Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá
Vay Blanka

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

zöld vay_blanka mélyalkalmazkodás jem_bendell klímaváltozás klímakrízis összeomlás civilizáció közösség ökokrízis ökogyász klímagyász

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című tanulmánya felrázta a világot, mivel azt állította, a klímakrízis következményei nem visszafordíthatók, egyedül felkészülni lehet rájuk. Új könyve, a 2023-ban megjelent Breaking together azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

Jem Bendell (szerk.), Rupert Read (szerk.)
Mélyalkalmazkodás - Eligazodás az éghajlati káosz valóságában
Ford. Stumpf-Biró Balázs, L'Harmattan, 2023, 326 oldal
-

Jem Bendell öt éve lett ismert, amikor a frusztrált klímatudós kitett a honlapjára egy ötven oldalas, Mélyalkalmazkodás című PDF-et arról, hogy valószínűleg a bambusz fogkefék és a fair trade ezüst köldökvakarók forradalmi térnyerésével sem tudjuk elkerülni a klíma, és így a társadalom összeomlását, ezért érdemes arról gondolkodni, hogy miként tudunk rá felkészülni. 

Fontos: nem arról van szó, hogy egy társadalom működésének néhány hetes, hónapos súlyos válságát kell kibekkelni, hanem arról, hogy pár évtizeden át radikálisan romlik a helyzet (értsd: a Föld eltartóképessége), majd pár ezer évig úgy marad. 

Ezért az olyan típusú készülésnek nincs sok értelme, hogy miként tudunk babkonzerveket és vízfertőtlenítő tablettákat felhalmozni, majd azokat az éhes szomszédainktól megvédeni – mint amivel a prepperek foglalkoznak.

Akinek van pénze Új-Zélandon luxusbunkerre, az próbálkozhat azzal, nekünk viszont marad a feladat, hogy tudomásul vegyük: egy ilyen komplex és hosszú társadalmi összeomlásban az anyagi értékek és biztonság mentése esélytelennek tűnik. Bendell és az általa megfogalmazott Mélyalkalmazkodás ez utóbbival foglalkozik: mit tudunk tenni, hogy az elkerülhetetlenek látszó zuhanást puhábbá tegyük. 

Ami lehetségesnek tűnik: a lelki felkészülés és a morális értékek mentése.

A szembenézés kezdete

A Mélyalkalmazkodás című szöveg, majd könyv megjelenése sokak számára volt hatalmas jelentőségű. 2002-ben csatlakoztam a magyar zöld mozgalomhoz, 2010 táján számomra már világos volt, hogy komplex társadalmi, politikai okokból nem fogunk tudni felhagyni a túlfogyasztással, az éghajlat, és az arra épülő gazdaság, társadalom össze fog omlani. Ennek megfelelően az a klímaszorongás, klímadepresszió, klímagyász, amihez néhány éve találtuk meg a szavakat, nekem is régóta alapállapotom. A Bendell-dolgozat megjelenésekor sokan, elsősorban klímatudósok mondták ki hangosan, megkönnyebbülten:

igen, végre nem egymásnak kamuzunk, végre arról beszélünk, amiről kell. 

Bendell második könyve, a Breaking together tavaly májusban jelent meg, és a szerző ott veszi fel a fonalat, ahol öt éve abbahagyta. Azért kezdtem olvasni, mert azt hallottam: segít új, stabilabb alapokról felépíteni az ember optimizmusát, jövőhöz való kedvét.
Jelentem: az ígéret teljesült.

Bendell a tudományos csapatával hét területen vizsgálja kimerítő alapossággal, hogy milyen messzire vagyunk az összeomlástól: gazdaság, monetáris rendszerek, energia, bioszféra, éghajlat, élelmiszerellátás és társadalmi rendszerek terén. Erről szól a könyv első fele, de az olvasó idejét kímélendő összefoglalom: mind a hét témában arra jutnak, hogy a folyamatok elindultak és visszafordulásuk nem valószínű. 

Bendell azt mondja, olyan ez, mint amikor egy búgócsiga az egyik egyensúlyi állapotból (pörög és stabil) kiborul, és egy másik egyensúlyi állapotba kerül (felborult és stabil). A kezdeti szakasz, az ingadozás lassan kezdődik, kevésbé feltűnő és már nem igazán visszafordítható. 

A drasztikus szakasz gyorsan lezajlik. 

