Állandó fájdalommal élni önmagában is borzalmasan megterhelő, pláne, ha az orvosok sem tudják, mi okozza a problémát. Elinor Cleghorn több mint tíz évig kereste a választ azokra az egyre erősödő jelekre, amikkel a teste üzent neki. Az orvosok rendszerint széttárták a kezüket, mondván, hogy semmi baja és mindössze annyit javasoltak neki, hogy ne stresszeljen túl sokat. A Szenvedő nők nemcsak a szerző önmagával és az orvosokkal vívott harcainak lenyomata, a feminista művelődéstörténész kötete legalább annyira szól a férfiak uralta világról, amiben a nők fájdalmát jó ideig elbagatellizálták (sőt, még ma is így tesznek) és amiben a nőknek esélyük sem volt orvosi diplomát szerezni. Elinor Cleghorn bátran, olykor brutálisan meséli el a nők gyógyításának történetét az ókortól egészen napjainkig, miközben a személyes történetein és az esettanulmányokon keresztül igencsak szomorú kép rajzolódik ki arról, hogyan hagyták a férfiak évszázadokon keresztül szenvedni a nőket.
„Mielőtt lupusszal diagnosztizáltak, nem gondoltam volna, hogy az orvostudománynak bármi gondja lenne a nemekkel.
Azokban az években, amikor azért harcoltam, hogy a fájdalmaimat és a kimerültségemet komolyan vegyék, meggyőződésemmé vált: a probléma én vagyok.” Így kezdődik Cleghorn kötete, aki 2007-ben kezdte rosszul érezni magát. A tünetei eleinte nem voltak különösebben aggasztóak, de napról napra erősödtek. Hiába keresett fel több tucat orvost, senki sem adott pontos diagnózist, sőt a legtöbben elbagatellizálták Cleghorn tüneteit. Néhányan azzal nyugtatták, hogy minden fejben dől el, mások a stresszel és a hormonális változásokkal magyarázták a rosszulléteit, mígnem hét év szenvedés után, végül lupusszal diagnosztizálták.
Farkasharapásnak hitt betegség
Mivel Cleghorn semmit sem tudott a betegségről, úgy gondolta, hogy akkor értheti meg igazán, hogy mi zajlik a testében, ha megvizsgálja a betegség múltját. Számos tanulmányt olvasott, amiből kiderült, hogy a lupuszt már a 19. században is ismerték, ennek ellenére a mai napig nagyon nehéz diagnosztizálni. A lupusztól szenvedő nők eleinte fáradtságot, levertséget éreznek, de gyakori tünetek a láz, a mellkasi fájdalom, a feldagadt végtagok és nyirokcsomók, illetve a piros kiütések. Utóbbi miatt nevezték el a betegséget a 13. században lupusznak, ami latinul farkast jelent, ugyanis ekkor még a farkasharapás szövődményének gondolták a betegséget. Ma már tudjuk, hogy a lupusz egy olyan autoimmun probléma, amely során a szervezet megtámadja a saját szöveteit és túl sok fehérvérsejtet termel. Amikor Cleghorn-nek 2002-ben fájni kezdett a lába, majd később annyira bedagadt, hogy már járni sem tudott, az orvosok pszichés és hormonális problémának tekintették a tüneteket, és azzal nyugtatták, hogy biztosan stresszes, de ha megpróbál lazítani, a tünetek valószínűleg maguktól elmúlnak. Mára világossá vált, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás. Cleghorn megdöbbentő adatokkal hívja fel a figyelmet a betegségre, amit tizenhárom éve ötmillió embernél diagnosztizáltak. A betegek kilencven százaléka nő, ami talán nem meglepő, hiszen
az autoimmun betegségek (mint például a pajzsmirigy betegség, szklerózis multiplex, cöliákia, sjögren-szindróma, sőt az 1-es típusú diabétesz is) nyolcvan százalékban a nőket érinti.
Egyetlen anyajegy is gyanúba keverte a nőket
Cleghorn pont a Covid előtt határozta el, hogy megírja a történetét. Úgy tervezte, hogy levéltárakban és könyvtárakban gyűjt majd anyagot, ám a koronavírus közbeszólt, így a kutatás nagy részét az interneten végezte, amiről a kötet magyar fordítójának, Szécsi Noéminek adott interjújában azt mesélte, hogy végül kifejezetten élvezte, mert az otthona és a bezártság teret és nyugalmat adott a munkához. A Szenvedő nők olyan olvasmány, amit bár a szerző kronologikusan írt, vagyis az ókortól napjainkig feltárja a nőket érintő betegségeket és az orvostudomány fejlődését, mégsem kell fejezetről fejezetre haladni. Cleghorn időnként kitekint és a múlt egyes betegségeiről kialakult vélekedéseit összeveti az orvostudomány jelenlegi álláspontjával. Szó esik a boszorkányságról, ami a 15-17. században több százezer nő halálát okozta.
