Jane Goodall az egyik legismertebb természetvédő és etológus, aki a Föld nevű bolygó bölcs nagymamájaként kedvesen, de határozottan figyelmeztet minket: zárul az időablak, amíg még lehet valamit tenni a környezet és vele együtt az emberiség pusztulása ellen. Goodall történeteivel reményt ad és cselekvésre sarkall, erről szól A remény könyve című beszélgető kötet, melyet Douglas Abramsszel jegyeznek.
Jane Goodall már pályája kezdetén felforgatta a tudomány világát: fiatal, fehér nőként, diploma nélkül, az édesanyja kíséretében költözött a Gombe-i dzsungelbe, hogy etológiai terepmunkát végezzen és tanulmányozza a csimpánzok viselkedését. Goodall gyermekkorától vágyott Afrikába, mindig is vonzotta az állatvilág, de hiába volt kitűnő tanuló, érettségi után a család nem tudta finanszírozni a felsőoktatását, így egy unalmas titkárnőképzőbe kényszerült. Végül ez lett a szerencséje, mert Louis Leakey kenyai régész, antropológus és természettudós mellett épp megüresedett a titkárnői poszt. Leakey az emberi evolúciót szerette volna tanulmányozni a főemlősök viselkedésének megismerésével, és
úgy gondolta, a vadonban folytatott terepmunkát fiatal, nyitott szellemű, nagy tudásvágyú és türelmes, állatszerető nőkre kell bízni.
Személyesen választott ki három kutatónőt, akiket később Leakey angyalainak is hívtak: Jane Goodall a csimpánzok, Dian Fossey a hegyi gorillák, Birute Galdikas az orángutánok viselkedését tanulmányozta.
Goodall úttörő kutatásai bizonyították a csimpánzok eszközkészítését és -használatát, húsevő és vadászó életmódjukat, Goodall megfigyelte kifinomult szociális életüket és racionális gondolkodásra való hajlamukat, de a csoportok közötti háborúkat is. Jane Goodall, aki nem tartozott a tudományos közösséghez, könnyedén felrúghatta annak béklyóit, eredményei miatt pedig újra kellett definiálni, mi az ember. Kutatásainak akkora visszhangja volt, hogy alapdiploma helyett végül egyből PhD-fokozatot szerzett a Cambridge-i egyetemen.
Míg az 1960-as években a vadon élő csimpánzközösségeket a fiatal természettudós még gyakorlatilag érintetlen környezetükben tanulmányozhatta, harminc éven belül a természetes élőhelyekből alig maradt valami. Goodall viszont felismerte, hogy
amíg a helyi közösségek mélyszegénységben és rendkívül kiszolgáltatottan élnek, ki fogják meríteni a környezetük erőforrásait, és teljesen felesleges környezetvédelemről vagy a csimpánzok megmentéséről beszélni nekik.
1977-ben megalapította a Jane Goodall Intézetet, amely először a periférián lévő közösségek alapvető igényeit mérte fel, és olyan eszközökkel támogatta a kis településeket, mint a mindenki számára elérhető mikrohitel, vagy az iskolai mellékhelyiségek építése, mely lehetővé tette, hogy a lányok se essenek ki az oktatásból a menzeszük miatt. Az Intézet lépésenként építi fel a közösség-centrikus természetvédelmi programot a helyiek segítségével. Emellett Goodall a fiatal generációt is szerette volna elérni: a gyerekeket célzó Rügyek és Gyökerek (Roots & Shoots) mozgalomnak ma már több mint 11 000 csoportja van 115 országban. A fiatalok maguk határoznak a létrejövő csoport céljáról, a programon belül pedig jó gyakorlatokat oszthatnak meg egymással világszerte. Goodall számára ezek a gyermekek a remény magjai, azok, akik először apró cselekedetekkel, majd felnőve környezettudatos szemléletű döntéshozóként befolyásolják a bolygó sorsát. A Jane Goodall Intézet 2006 óta Magyarországon is működik, kifejezetten aktív Rügyek és Gyökerek csoporttal.
A beszélgető könyv fő témája a remény, Goodall célja pedig az, hogy pozitív példákkal, sikeres természetvédelmi akciók történetével rázza fel a közömbös-közönyös vagy a klímaszorongás bénító állapotában lévő hallgatóságot. A 88 éves kutató minden eszközt megragad arra, hogy hasson az emberiségre, hírnevét és példamutató pályafutását pedig nemcsak a csimpánzok, hanem a bolygó megmentésére is szeretné használni. A világhírű primatológus reménykedése nem vakfolt vagy naivitás eredménye, hiszen ő is ugyanolyan sötéten látja a bioszféra helyzetét, mint bármely kutató, de
a pozitív természetvédelmi eredményekből és a működő közösségi erőfeszítésekből erőt merít.
Ezek olyan modellek az emberiség számára, melyeket ha globálisan és napi szinten is alkalmaznak, bizonyos folyamatok még megállíthatóak vagy lassíthatóak. A pandémia előtt évi 300 napot utazó és előadásokat tartó természetvédő pontosan tudja, hogy az emberekre a legnagyobb hatással az erőteljes, emocionális történetek vannak, így A remény könyve az ökogyász és a klímaszorongás helyett a tántoríthatatlan emberi lélekről és a természet elképesztő regenerációs erejéről szól.
Goodall mesél az atombombát túlélő fáról, melyet szentként tisztelnek Japánban, a kétezer éves magokból csíráztatott, ma már termő datolyapálmákról, a fekete cinegelégykapó-párról, akik megmentették fajukat a pusztulástól. Jane Goodall alkalmazkodóképessége pedig szintén páratlan: mikor 2019-ben megszűnt a nemzetközi konferenciák és élő előadások lehetősége, dühét és tehetetlenségét leküzdve kitalálta kommunikációs stábjával Virtuális Jane-t, és bournemouthi otthonából szervezett globális világkonferenciát, valamint tart előadásokat, ad interjúkat Zoomon lassan kilencvenévesen minden nap. A virtuális prezentációk felépítése nagy kihívás volt számára, de rájött, hogy ilyen módon a láthatatlan közönség milliós nagyságrendű, sokkal több embert ér el, mint a világban utazva. Elkötelezettsége fáradhatatlan munkájában tükröződik, mert
úgy érzi, minél kevesebb az ideje, annál keményebben kell dolgoznia, hogy reményt adjon a következő generációknak, amit küldetésének tekint.
Goodall hisz abban, hogy létezésének oka van, de az élet nem a sors elrendelése, hanem a szabad akarat megtestesülése: lehetőségeket kapunk, melyekkel vagy élünk, vagy nem. Az etológus spiritualitása egyfajta kapcsolódás a természethez, ebben a kérdésben Einsteint idézi, aki ezt írta: „A kutató […] vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és az elrendeltetés értelme csak jelentéktelen visszatükröződés.” Jane Goodall utolsó nagy kalandjának a halált tekinti, melyet egész életére jellemző derűvel és a természettudós kíváncsiságával vár.