Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong, fordította: Kiss Árpád
SawaSawa, 2013, 518 oldal, 3990 HUF
A+
A hatvanas évek közepén az igbók katonai puccsal megdöntötték a többségében északi, hausza politikusokból álló nigériai vezetést, és 1967. május 30-án kikiáltották a Biafrai Köztársaságot. Függetlenedési törekvéseiket véres megtorlás követte - az 1967-től 1970-ig tartó polgárháború, valamint a Gowon elnök által betiltott segélyszállítmányok helyére érkező éhínség igbók millióinak életét követelte. Biafra az utolsó percekig kitartott, ám az élelmiszer- és a lőszerhiány miatt három év után fegyverletételre kényszerült. Az igbók mindenre elszánt, reménytelen küzdelméről, és Nigéria háborút megelőző, törékeny békéjéről mesél a hét könyve, Chimamanda Ngozi Adichie első magyarul megjelent regénye, Az aranyló fél napkorong.
Bár ma már a délnyugat-nigériai Igbo-Ora városában a legmagasabb az ikerszülések aránya, volt idő, amikor az igbók rossz ómennek tekintették az ikergyermekeket. Az ikerszüléseket az állatokkal hozták összefüggésbe, úgy tartották, hogy az ilyesmi nem emberi, ezért az ikerpár egyik felét születése után elpusztították, vagy sorsára hagyták (lsd. Chinua Achebe: Széthulló világ). Adichie regényében egy jómódú igbo család kétpetéjű ikerlányai, a Londonban tanult, örök optimista Olanna és a nyers modorú, karakán Kainene a főszereplők. Születésük idején népük már nem üldözte az ikreket, ikerségük mégis determinálja sorsukat, és előrevetíti az elkerülhetetlent. „A töretlen boldogság unalmas; kell hogy legyenek viszontagságok.” (307.o.)
Chimamanda Ngozi Adichie hét évvel a polgárháború után született, de egész életét a „háború előtti” és a „háború utáni” történetek határozták meg. Szülei főleg tárgyi veszteségeikről, a zongoráról vagy a Berkeley diplomaosztóján viselt egyenruháról tudtak beszélni, édesapjaik elvesztéséről képtelenek voltak. Már 16 éves korában megihlette országa történelme, és For Love of Biafra címmel írt színdarabot, amit később „borzasztóan melodramatikusnak” értékelt. (A darab 1998-ban, Amanda N. Adichie néven jelent meg – a szerk.) Első regénye, a 2003-as Purple Hibiscus a legrangosabb női irodalmi díj, az Orange Prize shortlistjéig jutott, de második könyve, az eredetileg 2006-ban publikált Az aranyló fél napkorong már nyerni is tudott. Bár nem bízott benne, hogy a regény a nigériai olvasók mellett az amerikaiakat is érdekelni fogja (hiszen túl véres, viszont nem Dárfúrról szól), mégis nagy siker lett, Nagy-Britanniában pedig félmillió példányt adtak el belőle. Nemcsak a kritikusok, de legnagyobb irodalmi hőse, a tavaly elhunyt Chinua Achebe is elismerően nyilatkozott a könyvről - szerinte érdemes figyelni az írónőre, mert rendelkezik az ősi mesemondók ajándékával, a bölcsességgel. Adichie egyébként gyermekkorát egy olyan nsukkai házban töltötte, ahol korábban Achebe is élt egy ideig. 2009-ben jött a The Thing Around Your Neck című novelláskötet, majd az első sikeres TED-előadás, a The Danger of a Single Story. Négy év múlva érkezett a következő, a We Should All Be Feminists, melynek egy rövid részlete még Beyonce Flawless című dalában is felbukkant. Ugyanabban az évben megjelent Americanah, mely épp a héten nyerte el a National Book Critics Circle-díját. A könyv hamarosan magyarul is olvasható lesz.
