Van valami furcsa, bizarr vonzódásunk a halálesetekhez, különben nem forgattak volna tizenkét évadot a Dr. Csontból, és a Grace klinika sem élhetett volna meg négyszázhúsz epizódot. Dr. Richard Shepherd, Nagy-Britannia első számú orvostudós-detektívje A halál hét korában tökéletesen ráérzett erre. A kötet csecsemőkortól egészen az időskorig pontosan, érthetően, de olykor hátborzongatóan mutatja be, hogyan működik az emberi test, milyen betegségek jellemzőek életünk különböző szakaszaira, illetve melyek a leggyakoribb haláltípusok. Az esetek kapcsán Dr. Richard Shepherd önmagára is reflektál, őszintén mesél saját betegségeiről, alkoholfüggőségéről, a családjáról, és arról is, hogy miért döntött úgy, hogy az egész életét egy hideg boncteremben szeretné tölteni, ahol az élők helyett a halottakkal beszélget.
A szerző második, magyarul megjelent kötete tulajdonképpen az első folytatása. A holtak vallatójából már kiderült, hogy Dr. Richard Shepherd nem csupán hétköznapi patológus, hiszen ő ellenőrizte Diana hercegnő boncolási dokumentumait, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás kapcsán is segítségül hívták. A halál hét kora betekintést enged a hullaház falai mögé, és a kórboncnok a kötet végére olyanná válik, mint egy jó idegenvezető, aki pontosan tudja, mikor kell pihenőt hagyni, hogy az olvasó erőt gyűjthessen a folytatáshoz. Dr. Richard Shepherd jó érzékkel szakítja meg az esetleírásokat, és az orvosi szakszavak helyett a laikusok számára is érthető nyelven mesél világhírű és hétköznapi gyilkosságokról is.
A halál hét kora azt üzeni, hogy a holtak világában mindenki egyenlő.
Dr. Richard Shepherdnek nem számít, hogy az MI6 titkos ügynöke vagy az erdőben sátorozó kamaszlány holtteste fekszik az asztalon, meggyőződése, hogy mindenki megérdemli az igazságot. Ez hajtja a kórboncnokot az esetek megoldásában, emiatt viszont gyakran ellentétesek a szempontjai, mint a bíróságnak és a rendőrségnek. A hatóságokat sürgeti az idő, mert a nyomok idővel halványulnak és eltűnnek, a boncteremben viszont ennek sokszor éppen az ellenkezője történik. Dr. Richard Shepherd szerint az áldozatok a haláluk után is mesélnek, a testükben ott rejtőzik az igazság, csak tudni kell, hogy hol kell keresni azt. Ehhez viszont hosszabb időre van szükség. A kórboncnok számos olyan esetről számol be, amikor akár egy hónapot is várni kell, mire a halott testén megjelennek azok az elváltozások, amelyekből megállapítható a halál valódi oka.
Az elmúlás és az elengedés sosem könnyű, pláne, ha a halál erőszakkal történik. Az áldozatok családjainak nemcsak azt kell feldolgozniuk, hogy elvesztették a kisbabájukat, a szerelmüket vagy az édesapjukat, hanem azt is, hogy valaki szánt szándékkal (legtöbbször legalábbis) vette el a szeretteik életét. Nekik is arra van szükségük, hogy minél hamarabb kiderüljön az igazság, lezárják az ügyet és válaszokat kapjanak, hogy békében gyászolhassanak.
Az esetleírások mellett erről az állandó, feloldozhatatlan helyzetről mesél A halál hét kora, amely a hathónapos Ferguson Bell esetével kezdődik,
és bár a gyilkosságok természetüknél fogva brutálisak, egy kisbaba halálánál nincs megterhelőbb.
A kisfiúra rémisztő állapotban találtak rá, látszólag elhanyagolták, mert a pelenka olyan csúnyán felmarta a kisbaba bőrét, mintha sosem tették volna tisztába. A rendőrség gondatlanságra hivatkozva a szülőket gyanúsította, Dr. Richard Shepherd ösztönei viszont mást súgtak. Úgy gondolta, hogy sokkal bonyolultabb magyarázat áll a háttérben, mert Ferguson Bell sápadtságára és felpuffadt hasára nem utalt egyértelmű magyarázat. A patológus gyanúja hamar beigazolódott, a boncolás során kiderült, hogy a kisfiúnak zsírmája volt, ami a csecsemők esetében szinte elképzelhetetlen. A szerveit megvizsgálva kiderült, hogy Ferguson Bell anyagcserezavarban szenvedett, ezért a szervezete nem volt képes lebontani a cukrot. A szülők felismerték, hogy valami baj van a kisfiúval, de a hagyományos orvoslás helyett kizárólag az alternatív kezelésekben hittek. A természetgyógyász magas cukortartalmú diétát írt elő a kisfiúnak, és bár utólag kiderült, hogy a szülők nem voltak tisztában gyermekük veleszületett betegségével, és valójában jót akartak neki, a rossz diétával szép lassan megmérgezték a kisfiút.
A szerző Ferguson Bell esetén keresztül világít rá, hogy olykor egészen apró részletek játszanak közre a tragédiában. Azt is belátja, hogy hatalmas teher van a hatóságokon, hiszen nem mindig könnyű különbséget tenni a gondatlanság, a baleset és a szándékos emberölés között. Dr. Richard Shepherd a gyermekgyilkosságok kapcsán arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatóságok akkor is az apát gyanúsítják, amikor a bizonyítékok egyértelműen az anyára utalnak, de
sokszor a sztereotípiák még az egészen nyilvánvaló esetekben is felülírják a tényeket.
