájával.

Az internet térnyerésének köszönhetően az elérhető információ mennyisége óriási mértékben megnőtt, ugyanakkor, azzal együtt, hogy egyre több lehetőség nyílik az információszerzésre, -előállításra, -terjesztésre, a dezinformáció, az arra épülő tudománytagadás és az áltudományok térnyerése is jelentősebb. Így nagyobb a bizonytalanság az információk hitelességet illetően, hiszen egyre nehezebb az egyén számára a megbízható források megtalálása: minél több információt szerez az egyén egy adott témában, annál több ellentmondásba ütközik. 

Kibővült azoknak a szereplőknek a köre, akik tudományos vagy annak tűnő tartalmakat terjesztenek – akár szándékosan, például mások befolyásolása, átverése céljából, akár pusztán meggyőződésből. A tudományt érintő dezinformáció a tudomány művelői számára némileg könnyebben felismerhető és kezelhető, a probléma azonban korántsem csak a tudomány berkeit érinti. Adott témában laikus ember számára nehezebb lehet – az újmédiában még inkább – megkülönböztetni a tudományt az áltudománytól, a hitelest a hiteltelentől, a megbízhatót a megbízhatatlantól, a tényt a véleménytől, meggyőződésektől, a validált és hatékony gyógyhatású készítményeket a „csoda készítményektől”. Ráadásul egyre többen árulnak a tudomány álruhájába burkolózva áltudományos termékeket. Így fordul át az információs társadalom egyre inkább dezinformációs társadalomba, ahol az állampolgárok mind kevésbé képesek elkülöníteni egymástól a hiteles és hiteltelen információkat, sőt; és a társadalom tagjai egyre inkább el is vesztik az igényüket és a hitüket, hogy különbséget lehet tenni tények, vélemények és fabrikált „információk” között. Hogy ki milyen forrásban és szakértőben bízik, azt befolyásolják olyan tényezők is, mint az egyén attitűdje, hiedelmei, érzelmei, illetve szociális környezete, de az is, hogy milyen szakértelmet tulajdonít a forrásnak – 

és ez nem a tényleges, hanem az észlelt szakértelmen múlik.

Erre kiváló példa a homeopátiás termékek és szolgáltatások népszerűsége, amiben a kutatások szerint nem feltétlenül az a mérvadó, hogy a fogyasztó számára ezek tudományosan érvényesnek tűnnek-e. A homeopátiához forduló egyén az egészségügyi rendszerben tapasztalt negatívumokra (erőforráshiány, emberi kommunikáció, empátia hiánya, érthetetlen terminológia, holisztikus szemlélet hiánya és egyfajta „vulgármaterialista” szemlélet) reagál úgy, hogy azon kívül keresse a gyógyulás lehetőségeit. A nyilvánosság szerkezetváltozása átstrukturálja a bizalom és a bizalmatlanság szerkezetét és mértékét is, a hitelesség eldöntése kevésbé kötődik a kapuőrökhöz és a tekintélyt képviselő szereplőkhöz, a bizalmatlanság ezekkel szemben, esetünkben a tudományos tudással és a tudomány szereplőivel szemben is erősödik. Legaktuálisabban mutathatja ezt a koronavírus-járvány alatt jelentkezett tudomány- és oltásellenesség, amely témáról Koltai Júlia és Bauer Zsófia írnak a kötetben.

Így tehát amennyire fontos és folyamatosan időszerű reflektálni az információnak és a tudásnak az élet és a társadalom szegmenseiben betöltött szerepére, az ezek előállítását és megszerzését szolgáló eszközök fejlődésére, hangsúlyozni kell ennek az árnyoldalait is, ugyanis az információ mennyiségének a növekedése a dezinformáció mennyiségének a növekedését, az információk előállítását, terjesztését és megszerzését támogató eszköztár fejlődése és bővülése a dezinformáció előállítását, terjesztését és megszerzését is segíti. Peter Pomerantsev újságíró és dezinformációs szakértő könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a mai tudásunkat nem a túl kevés, hanem a túl sok információ veszélyezteti. A modern dezinformáció nem az információ visszatartásával, hanem az információs elárasztással tud minket elbizonytalanítani. Az áltudományok pedig ebben az információs közegben fejtenek ki egyre erősebb hatást.