Van néhány dolog, amely annyira megbocsáthatatlan, hogy más dolgokat elfelejtünk
Az aranyló fél napkorong helyett először a Nagy-Britanniától elszakadó, egységes Nigéria napja ragyog az égen. A hatvanas évek elején, a boldog békeidőkben Odenigbo, a radikális matematikaprofesszor, és háziszolgája, az éles eszű falusi kiskamasz, Ugwu talál egymásra, és köt örök barátságot. Ugwu, aki korábban nem hitte el, hogy léteznek emberek, akiknek asztalára mindennap hús kerül, próbál tökéletesen megfelelni gazdájának, ám az idillt a nő, Olanna érkezése zavarja meg. A kezdeti távolságtartás ellenére hármasuk (majd az újszülött Babával kiegészülve négyesük) az évek során igazi családdá kovácsolódik. A háború kirobbanását is együtt élik meg, együtt menekülnek városról városra, kőházból túlzsúfolt menekülttáborba. A társadalmi különbségek a harcok felerősödésével elmosódnak, ám egymás iránt érzett hűségük megmarad. Pedig a meneküléssel, nélkülözéssel és reménykedéssel vánszorgó három év minden oldalról próbára teszi a családot. Szerelemben és háborúban olyannyira szabad mindent, hogy Olannának nemcsak hűtlen férjével, de saját hűtlensége miatt testvére, Kainene haragjával is meg kell birkóznia. „Ne úgy vedd, hogy megbocsátod, amit tett. Úgy vedd, hogy hagyod magad, hogy boldog légy. Mihez kezdesz a szenvedéssel, amit választottál? Megeszed a bánatod?” (275.o.) – kérdi gyóntatója, ő pedig úgy dönt, hallgat rá, és akkor is két kézzel kapaszkodik az életbe, amikor úgy látszik, körülötte mindenki más feladja.
Adichie egy tucat különböző társadalmi státuszú, és különböző hőfokon radikális szereplő sorsán keresztül villantja fel a háborús mindennapokat, ám mindig az ember kerül előtérbe, a háború pedig másodlagos marad. Eszköz arra, hogy megmutassa, a nélkülözés, a csordaszellem, a kiábrándultság vagy a megfelelési kényszer milyen messzire sodorja az embert attól a képtől, amit kialakított magáról, és felszínre hozza a legsötétebb gondolatokat. A rendíthetetlennek tűnő férfiak a bunker alján és a menekülttáborban nyomorogva minden reményüket elveszítik. Odenigbo, aki korábban lánglelkű szónoklatokat intézett barátaihoz, és éjszakákon át vitatkozott a kétkedőkkel, anyja halála után az italtól várja a megoldást - pedig radikalizmusával korábban az összes főszereplőn túltett, „Az számít, hogy népünk előrelépjen. Tételezzük fel, hogy a kapitalizmus demokráciája elvben jó, de ha a miénk kerül szóba, olyan, mint amikor rád akasztják a kabátjukat, és azt mondják, olyan vagy, mint a többiek, de a kabát kényelmetlen, lepattannak a gombok, nincs más hátra, mint szabadulni tőle és újat csináltatni a méretedben. Egyszerű az egész.” (155.o.)
A regény hősei elevenek és nagyon emberiek. Odenigbo baráti körének megformálásához Adichie valós személyek életéből merített ihletet - Ezeka professzornak Biafra vezetője, Chukwuemeka Odumegwu Ojukwu, a költő, Okeoma alakjának pedig a háborúban elesett nigériai Christopher Okigbo volt az előképe. Mégsem az általuk bejárt út, vagy a bunker alján ragadt matematikaprofesszor sorsa a regény legjobban felépített, legsokkolóbb és legfelemelőbb történetszála, hanem Ugwu személyiségfejlődése. Adichie mesteri történetszövésének köszönhetően együtt járjuk végig a babonás háziszolga, a hűséges barát, a társadalmi ranglétrán tanítói pozícióba előlépő, felelősségteljes fiatalember, a könyörtelen, erőszakos gyerekkatona, és az író kálváriáját.
„A vörös az északon lemészárolt testvérek vérét jelképezi, a fekete a gyász értük, a zöld Biafra leendő felvirágzása, és végül a fél sárga nap a ragyogó jövő.” (355.o.)
Isten mindig azokkal van, akiknek több a fegyverük
Adichie az igbo-hausza ellentét, és a családi konfliktusok mellett újabb és újabb rétegeket hoz be a történetbe. Odenigbo anyja törzsi mágiával próbálja elszakítani fiától a hozomány nélkül (tehát törvénytelenül) vele élő nőt, konfliktusukban a törzsi hagyományok és a felvilágosult eszmék ütköznek. A nigériai nők hajviseletének szerepe az Americanah-ban kap kiemelt figyelmet, ám már ebben a regényben is előtérbe kerül - a többi jómódú nigériai nőhöz hasonlóan Kainene és Olanna is hosszú, egyenes paróka alá rejti saját haját. Fontos pillanat, amikor Olanna nem hordja többé a sajátját, sőt később eladni is kényszerül. Parókája az utolsó dolog, ami régi életéhez kapcsolja, nélküle teljesen egyé válik a menekülttábor többi nőlakójával. Adichie egy másik, rendhagyó szempontot is választott hősei személyiségének árnyalásához– az étellel való kapcsolatukat. Gazdájuk tiszteletének kivívásaként, erejük fitogtatásaként, büszkeségük kinyilatkoztatásaként esznek, főznek és tagadnak meg különleges falatokat még a legszűkösebb időkben is. Biafra az éhezés szinonimájává válik, a roskadozó családi asztalt felváltja a segélycsomagért való sorban állás és a húskonzervért folytatott közelharc. De van valami, amit még az alultápláltságtól kidülledő hasak között, a teljes reménytelenség idején sem veszítenek el – a humorukat. A nevetés felszabadít, és egy hatodik stádiumot kapcsol a gyászhoz.