Az optimizmus újjáépítését a második részre ígérte. A remény alapos lerombolására szerinte azért van szükség, hogy akik még mindig azt gondolják, elleszünk jegesmedvék nélkül is, mint ahogy a dinók nélkül is elvagyunk, azok se teljes tévedésben éljenek a nagy pofára esésig. Bendell egyik legfontosabb állítása, hogy igenis fontos kipukkasztani a téves remény buborékját. Én korábban inkább meghagytam a tévedésben ismerőseimet, mondván, legalább addig jobban érzik magukat nálam. Bendell szerint ez téves, mert nagyon is fontos, hogy a fogyasztói társadalom megroppanása, majd várható összeomlása ne érje felkészületlenül az embereket, mert akkor pánikba esnek, manipulálhatók lesznek, és csak tovább rontják a helyzetet. Úgyhogy bármennyire is fájdalmas, érdemes felfogni a helyzet súlyosságát. Igazat adtam neki. 

Hogy konkrétan mi az a „helyzet súlyossága”?

Bendell erről nem nagyon ír. Két okból. Az egyik az, hogy tudós ember, és a tudósok komolyan vehetőségének a jóslások nem tesznek jót. A másik az, hogy többször is említi: egy csomó részlet attól függ, hogy miként reagál majd az emberiség. Viszont azért ad támpontokat, amiket valamelyest a laikus is össze tud kötni. 2016-ban a párizsi klímatárgyalásokon, amikor megállapodtak abban, hogy 2100-ig a globális átlagos felmelegedést 1,5 foknál akarják megfogni, a 2 fokos felmelegedés a katasztrófa-forgatókönyv volt. Most ez a lehető legjobb szcenárió. Bendell sokat ír arról, hogy ez milyen mértékben veti vissza a legfontosabb haszonnövényeink termékenységét, és hogy erre milyen más problémák rakódnak, például hogy mennyivel kevesebb mezőgazdaságra alkalmas területünk lesz, és hogy milyen szintű vízhiány alakul ki a világ nagy részében. Hogy mit jelent a sok időjárási szélsőségesség az emberi egészség, munkaképesség számára. Hogy mindez gazdaságilag mennyibe kerülhet az emberiségnek.

A kiskapuk litániája? Elfogadták a nyilatkozatot a fosszilis tüzelőanyagok kivezetéséről
A kiskapuk litániája? Elfogadták a nyilatkozatot a fosszilis tüzelőanyagok kivezetéséről
Tovább olvasok

És ír arról, hogy a Földön eddig öt nagy kihalási hullám volt, amik közül csak egyet okozott aszteroida, a másik négyet a CO2 szint emelkedése. 

Mindegyik lassabb emelkedés volt, mint amit mi röffentettünk be.  

Nem nagyon ír azonban arról, hogy miként fog kinézni az élet egy olyan társadalomban, amelyiknek sok-sok nagyságrenddel kevesebb pénze van a jóléti állam intézményeinek fenntartására. Amelyikben olyan külső és belső feszültségek vannak, amik mellett az is kérdés, hogy hol és mennyiben leszünk képesek az államot mint védelmező, szabályzó intézményt fenntartani.

Nem nagyon ír arról, hogy hány év, évtized alatt hány milliárddal csökkenhet a Föld népessége, és hogy mit jelent ez Európára nézve. Meg olyan apróságokról sem, hogy mi történhet azokkal az atomerőművekkel, amiknek biztonságos üzemeltetéséhez még nagyon sokáig bővizű folyók és jól működő, erős államok kellenek. 

Nyilván máshogy fog ez kinézni a viszonylag jól védhető és saját (vélt) érdekeit habozás nélkül képviselő Nagy-Britanniában, mint a gazdag, de nehezebben védhető északi, nyugati európai államokban, és máshogy a már most elsivatagosodó és a délről érkező menekültektől védhetetlen Dél-Európában. Észak-Afrikában, a Közel-Keleten már most rémes a helyzet. 

A mit jelent a helyzet súlyossága kérdésre Bendell azt válaszolja, hogy 

igyekszik úgy élni, mint aki 2028-ig számolhat egy aránylag kényelmes, biztonságos, állandó és súlyos nélkülözéstől mentes élettel. 

Ez a szembenézés nagyon komoly munka, és sok mindenen kell hozzá elgondolkodnunk. Mit teszünk, ha a méltósággal élt élet már nem lehetséges? Akarunk-e így gyereket vállalni? Ha már van, mit mondjunk neki? 

