Négy év után újra Magyarországra érkezett Jane Goodall etológus és környezetvédő, és a hét elején az ELTE Lágymányosi Campusán mutatta be A remény könyve című kötetét. A nyolcvankilenc éves főemlőskutató szerint igenis van okunk reménykedni egy kiegyensúlyozottabb világban, és azt is megosztotta, hogy ő honnan merít energiát. Az etológus előadása előtt Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, Takács-Sánta András humánökológus és Máté Bence természetfotós beszélgetett Jane Goodall-lal. Szó esett spiritualitásról, klímakatasztrófáról, és a természettudós arra is kitért, hogy miért köszöni meg a pincérek és a reptéri takarítók munkáját. A remény könyvéről itt írtunk korábban.
Fotók: Alföldi Dániel István, Fülöp Zita
A brit kutató tízévesen határozta el, hogy egy nap Afrikába utazik és annak szenteli az életét, hogy megfigyelje és tanulmányozza a csimpánzokat. Goodall évtizedeken át tartó munkával bebizonyította, hogy sokkal több közös vonás van az emberek és a főemlősök között, mint hinnénk. A környezetvédő később megalapította a Jane Goodall Intézetet Afrikában, mára pedig számos országban, köztük Magyarországon is működik az intézet, amely hasznos munkát végez a Rügyek és Gyökerek csoporttal, amely cselekvésre ösztönzi a fiatalokat, és lehetőséget biztosít számunkra, hogy megismerjék a környezettudatos életmód alapjait.
Jane Goodall az egyik legismertebb természetvédő és etológus, aki a Föld nevű bolygó bölcs nagymamájaként kedvesen, de határozottan figyelmeztet minket: zárul az időablak, amíg még lehet valamit tenni a környezet és vele együtt az emberiség pusztulása ellen. Goodall történeteivel reményt ad és cselekvésre sarkall, erről szól A remény könyve című beszélgető kötet, melyet Douglas Abramsszel jegyeznek.
A remény könyvét, amellyel elsősorban az ökológiai katasztrófa jeleire hívja fel a figyelmet, a pandémia alatt írta szerzőtársával, Douglas Abramsszel. A kerekasztal-beszélgetés során Orvos-Tóth Noémi először arról kérdezte a természettudóst, hogy az édesanyja honnan merítette a bátorságot ahhoz, hogy elkísérje őt a gombe-i dzsungelbe.
“Édesanyám a bátorságot az ő édesanyjától, vagyis a nagyanyámtól tanulta, aki hamar elveszítette a férjét, és egyedül nevelte a négy gyerekét.
Szegények voltak, ráadásul egy olyan világban éltek, ahol nagyon nehéz volt boldogulni.” Goodall megjegyezte, olyan, mintha a családjában női ágon öröklődne a bátorság. Talán ezzel magyarázható az a fáradhatatlan kitartás, amivel a pandémia alatt keményen dolgozott. Minden nap négy, hosszú zoom-előadást tartott, korán kelt, majd késő estig írta A remény könyvét.
Máté Bence felidézte, hogy amikor Goodall hat éve ellátogatott hozzá a pusztaszeri farmjára, távozása után mindenkinek kézzel írt, személyes köszönő levelet küldött. A kutató fontosnak tartja, hogy mindenkinek köszönetet mondjon, legyen szó szakácsról, pincérről vagy egy reptéri dolgozóról. Goodall egykor maga is pincérként dolgozott, ebből fedezte később az első afrikai kutatását.
“Sokan úgy dolgoznak, hogy soha senki nem köszönte meg a munkájukat”
- mondta, majd hozzátette, hogy megpróbáltatásokból neki is bőven kijutott. “Felidézni sem tudom, hány stresszhelyzetben volt részem. A második világháborúban nőttem fel, sokan meghaltak körülöttem. Amikor Tanzániában egy csimpánzpopulációt tanulmányoztam, néhány diákomat elrabolták. Számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy elfogyott a kutatásra szánt pénz, és gyakorlatilag ingyen dolgoztunk. Úgy kezelem a stresszt, hogy a jelenben élek. Ha baj van, feltűröm az ingujjamat, és mindig csak arra fókuszálok, amit ott és akkor meg tudok oldani” - mondta Goodall, aki úgy gondolja, hogy ezt a képességet a családjától tanulta. A csimpánzkutató szerint a kitartást sokan összekeverik a makacssággal. Az ő értelmezésében makacsnak lenni azt jelenti, hogy ha kitűz magának egy célt, semmiképp sem adja fel, de ha valamit mégsem tud azonnal megvalósítani, akkor félreteszi egy időre, és ha kell, bátran kér segítséget.
„Azt szokták mondani, hogy az emberek és a többi állat között a fő különbség az értelem robbanásszerű fejlődése. Ám úgy tűnik, amilyen okosak vagyunk, amilyen csodálatos eredményeket értünk el, úgy veszítettük el a bölcsességünket” - mondta Jane Goodall a bemutató előtti sajtóeseményen.
Tovább olvasokTakács-Sánta András a klímakatasztrófa kapcsán arról kérdezte Goodallt, hogyan őrizhetjük meg a reményt. A természettudós azt javasolta, hogy fókuszáljunk csupán egy problémára, és keressünk a közvetlen környezetünkben olyan embereket, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak: “Gondolkodjunk globálisan, de helyi szinten cselekedjünk”. Goodall szerint ez az egyik titka a remény megőrzésének. A kutató spirituális beállítottságáról is szó esett, aminek a kötetben is fontos szerepe van. Az etológus szerint az egyik legfőbb baj az, hogy elvesztettük a kapcsolatot a természettel, de kiemelte, hogy a vallási fanatizmus is éppen olyan káros, és éppen azt teszi tönkre, amire a vallás eredendően hivatott. “Az evolúció során biológiai szempontból primitív lényből magasztosabb lénnyé váltunk. Itt az idő, hogy a spirituális evolúció útjára lépjünk. Ennek része lehet a vallás, de leginkább az fontos, hogy találjunk valamit, ami nem mi vagyunk, ami nem emberi.