Bár a regény nem személyes élményeken alapul, mégis méltó ikerpárja lehet Chinua Achebe 2012-ben, közel hatvan évvel a biafrai háború után megjelentetett visszaemlékezésének, a There was a countrynak. Achebe a saját életéről mesél, míg Adichie Biafra összes lakójának életéről - regényében ott van szülei, nagyszülei tragédiája, ott vannak a nyomtalanul eltűnt, bombák által darabokra szaggatott, soha el nem temetett rokonok. Az aranyló fél napkorong tökéletesen megfogja a híradók által csak A Háború Emberi Arcaként emlegetett lényeget, de szemben a külföldi tudósításokkal, nem válik hatásvadásszá. Leírásai élénkek és erőteljesek, és nem ijed meg a súlyos részletekről sem - az anyák kalabash-ban cipelik lányuk levágott fejét, az éhező gyerekek gyíkvacsora után sírnak, a hauszák kései terhes nők hasát hasítják végig. A minden értékítéletet nélkülöző, de óriási empátiáról tanúskodó leírások mellett Adichie rendkívül hatásos megoldással érzékelteti a háború súlyát. Miután Olanna szembesült rokonai vérbe fagyott, meggyalázott holttestével, a látvány nemcsak gondolatait, de lábait is megbénítja, és csak napokkal később lesz képes újra járni.
-Néha gyűlölöm őket – mondta Kainene.
-A vandálokat?
-Nem. Őket. – Kainene a terem felé mutatott. – Gyűlölöm őket, amiért meghalnak.
A fehér ember, az onye ocha figurája szélsőséges szereplőkként jelenik meg a regényben. Kisebbségként, mint Kainene barátja, a brit Richard, és a szenzációhajhász külföldiként, mint a címlapsztoriért az országba utazó amerikai újságírók. Richard bármennyire igyekszik is beilleszkedni környezetébe, újra és újra falakba ütközik. A végsőkig elkötelezi magát Biafra mellett, sőt a fejébe veszi, hogy megírja a háború igaz történetét, ám nem veszi észre (vagy ha észre is veszi, nem érti meg), hogy az igbók mindig kívülállóként tekintenek rá. Sosem válik bennfentessé, mert bőrszíne mindig biztonságot nyújt neki. Az újságírók ezzel szemben minden mondatukkal kívülállásukat, felsőbbrendűségüket bizonygatják, felhívják a figyelmet a szabad, fekete szerelem mellékhatásaira, majd mikor Richard említést tesz Kaineneről, közlik, hogy ismertek valakit, aki szintén „gerjedt a színes nőkre”. Szenzációhajhász megnyilvánulásaik, és a katasztrófaturistákra jellemző felszínességük ellenére Adichie-t mégsem lehet általánosítással vádolni. Az újságírók a saját harcukat vívják és a saját halottaikat gyászolják, nekik a távoli, egzotikus országban dúló csatának csak percekig van hírértéke. De míg ők pusztulnak, a világ nem hallgat, mint Biafra esetében.
-A hatalom felelősséggel jár. A maguk kormánya tudja, hogy emberek halnak meg – mondta Richard felemelt hangon.
-Persze, hogy tudja a kormányunk, hogy emberek halnak meg – mondta a vöröshajú. – Emberek halnak meg Szudánban, Palesztinában és Vietnámban. Mindenfelé halnak meg emberek. – Leült a földre. – Egy hónapja hozták haza a kisöcsém testét Vietnámból, az istenit!
Adichie kivételes tehetségű mesemondó, regénye feszes és minden időben aktuális. Hőseihez lefordítatlanul a szövegbe emelt igbo kifejezésekkel és mondatokkal hoz közelebb, végig emlékeztetve az olvasót származásukra. A szavak mindig pontosan a helyükön vannak, saját jelentést nyernek, és a nyelv ismerete nélkül is megértjük őket. „Csak akkor lesz változás az életemben, ha én úgy döntök” (268. o.) – visszhangzik Olanna fejében minden fordulópont előtt, de Ifeka néni szavait nemcsak ő, hanem egész Biafra magáévá teszi. Ha a nap megtagadja, hogy felkeljen, majd felkeltik ők maguk. Még akkor is, ha ismét az egységgé kényszerített Nigéria napja lesz, és nem a biafrai aranyló napkorong.
