A Könyves Magazin és a Bookline Zöld rovata szervezésében irodalmi stand up volt a Margón. Fellépett Litkai Gergely, Ráskó Eszter, Németh Gábor, Tóth Edu, Erdős Virág és Simon Márton. Németh Gábor szövegét olvashattátok a múlt héten, most Erdős Virágét is közzé tesszük.
Kapcsolódás Umberto Eco:
Hat séta a fikció erdejében című könyvéhez
Kedves Olvasóm!
Azért vagyok ma itt — hogy bevigyelek az erdőbe.
Tudom rólad, hogy szereted az ilyen „öko-kulturális” dolgokat.
Úgyhogy helyezkedj el kényelmesen, lazítsd el a farizmaidat, és hunyd le a szemed.
Hunyd le a szemed!
Hunyd le a szemed!
Ülünk, ülünk, utazunk.
„Itt vagyunk!”
Nem, nem!
Ez még csak egy ABLAKDISZKONT-reklámtábla a budaörsi autóút mellett egy lebetonozott üres telekre mutató nyíllal – de mindjárt!
A kishíd után lefordulunk, és tessék.
Az Anyatermészet kapujában állunk: jobbról egy Nissan Qashqai, balról egy Deawoo Lanos.
Leparkolunk a Susulyka utcában.
Hátunkra kapjuk a hátizsákunkat, gombócot gyúrunk az esőkabátunkból, és felvesszük a kiránduló pozíciót.
Befújjuk magunkat kullancsriasztóval.
Itt is, itt is, itt is.
Most már – nincs mitől tartanunk.
Vagy mégis?
Biztonságban vagyunk.
Vagy mégse?
Mint egy akadálymentesített önkormányzati játszótéren: tiltó táblák sorfalába botlunk.
Eszünkbe véssük, hogy őrizetlenül hagyni tilos.
Hogy kizárólag szélmentes időben.
Hogy távozás előtt el kell oltani.
A leeresztett sorompótól indul a tanösvény.
Zöld templomba léptünk: árnyakkal teli széksorok közt lépkedünk az akácszirmokkal felszórt főhajón.
Az apszis felől öreg vizsla fut elénk, szagmintát vesz, aztán tovább intézkedik.
Valahol a fákon túl egy Viscount Chorum elektromos orgona áll, és fújtatva-zúgva pumpálja a lombokat.
A ministránsok csengettyűi végtelenített felvételről szólnak.
Kettőt léptünk és máris: részei lettünk a működésnek.
Lábunkkal pörgetjük tovább a liturgiát.
Az út szélén egy ablaktalan, összetegelt betonházikó: az erdei transzformátorállomás sárga fémtáblája újabb veszélyre figyelmeztet.
Az ág hegyén egy kis levél idegesen ráng.
Egy idős házaspár, kezében csuklópántos túrabottal odalép hozzánk, és a Memento Park felől érdeklődik.
De mi – nem tudjuk megmondani, hogy merre van a Memento Park.
Csalódottan túráznak tovább.
A természet – lenyűgöző: elszáguld mellettünk egy elektromos roller, a fejünk felett elrepül egy madárnak álcázott drón.
Megyünk, mendegélünk.
A fény átlátszó takarófóliát terít a talpunk alá, és ettől olyan érzésünk támad, mintha egy frissen festett prémium-lakásban bolyonganánk az átadás-átvétel aktusa előtt.
A nedves-zöld falak átjárhatóak, mint egy faltól falig tükör.
Letérhetnénk a ösvényről, de nem térünk le.
Megdelejezve követjük a fatörzsre festett fehér-alapon-nagy-nyomtatott T-t.
Mintha „tanulni jöttünk volna a fákat”.
Pedig nem!
Szép sorjában elmarad mögöttünk a porban vergődő fürkész-darázs, a vé alakban kettékorhadt fatönk, és a sokgyerekes család, akik Scandinavian Sleeping & Living-szatyrokkal vonulnak a Nagyrét felé, hogy próbára tegyék a Pilisi Parkerdő Zrt. által létesített faxilofont.