Egy kedves ismerősöm mondta: Olvastam az Oxfam 10 éves, nem publikus stratégiáját (szegénységgel foglalkozó civil szervezet), és hát nem az derült ki belőle, hogy a gyerekemnek tíz év múlva is biztosan lesz az életben maradáshoz szükséges inzulinja.

Hogy lehet innen egy újfajta optimizmust építeni, és mi Bendell javasolt stratégiája? 

Kezdjük azzal, hogy mi nem.

Mi a probléma az elitellenességgel?

Bendell könyvében végig az elitellenesség a legerősebb alaphang, hogy semmiféle bizalmat nem szabad bármiféle elitbe fektetni. Nem fogják megoldani a problémákat a nemzetközi egyezményeikkel, az egyszer talán működő fúziós erőművekkel, a CO2-t légkörből kivonó technológiával, marsi kolóniákkal, vagy hogy ezüst részecskéket terítenek szét az atmoszférában és ezzel hűtik le a bolygót. 

Bőséggel alá is támasztja ezt a véleményét.

Élesen kritizálja a nagy környezetvédő szervezeteket is, amik félnek beismerni, hogy ez a hajó elment

– és ugyan bőven vannak olyan témáik, amik az összeomlásra való felkészülésbe illenek, még mindig abban a paradigmában beszélnek, hogy amennyiben egy kicsit jobban összekapjuk magunkat, akkor a helyzet menthető lenne. Így ők is csak hitegetik az embereket. Ezzel, mint a magyar Greenpeace egykori szóvivője is, szintén és szomorúan egyet kellett értenem. 

Innentől jött, ahol viszont már nagyon nem tudtam egyetérteni Bendellel. 

Az elitellenességnek gyönyörű hagyományai vannak jobb- és baloldalon egyaránt, és sok hülyeséget is kitermelt már. Bendell ezt az elitet jól ismeri belülről, évekig volt a davosi konferenciák meghívottja, amikor azt mondja, hogy nincs tőlük mit remélni, biztosan igaza van. De amikor a nagy környezetvédő szervezetek kapcsán is arról írt, hogy mennyire veszélyes, hogy egy fasisztoid, autoriter rendszert segítenének hatalomra, akkor csak néztem, hogy ő mégis milyen szimulációban él? A német zöldpárt bizonyára a legjobb az egész nyugati világban, és a híresen balos, bio jógamatracos Berlin most hívta vissza hatalomba az agresszív autós identitáspolitikával kampányoló kereszténydemokratákat, a CDU-t. Bendell érthető frusztrációi az elitellenesség kapcsán fölöslegesen befolyásolták tisztánlátását.

Moskát Anita: Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember
Moskát Anita: Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember
Tovább olvasok

Hosszan ír arról, hogy az elit Covid-járvány kezelése, az autoriter, az emberek szabadságát és jólétét alapvetően ignoráló válságmenedzsment nem szolgálhat például az ökológiai és társadalmi összeomlás kezelésére. És nyilván könnyen tudott példákat hozni arra, hogy miként támogatták a kormányok és a bankok az üzleti elitet az albérletét nyögő prekariátus helyett.

Azt is megértem, hogy mennyire jó érzés lehetett neki a Covid-intézkedéseket a maszkokkal, lezárásokkal és az oltásokkal a középkori pestisjárvány kezelésének tudománytalan babonákon alapuló baklövéseihez hasonlítani, de talán jobban megállt volna a hasonlat, ha Bendell az általa egyébként nagy szeretettel emlegetett spirituális, ezo barátainak Covid-ellenes illóolajait énekli meg ebben a kontextusban. Mindegy, majd a javított kiadásban. 

A szívünk tehermentesítése

Ettől viszont állításainak maradék, döntő része nem lesz kevésbé jó és fontos. 

Amikor az elit álmegoldásaival való foglalkozás helyett azt mondja, hogy keressünk és építsünk kis közösségeket, és hogy szabadságszerető, anarchista környezetvédelmi paradigmákban keressük az utat, akkor bizonyára igaza van. Mert súlyos válságok esetén ezek az egymásra figyelő, egymásért felelősséget vállaló közösségek azok, amik tagjaiknak leginkább biztonságot tudnak nyújtani. 

És különösen jól gondolkodik arról, hogy hol és miként tudjuk magunkat tehermentesíteni attól a rengeteg súlyos rossz érzéstől, ami az emberiség történetének ezen a pontján megülheti a lelkünket.

