Október 4. az állatok világnapja, ennek apropóján pedig érdemes azt is átgondolni, hogy az emberi fajunkkal (és mi egyénként) hogyan befolyásoljuk az állatok életét és akár egész fajok sorsát. A klímaváltozás hatására bekövetkező kihalási események mellett olyan önálló esetek is számítanak, mint amilyen a csernobili atomerőmű-baleset volt 1986-ban, ami nem csak rövid távon hatott radikálisan az élővilágra.
A tudományos világ a kezdetek óta figyelemmel követi a csernobili természeti változásokat.
Az erőmű környéke évtizedek óta lezárt terület, és egyben Európa egyik legnagyobb vadrezervátuma, farkasok, medvék, hiúzok élnek erre háborítatlanul. A sugárzás hatására ugyanakkor az élő szervezetben mutációk alakulnak ki, illetve ma már azt is tudjuk, hogy egyes szervezetek megpróbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez - ezt vizsgálják a csernobili élővilágban.
Most a National Geographic számolt be spanyol kutatók eredményeiről, akik a helyi levelibékákat vizsgálták 2016 óta. A kutatócsoport a The Conversation szakfolyóiratban publikálta a kutatási eredményeit arról, hogy a sugárszennyezett területen élő békák sokkal sötétebbek, akár koromfeketék is voltak, míg az érintett területen kívül élők megőrizték a zöld színüket. Ezek a színek nem a mai sugárzással vannak összefüggésben, hanem a baleset utáni első időszakéval:
azok a békák a legsötétebbek, amik a legszennyezettebb területen éltek.
A háttérben a melanin áll, az a sötét pigment, ami véd a sugárzás ellen - nyáron emiatt tudunk lebarnuni is. Csakhogy nemcsak a Nap ultraibolya sugarai ellen véd, hanem mint az korábbi vizsgálatokból már kiderült, a radioaktív sugárzás egy részét is elnyeli, és segít, hogy az élőlények kisebb sejtkárosodást szenvedjenek a sugárzás miatt. Ezzel pedig nő a túlélési esélyük is.
A csernobili békák tehát gyors evolúciós választ adtak a tragédiára. Azok az egyedek, amik a fajuk változékonysága miatt sötétebb árnyalatúak voltak (és egyébként nagyon ritkák), nagyobb eséllyel élték túl a baleset utáni időszakot és sikeresebben szaporodtak. Az elmúlt évtizedek több mint 10 békagenerációja alatt pedig elterjedt az a változat az erőmű környékén.
A kutatók folytatni akarják a vizsgálataikat, ezt viszont csak a háború befejezése után tudják megtenni. A csernobili tragédiáról az alábbi könyvekben olvashatsz bővebben:
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
A Nobel-díjas, fehérorosz Szvetlana Alekszijevics az idei Könyvfesztivál díszvendége volt (interjúnkat itt olvashatod vele), korábban két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek - aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe.
Felfoghatatlan volt számomra, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát – mondta interjúnkban a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics, aki a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. (Beszámolónkat a megnyitóról ITT olvashatod.) Alekszijevics könyveiben olyan hangokat erősít fel, amelyek addig hiányoztak a hivatalos narratívából, legyenek azok akár a háborút elszenvedő nők és gyerekek, vagy épp a csernobili kármentést végző átlagemberek. Ahogy mondja, íróként mindig arra törekszik, hogy a kórusban ne vesszen el az ember. A belorusz szerző Ukrajnában született, jelenleg emigrációban, Berlinben él, az otthona utáni vágyakozást pedig írással kompenzálja. De miért fontos, hogy a háborús narratívákban megszólaljanak a nők is, mit tanult gyerekkorában a falusi asszonyoktól, és szerinte lesz-e olyan, aki majd összegyűjti és megírja a jelenleg is zajló háború történeteit? Szvetlana Alekszijevics megrázó történetekről és egy felfüggesztett filmprojektről is mesélt. Fotó: Valuska Gábor
Andrew Leatherbarrow: Csernobil 01:23:40
1986. április 26-án, 01:23:40-kor Alekszander Akimov megnyomta a vészleállító gombot a csernobili négyes reaktorblokkban. Ami történt, azóta történelem - Csernobil fogalommá vált, az események pedig évtizedeken át egymásnak ellentmondó, eltúlzott és pontatlan történeteket szültek. A szerző ötéves kutatómunkájának eredménye egy átfogó és olvasmányos beszámoló arról, mi is történt valójában. A reaktorok működését is közérthetően bemutató könyv egyben a szerző saját, hirtelen jött utazásának története is, amellyel a még mindig elhagyatott Pripjatyba és a tágabb csernobili zónába vezeti az olvasót. A mintegy 32 oldalnyi, a mai Pripjatyról készült fotókkal és az erőmű műszaki ábráival kiegészített Csernobil 01:23:40 a világ legsúlyosabb nukleáris katasztrófájáról készült lebilincselő, új beszámoló. A grafikus és fotográfus szerző Angliában él a családjával. 2011-ben járt először Csernobilban, és megszállottja lett a nukleáris katasztrófia történetének. Könyve világszerte hatalmas siker lett.