A megrázó történeteket Dr. Richard Shepherd érhető, izgalmas magyarázatokkal töri meg, amelyek mindig kapcsolódnak a különböző korosztályokra jellemző biológiai folyamatokhoz. A gyermekgyilkosságok kapcsán kiderül, hogy mi történik a női testben a várandósság alatt. „Csoda, hogy az anya valójában hozzájárul egy növekvő embrió inváziójához – amely végső soron egy idegen test. Más körülmények között, ha bármilyen testszövetet ültetünk be egy másik emberből, az anya testének immunrendszere meg fogja támadni, el fogja pusztítani. Így hát bámulatosnak tartom, hogy az anyák nem vetélik el az embriókat – habár sajnos vannak kivételek.” A csecsemőkor után sorra veszi a kamasz-, a fiatal felnőtt, a közép- és időskor jellemzőit.
A halál hét kora olyan szempontból kiszámítható, hogy a boncolást taglaló részek után az olvasó mindig tudja, hogy hamarosan levegőhöz jut. Ezekből a személyesebb hangvételű részekből kiderül, hogy Dr. Richard Shepherd miért döntött úgy, hogy kórboncnok lesz belőle. „Áldhatom az eget, hogy tizenévesen véletlenül a kezembe került egy igazságügyi patológiai tárgyú könyv, amely megmutatta, milyen életutat válasszak. Nem akartam, hogy bármi is eltérítsen a célomtól.” Tisztában van vele, hogy olyan hivatást választott, ami időről-időre megköveteli a szünetet, a feltöltődést, a vidámságot, és tudja, hogy ha csak egy rövid időre is, de maga mögött kell hagynia a hullaházat. Ilyenkor rendszerint olyan távol menekül, amennyire csak tud. Sokáig és sokfelé kereste azt a helyet, ahol képes pihenni és kikapcsolódni, mígnem rájött, hogy sehol nem érzi magát olyan jól, mint anyósa és apósa Man-szigeti otthonában, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerre.
Az esetleírások során fontos szerepet kap, hogy Dr. Richard Shepherd tisztában van vele: az Egyesült Királyságban
az alkohol okozta halálesetek és az ezzel összefüggésbe hozható gyilkosságok száma folyamatosan növekszik,
ezért hosszú részt szánt az alkohollal kapcsolatos tévhitek eloszlatására. Rávilágít például, hogy az alkohol ugyan eloszlik a testnedvekben, azonban a zsírban oldatlan. Ezért a túlsúlyos emberek véralkoholszintje azonos mennyiségű szeszesital elfogyasztása után magasabb, mint az alacsony testzsírszázalékú emebereké. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a nők testében alapvetően több a zsír, ezért lehetséges, hogy a férfiak jobban bírják az alkoholt. Az alkohol hatását a máj mérete is befolyásolja, ez pedig olyan tényező, ami egyénileg teljesen eltérő. Dr. Richard Shepherd többször is kiemeli a gének szerepét, ami az alkoholtűrő képességünket is befolyásolja. „Egyes gének már jóval a jó érzés, kedélyesség és eufória bekövetkezte előtt kellemetlen mellékhatásokat, például bőrpírt és hányingert okoznak. Bárkinél, aki rendelkezik e génekkel – s ezek az egyedek legvalószínűbben a zsidó és a kelet-ázsiai populációkban fordulnak elő – , az alkohol ivása azonnali kellemetlenséget vált ki.”
A szerző a gyilkosságokon keresztül önmagára is reflektál, és míg a Holtak vallatójában elsősorban arról ír,
hogyan magyarázza el a gyerekeinek, hogy mivel foglalkozik, mit oszthat meg a feleségével és mit nem,
A halál hét horában saját alkoholfüggőségéről mesél. A pandémia alatt, ahogy sokan mások, ő is az alkoholba menekült a kilátástalan helyzet elől. Belátja, hogy a függősége már sokkal korábban elkezdődött, a bezártság azonban átalakította a napi rutinját, és amikor azon kapta magát, hogy felesége elöl dugdossa a kiürült whiskys üvegeket, rájött, hogy önmaga előtt sem titkolhatja tovább a nyilvánvaló tényt, vagyis, hogy alkoholfüggő. „El kellett ismernem, hogy hetente hatvanhárom egységnyit iszom, az ajánlott maximum több mint négyszeresét anélkül, hogy egyetlen napi pihenőt is biztosítanék a májamnak.”
A kötet végére Dr. Richard Shepherd egészen közel kerül az olvasóhoz, az esetleírásokat pedig felváltják az időskorral kapcsolatos személyes érzései. Inkább baby boomernek hívja magát, mintsem idősnek, azt viszont belátja, hogy a hideg hullaházi körülmények és a boncasztal mellett eltöltött hosszú órák kikezdték a térdét, az ízületeit, és azt is érzi, hogy már a kézügyessége sem a régi. „Talán különleges viszonyban vagyok a holtakkal, és nem érzem azt a félelmet, sőt viszolygást, mint a legtöbb ember, ha holttestet lát.” Dr. Richard Shepherd több mint huszonhárom ezer boncoláson van túl és bár A halál hét kora elsősorban a holtakról szól, a könyv esszenciája mégiscsak abban rejlik, hogy
mit kezd a halállal az, akinek az elmúlás szinte már mindennapivá vált.