Sokunk szívét szorítja össze a vád, a düh, a keserűség, hogy miként lehetett olyan ostoba(?) önző(?) gonosz(?) az emberiség, hogy az évtizedek óta ismert tudományos figyelmeztetések ellenére fontosabb volt számára a fogyasztás, a gazdasági növekedés, mint az átfogó és nagy biztonsággal látható összeomlás elkerülése. Bendell meggyőzően igazolja könyvében, hogy ez nem az „emberi természet” hibája, ebben nem a technikai civilizáció, a fosszilis tüzelőanyagok felfedezése, a népesedés a ludas, hanem a kapitalizmus. Pontosabban a hitelekkel kibocsátott pénzre épülő gazdasági rendszer, ami az ezekre tett kamatok miatt végzetszerűen növekedésre van kényszerítve. Ez a rendszer olyan erővel szabja meg az életünket, gondolkodásunkat, hogy nem igazán lehet az ember szemére vetni, hogy nem tudta széttörni. Bendell szerint ha az elit nem ármánykodna, már rég széttörtük volna – szerintem pedig a közgazdaság és monetáris politika végtelen komplex és absztrakt világát nem azért nem látja át az átlagember, mert az elit nem hagyja, hanem mert baromi nehéz. De ez is mindegy már.

A lényeg, hogy nekem és másoknak is segíthet valamennyit a helyzettel való együttélésben, hogy kevesebbet kell magamat, magunkat, egymást hibáztatni a világ összedőlése ügyében, és jó elméleti megalapozottsággal hibáztathatjuk az elitet és a bankokat a pénzrendszerükkel. 

A „most már mindegy” felszabadító ereje

Ez az úgyis mindegy már a könyv egyik legfelszabadítóbb erejű üzenete, amit magamon is meg tudtam figyelni abban a pár hónapban, amióta a Breaking togethert olvastam. Azt, hogy úgyis mindegy már, eddig is tudtam, de a könyv segített érzelmi távolságtartást kiépíteni az olyan eseményektől, amiktől jobb is. 

Amikor lakhelyemen, Berlinben visszajött a CDU, az egyik első dolguk volt, hogy a Friedrichstrasse autómentessé tett részét újra megnyissák az autók előtt. 2023-ban, amikor jogosan frusztrált tinédzserek a kormányzati tétlenség ellen tiltakozva rendszeresen az úttesthez ragasztják magukat nulla fokban és 35 fokban, és így állják az őket gyűlölő autósok támadásait, akkor ez felfoghatatlan cinizmusról és ostoba pöffeszkedő gonoszságról tanúskodott, és az én érzelmi reakcióm is ennek megfelelő volt.

Most már inkább tudom azt gondolni és érezni, hogy úgyis mindegy. Ez a hajó, Noé bárkája már elment. Hiába tekertem boldogan hetente párszor az autómentessé tett Friedrichstrassén, ez a lényegen nem változtat. Ha a zöld párt adhatta volna a főpolgármestert, az se sokat. Ők sem tervezik lenyakazni a kapitalizmust, mert az ő szavazóik sem ezt akarják. Néhány utca kevésbé forrósodna fel nyáron, a közösségi közlekedés jobb lenne, de nagyjából ennyi lenne a hatása. Ezek is fontos dolgok, amikért érdemes küzdeni, de a mentális egészségem érdekében meg kell tanulnom együtt élni azzal, hogy a helyzet romlik és csak tovább fog romlani.

Bendell azt mondja, hogy

a társadalom már érzi, hogy az összeomlás elkezdődött és a tagadás zsigeri reakciói jól megfigyelhetőek.

Szerintem ezért kezd egyre inkább jobboldali populista pártokra szavazni, mert aki érzi, hogy recseg-ropog körülötte a világ, az arra fog szavazni, aki meggyőzően tudja ígérni a kontroll illúzióját, amiben sajnos a jobboldalnak és a szélsőjobboldalnak van nagyobb tapasztalata. Egy átfogó ökológiai, gazdasági összeomlás ellen ők sem tudnak tenni, de tudják a valóság tagadásának reflexét táplálni. „Nem az a baj, hogy az évszázadokon át elég mély alföldi kutak kiszáradtak, hanem az, hogy fogy a magyar” – és válaszul megvédenek a buziktól és a transz lobbitól. Akkor minden rendben lesz. A buzikat fogják tudni kontrollálni. Meg a színes bőrűeket. Meg a nőket.

A világ, ahol nem ciki jónak lenni egymáshoz

Bendell könyve segített abban, hogy kontextusában megértsem és kicsit jobban elfogadjam, hogy az egyik, viszonylag korai szakaszán élek ennek a rémes társadalmi átalakulásnak. Ami nagyon fontos, mert ha az ember elfogad valami rossz dolgot az életében, akkor sokkal nagyobb eséllyel fogja tudni magát mellette jól érezni.