Tíz éve még arra vágytam, hogy ismeretlen fajokat fedezzek fel Pápua Új-Guineában, mára tudom, hogy a következő nagy kalandom a halál lesz.”
A kerekasztal-beszélgetés után Goodall önálló előadást tartott, amit azzal kezdett, hogy köszönetet mondott az édesanyjának, aki állatokról szóló könyveket vásárolt neki. Akkor határozta el, hogy állatokkal szeretne foglalkozni, amikor kezébe került a Tarzan. “Beleszerettem Tarzanba, aki sajnos rossz Jane-t vett feleségül” - viccelt Goodall, majd hozzátette, hogy édesanyja támogatása nélkül biztosan máshogy alakult volna az élete. “Még akkor sem lett dühös, amikor kisgyerekként földet és kukacokat vittem az ágyamba. Anyám csak annyit mondott, gyere, vigyük vissza őket a kertbe, mert itt meghalnak”. Goodall azt is felidézte, hogy egyetemistaként megdöbbenve tapasztalta, hogy a professzorok elutasították azt a nézőpontot, miszerint a csimpánzoknak az emberekhez hasonló érzéseik vannak. A kutató elmesélte, hogy 1961-ben a tanárai nem tartották jó ötletnek, hogy a megfigyelt állatoknak nevet adjanak, mivel azt állították, hogy a majmok nem érző lények.
A csimpánz és az ember DNS-e azonban 98,6 százalékban azonos. “Csókolóznak, családban élnek, és vannak olyan felnőtt hímek, akik tíz-tizenkét év után is több időt töltenek az anyjukkal, mint a többi csimpánzzal.” De akárcsak az emberek, a csimpánzok is hajlamosak az agresszióra. Harcolnak egymással a területért, és a hímek akár a nőstényeket is megtámadják, ha veszélyben érzik a területüket. Egyedül azok a nőstények vannak biztonságban, akik még nem szültek, őket a hímek megpróbálják bevonni a saját közösségükbe, hogy kivédjék a genetikai hasonlóságot. Ugyanakkor önfeláldozóak, és örökbe fogadják egymás elárvult kicsinyeit. “Sokan úgy gondolták, hogy olyan széles szakadék van az emberek és az állatvilág között, hogy azt soha nem lehet áthidalni.
Akkor változott meg a szakma nézőpontja, amikor kinyújtottam a kezem a csimpánz felé, és ő megfogta”
- idézte fel Goodall a pillanatot, aminek köszönhetően mára nemcsak a csimpánzok, hanem más állatfajok érzelmi intelligenciáját is vizsgálja a tudomány. Legyen szó az aknakereső patkányokról vagy a tehenekről, akik éppúgy szeretnek és félnek, mint az emberek. Goodall arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy a tehenek, amiket mára elképesztő módon használ ki az élelmiszeripar, ugyanolyan érző lények, mint a csimpánzok. Félnek, szeretnek és kötődnek egymáshoz. Goodall szerint a klímakatasztrófa ellen a növényi táplálkozással tehetünk a legtöbbet. “Rengeteg energiát vesz igénybe a haszonállatok felnevelése, etetése, szállítása, arról nem is beszélve, hogy antibiotikumokat kapnak, ami az emberi szervezetbe is bekerül. A haszonállatok metángázt bocsátanak ki, ami károsítja az ózonréteget. A mezőgazdaság és az állattenyésztés okozza a legnagyobb pusztítást. A klímaváltozás, a biodiverzitás, a szegénység mind-mind ennek a jele.” Az etológus ugyanakkor belátja, sőt saját maga is megtapasztalta, hogy a túlélésért olykor rombolni kell. Gombéban például azt tapasztalta, hogy az emberek azért vágták ki a csimpánzoknak otthont adó dzsungelt, mert másképp nem jutottak volna fához és építőanyagokhoz. Ekkor döntöttel el, hogy megalapítja a Jane Goodall Intézetet, amely később visszatelepítette a csimpánzokat az erdőbe.
Az etológus végül négy olyan támpontot említett, ami reményt adhat. Az első a tetterős fiatalok. Goodall azt mondta, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit az esőerdőben megtanult, hogy minden összefüggésben áll egymással.
Azok a fajok, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, mégis hatnak egymásra.
A Rügyek és Gyökerek programjában lehetőséget ad a fiataloknak, hogy elgondolkodjanak és válasszanak egy-egy területet, ami érdekli őket, majd cselekvésre sarkalljaőket. “Akinek gyereke van, nem veszítheti el a reményt. Azt az üzenetet kell nekik átadni, hogy van remény”. A második az intellektus. Az etológus szerint az emeriség nincs tisztában vele, hogy milyen csodálatos fejlődésen ment keresztül. Goodall meggyőződése, hogy a makacs hozzáállás is teremtő hatással lehet. Ez gyakran ellenállásba ütközik, de mégis hozzásegít a változáshoz, végül pedig a kitartásról beszélt. Elmesélte egy afrikai csimpánzkölyök, Wounda történetét, akinek megölték az anyját, ezért a csimpánz a Jane Goodall Intézet menhelyére került. A főemlős kutató szerint Wounda mindenkinek reményt ad, a csimpánz ugyanis végül visszakerült természetes élőhelyére, a dzsungelbe.