Elmegyünk az erdészház mellett, és elhagyjuk a kommunális szemétlerakót.
Egyre sűrűbb a homály és egyre fosszilisabb a levegő.
Érezni a végső kérdések ondószagú leheletét.
Egy sárgödörben óriás patanyom, a fű közt bomló croassaint, és monofág lepkék hernyófészek-szövedékével behálózott csalán.
Még néhány lépés, és bent vagyunk az erdő közepén.
Sétálunk, sétálunk, csüccs.
Megérkeztünk.
Ez itt az Origó.
A Nagy Elágazás.
A Kezdet – és a Vég.
A Kocsánytalan Tölgy alól indul a Hat Ösvény.
Hat ösvény – hat opció.
De melyik a Tiéd?
Nézd csak! Ez itt az első ösvény.
Ha egy kicsit beleszagolsz, már érzed is a szálló füst szagát.
A kanyar után, a kaptató végén – lángokban áll az erdő.
Cserfák, szilfák, juharfák és interaktív oktatótáblák égnek el állva.
„Miről mesélnek nekünk a nyomok?”— ez már sohase fog kiderülni.
A környező utakon több kilóméteres kocsisor torlódott fel, az evakuált lakosság ezekben a percekben hagyja el Diósdot.
Ez itt: a második ösvény.
Finom, hűvös, antarktiszi levegő áramlik felénk, a túrabakancsunk talpa alatt már cuppog az avar.
Pár száz méterre innen, egy hosszú, lankás szakaszon pillanatokon belül megindul az erdő.
A sztráda felől berobbanó jeges áradás egész tájegységeket sodor magával, és egy tűzrakóhelyet paddal.
Egy távolodó jégtábláról kirándulók integetnek, a lombok közt, a víz színén egy fennakadt pelenkagubó lebeg, mint egy hógolyó.
A harmadik ösvény a nagytétényi lőtér felé visz.
Precíziós lőfegyverek és nagyöblű puskák sportszerű viadalába egy páncéltörő rakétavető ugató hangja vegyül.
A fagyalbokrok takarásában kucsmagombák, gyászlepkék és kutyás őrök nézik, ahogy civilek ásnak maguknak egy 2m x 2m x 2m-es gödröt.
A negyedik ösvényt az aktuális járvány miatt lezárták.
Az ötödik ösvény közvetlenül a budaörsi repülőtérre visz, de már — hiába.
Az új-zélandi járatot törölték, a stúdiólakást kiadták másnak, a hokitikai munkaközvetítő bezárt.
A felszállópálya sárga füvére kilóméteres betűkkel van felfestve, hogy: HELP.
A hatodik ösvény egy másik dimenzióba vezet.
A vulkáni tufába vájt barlangban egyetlen egy ember ül, éhesen, szomjasan, sugárfertőzötten, és kortárs magyar szépirodalmat olvas.
Valami ilyen – fikciós izét.
Na?
Melyik legyen?
Az első?
Vagy a második?
A visszaút?
Ja, visszaút az nincs.
Hallod?
Bumm.
Most robbant fel a transzformátorállomás.
A tanösvény hosszában kettéhasadt, a Nagyrétet a faxilofonnal elnyelte a föld.
Az erdő nem templom többé, a szél nem aerofon hangszer, és az idős házaspár a csuklópántos túrabottal már sohasem fogja megtalálni a Memento Parkot.
A kocsinkat lefoglalta a karhatalom, az ABLAKDISZKONT végérvényesen lehúzta a redőnyt.
És most –
nyisd ki a szemed.
Látod: sehol senki.
Egyedül vagy, mint az ujjam.
Itt állsz egy sűrű, sötét, vad, regényes erdő közepén.
Síri csend és dermesztő hideg.
Gyanús fények és értelmezhetetlen hanghatások.
Lassan leszáll az éj.
És elmegy az utolsó busz.
És neked el kell végre döntened, hogy merre tovább.