Vuk, a róka története először több mint 80 éve jelent meg egy gyűjteményes kötetben, a Fekete István-könyveket gondozó Móra Könyvkiadó szerint pedig a rókamese töretlen népszerűségében nagy szerepe volt a rajzfilmes alkotónak, Dargay Attilának is. A regényről és adaptációs utóéletéről hat éve, a regény megjelenésének 75. évfordulóján írtunk a nyomtatott Könyves Magazinban, így Dargayról is, akinek neve a rajzfilmnek köszönhetően visszavonhatatlanul összeforrt a Vukkal. A rajzfilmrendező annak idején így nyilatkozott a regényről:
„Elolvastam a könyvet, és elbűvölt.
Szinte láttam a figurákat, csak le kellett rajzolni őket.”
Vuk megformálásánál nem volt könnyű dolga, hiszen a köztudatban a róka egy ravaszdi, kártékony állatként élt, a mese kölyökrókája viszont egy kimondottan szerethető, pozitív figura. Hogy még életszerűbb legyen, Dargay annak idején az állatkertben tanulmányozott egy néhány hetes kisrókát.
A Vukot először 1981 áprilisában mutatta be négyrészes rajzfilmsorozatként a Magyar Televízió, majd ugyanazon év decemberében volt a mozipremier. A bemutató után nem sokkal a Magyar Hírlap már arról cikkezett (1981. december 17.), hogy nagy magyar filmsiker született, igaz, kitért arra is, hogy a tévébemutató után sokan azt vetették Dargay szemére, hogy forgatókönyvíró társaival „túlságosan erőteljesen rugaszkodott el” az eredeti műtől:
„Mostanra kiderült, hogy nem Fekete István különös műfajú, ifjúsági természetregényének átdolgozását láthatjuk,
hanem egy olyan mesefilmet, amelynek ötletét egy Fekete István-regény adta.”
A Magyar Nemzet kritikusának a sorozat megtekintése után érezhetően akadtak fenntartásai az adaptációval kapcsolatban:
„Arról lehetett töprengeni a négy epizód láttán, hogy vajon helyénvaló-e az a rajzos és mesemondói stílus, amelyet a forgatókönyvíró és rendező Dargay Attila a Vukkal meghonosított. Okos-e, ha egy olyan kemény mondandójú mesét, mint amilyen Fekete István állatregénye, képpel és szóval egyaránt úgy megszelídíti az átdolgozás, hogy a biológiai valóság kérlelhetetlen törvényszerűségeit aligha tanulja meg belőle az apró nézősereg.” (1981. december 10.)
A nézőket viszont nem nagyon érdekelte a megmondó emberek véleménye, és tódultak a mozikba; a Kritika (1982/5. szám) folyóirat egyenesen úgy fogalmazott, hogy
„Kitört a pesti Vuk-láz”,
akkorra már a sokadik, „Dargay Attila rajzfilmjéért hosszú sorok kígyóztak-kígyóznak a mozik előtt”, az adaptáció sorát pedig hang- és meselemez egészítette ki. A Jel-Kép folyóiratban (1982/4.) Rubovszky Kálmán nagyesszét közölt arról, hogyan élt tovább a Vuk-regény a tömegkultúrában, ehhez mellékelt egy adaptációs és merchandising ábrát is arról, hogy 1982-re mi minden nőtt ki a regényből és a rajzfilmes adaptációból:
A Vuk tehát nem sokkal a bemutató után már borzasztóan népszerű volt, és ez valószínűleg kompenzálta a kritikákat. Amelyek azért voltak. A Film-Színház-Muzsika 1981. december 12-én például ezt írta:
„A Vuk rajzfilmileg puritán megoldású, de csöppet sem szegényes. Ha úgy fogjuk fel, mint erdei zsánerképek füzérét, kellemesen merülhetünk bele bájos és karakteres rajzi stílusába, animális – azaz állati – és animációs – vagyis rajzolt mozgófilmi – szellemességeibe.”
Dargaynak szemére vetették azt is, hogy érzelgős. Ő maga a Magyar Nemzet 1981. november 4-i számában erről a következőt mondta:
„Tudom, azt is mondták, hogy szirupos (…), úgy látszik, öregszem. De vállalom, mert úgy gondolom, Fekete István is vállalná.
Gyerekeknek csináltam ezt a filmet.
Nem akartam, hogy véres legyen, hogy kegyetlen legyen – Fekete regénye ebben talán életszerűbb. Kedves, szórakoztató, de azért szépre és jóra nevelő, tanulságoktól sem mentes filmet akartam csinálni. S a levelekből, amelyeket a gyerekek írtak, azt érzem, a gyerekek szeretik Vukékat. Nekem ez a siker.”