Elég volt csupán egy furcsa anyajegy, hogy a társadalom azonnal megbélyegezzen valakit, később pedig pereket indítottak a boszorkánynak hitt nők ellen, amivel valójában legalizálták a nők halálos ítéletét.
Nőnek nincs helye a gyógyításban
Cleghorn újra és újra visszatér a hisztéria témájához, ami ugyan vontatottá teszi a kötet első felét, mégis fontos, hiszen a 17. századtól az összes olyan betegséget, amit nem tudtak megmagyarázni, hisztériának hitték. Eleinte úgy vélekedtek róla, mint valamiféle gonosz erőről, ami megszállja a nőket, akik emiatt önkívületi állapotba kerülnek, illetve fájdalmas görcsökkel küzdenek. A pontos diagnózis felállítására csak jóval később került sor, ráadásul akkor is férfiak határozták meg a zavart, ami többek között azért sem releváns, mert valójában egyetlen férfi sem tapasztalt hasonló tünetet, így a megállapítások nem bizonyultak hitelesnek és reálisnak. Nem kérdés, hogy Cleghorn kötete erősen feminista, ám a szerző férfiakkal szemben megfogalmazott kritikája nem alaptalan.
Több ponton is hangsúlyozza, hogy egyes betegségek kezelése sokkal hatékonyabb lehetett volna, ha a gyógyítás nem csak a férfiak privilégiuma.
Mivel a közgondolkodás sokáig azt vallotta, hogy a nőnek a konyhában a helye, az első és legfontosabb feladata pedig az, hogy gyereket szüljön, ezért elképzelhetetlen volt, hogy a lányok tanulással töltsék az idejüket. Cleghorn súlyos hibának tartja, hogy a nők a 19. századig nem szerezhettek orvosi diplomát, és később sem részesültek igazságos oktatásban, hiszen a prekoncepció, miszerint a nők kevésbé okosak és az orvostudomány férfiaknak való szakma, továbbra is kirekesztette őket.
Vastagabb bőr, kevesebb fájdalom?
A szerző a fogamzásgátló eredetének is hosszabb fejezetet szentel, amiből kiderül, hogy amikor forgalomba hozták, még háromszor annyi szintetikus hormont tartalmazott, mint a mai tabletták. (Az első tesztalanyok többsége a Puerto Ricó-i nyomornegyedekben élő fekete nők közül került ki. Az alanyok méhét és petevezetékét a beleegyezésük nélkül eltávolították). A tabletta kifejlesztése során az orvosokat nem az a cél vezérelte, hogy a nők szabadon dönthessenek a gyerekvállalásról, hanem az, hogy szabályozható legyen, hogy kinek lehet gyereke és kinek nem. Önmagában már ez is sokat elmond a társadalomról, az viszont még elszomorítóbb, hogy azért választottak fekete nőket tesztalanynak, mert sokáig úgy gondolták, hogy az afrikai ember bőre vastagabb, ezért kevésbé érzi a fájdalmat.
Ezen felbuzdulva olyan is előfordult, hogy az orvosok érzéstelenítés nélkül végeztek kísérleti műtéteket a fekete nőkön.
Miért fúrtak lyukat John F. Kennedy húgának az agyába?
Cleghorn nem retten vissza a brutális példáktól, amelyek miatt a Szenvedő nők nem éppen kellemes olvasmány, legalábbis ami az esetleírásokat illeti, ám ezekre szükség van, mert alátámasztják és erősítik a könyv állításait. Cleghorn így a mentális zavarokra alkalmazott lobotómiát is részletesen felvázolja.
A műtétet John F. Kennedy húgán is végrehajtották, aminek következtében nem tudott többé lábra állni. Rosemary Kennedy koponyájába lyukakat fúrtak, majd az agya elülső lebenyét leválasztották az agy többé részéről, miközben mindvégig magánál volt. Az eljárás elég gyakorinak számított a 1950-es években, Nagy-Britanniában 17 ezer, Amerikában pedig mintegy 50 ezer lobotómiát végeztek. Megkerülhetetlen téma még az endometriózis, amely becslések szerint tízből egy nőt érint világszerte.
Annak ellenére, hogy már gyakorlatilag népbetegségnek számít, még mindig átlagosan hét-kilenc évig tart, mire diagnosztizálják.
A szerző szerint sokkal előrébb tartana az orvostudomány és így az endometriózis kezelése is, ha az elmúlt évszázadokban a nők teret kaptak volna az orvoslásban. Cleghorn kötete erős társadalomkritika, amiben rávilágít, hogy a tudományban legalább olyan fontos szerepet játszik egy-egy ország közhangulata, tradíciói és a társadalom mentális egészsége, mint a technikai fejlődés.