A Breaking together legfontosabb és legerősebb állítása éppen ez. A helyzetünk súlyosságával szembenézni és azt elfogadni nemcsak társadalmi szempontból fontos, hanem egyéni szinten is. Nem használja ezt a hasonlatot, pedig kézenfekvő: olyan ez, mint amikor az emberrel közlik, hogy halálos beteg. Amikor túl van a tagadás szakaszán, akkor rájön, hogy egy csomó minden nem fontos: a karrier, a versengés, a pénz. Az a fontos, hogy többet legyen együtt a barátaival, a családjával.

Hogy másokhoz kapcsolódjon.

Hogy több időt töltsön a hobbijával, ami tényleg örömet okoz neki.

Egy ilyen helyzet, ez a tudat segít abban, hogy sokkal, sokkal jobban megbecsülje azt, amit az élet, a fogyasztói társadalom most tud adni. Hogy a Börzsönyben a bükkfák nyáron zöldek, ősszel sárgák, és hogy egyáltalán vannak, és milyen gyönyörűek. Hogy reggel tudunk kakaót inni, hogy este meg tudjuk tölteni a fürdőkádat forró vízzel. Van színház, narancs a boltban. Mezítláb a zöld fűben sétálni. A hűvös-langyosi tavaszi levegő a bőrünkön, amikor a rakparton biciklizünk, és az út végén a kávézó, ahol ki tudunk fizetni egy capuccinót és egy croissant-t. A barátaink, akik nem biztos, hogy meglesznek tíz év múlva.

Azt mondja Bendell, hogy boldogabbak, akik szembenéztek a most ismert világunk végével („doomstereknek” hívják magukat) – és bizonyára ebben is igaza van. Azt is mondja, hogy ez a kontextus tette lehetővé sokaknak, hogy felismerjék és kimondják: a szeretet fontosabb, mint az élet. Fontosabb, hogy szabadon tudjunk szeretni, szeretetet adni, mint az, hogy mi lesz velünk tíz, húsz, harminc év múlva, és akik legalább néhány, kis váltót át tudtak állítani az életükben e szerint, boldogabbak lesznek, és kevésbé fogja nyomasztani őket a jövő. Sokan így és ezért hagyták ott például a programozó állásukat, és tanultak péknek. Blockchain backend programozóra akadozó áramellátás mellett kevésbé lesz szükség, pékre mindig lesz. Abban amúgy is több öröme van. Nem baj, ha kevesebbet keres:

nem árt megtanulni kevesebből is boldognak lenni.

Aki olvasott már cikkeket arról, hogy miket bánnak meg a haldoklók, és hogy milyen tanácsot adnának a saját fiatalkori önmaguknak, az ezen nem lepődik meg.

A megértés, hogy ez a társadalom lassan (egy-két-három évtized alatt), vagy gyorsan (pár év alatt) a mostani formájában össze fog omlani, és a helyén egy sokkal rosszabb világ lesz, ilyenformán ajándékká transzformálható. 

A különböző katasztrófák túlélői gyakran számolnak be arról, hogy azok a napok, hetek bizonyos szempontból életük legszebb időszaka volt:

mert felszabadultak az egyébként fennálló társadalmi rendnek azon elvárása alól, hogy egymástól távolságot tartsanak, versengjenek, és szolidaritásak lehettek egymással – és ez csodálatos volt.

Nyilván ezerszer kisebb, de ugyanezt láttam többször megnyilvánulni a Duna menti árvízi védekezéseknél. Egy percre nem állhattam meg a lapáttal, mert rögtön jött valaki, hogy kérek-e vizet, limonádét, sört, süteményt, szendvicset, palacsintát, gulyáslevest. Az emberek felszabadultak, mert most anélkül lehettek jók egymáshoz, hogy az „cikinek számított volna. 

Ez az egyik jó ok arra, hogy fogadjuk el az összeomlás tényét és ne csak rossznak lássuk mindazt, ami ebből következik. Bizonyára egy kicsit olyan szép új világ jön, ahol szabadon lehet törődni másokkal. 

A magyar mélyalkalmazkodási közösség weboldala.

Háromrészes beszélgetésem a Szabadnemen Csapó Krisztina gyászkísérővel, a magyar mélyalkalmazkodási  közösség egyik szervezőjével.