Zoltán Gábor: Fekete bársony, Jelenkor, 2008, 306 oldal
Faust János professzornak elege lett. Ivott portóit, ókori görög bort, rendszeresen dézsmálta a püspök hordóit, és aztán azon kapta magát, hogy nem érdekli, milyen az az évi termés Sonoma Valley-ben. A Pokol ügynöke hozzásegítette egy fiatal kolléganője elcsábításához. Ki lett tatarozva egy egyetemi épület. Városa bizonyos előnyökhöz jutott más városokhoz képest. Járt egy idegen bolygón. Járt Angliában. Kapott egy cabriót: kékezüst BMW volt, úgy nézett ki, mint valami cápa. Egyszer és mindenkorra elmúlt a náthája. Aztán mégis azon töprengett, hogy miért csak egyetlen bolygót nézett meg, miért nem százat, vagy a Világmindenség összes bolygóját. Hány bolygója van a Világmindenségnek, még azt sem tisztázta. Egy okkal több, hogy dühös legyen.
Eljutott a tengerhez, és belévethette magát. Viszont megzavarták, alig hogy úszni kezdett, ki akarták parancsolni. Nem fogadott szót, de akkor egy sziklazátony állta útját. És még azon is túltette magát, úszott tovább a tenger végtelenjébe, és arra gondolt: sosem tér vissza a szárazföldre. És nem is emlékezett, hogy kiúszott volna akármilyen partra, mégis kinn volt. Azon vette észre magát, hogy egy tanszéki megbeszélésen ül, és izomláza van, és fáj a keze, a lába.
Fekete tüskék voltak a bőre alatt. Tengeri sünök tüskéi, ismerte fel. Nem vette észre, hogy beléjük ütközött, csak a sziklát látta. Körülöttük a bőr már duzzadt volt, és piros.
Magára volt dühös, nem a Pokol ügynökére, és végképp nem a Pokolra. Ha kevesellte, amit egyszerű, vidéki, magyar fizikusként elérhetett, amire átlagon felüli, de Arkhimédeszekhez és Newtonokhoz nem mérhető képességeivel valaha rájöhetett, ha volt mersze olyasmibe vágni, amibe a legtöbb embernek nincs, akkor miért csak annyit szedett ki Graumannból, amennyit?
Takarékoskodni akar a Pokol eszközeivel, hatalmával? Hogy jön ő ahhoz?
Még soha nem haragudott így magára. Más emberi lényekre még úgy sem.
Miért nem pusztult el már kamaszkorában? Addigra nyilvánvaló volt, hogy semmire nem viszi, hogy nincs benne elég nagyratörés.
Ha nagyra nem, törjünk kicsire.
Útnak indította a hasonmását, hogy lopjon el egy autót. Ez új volt, nemhogy autót, még egy kerítés mellől elérhető körtét sem szokott eltulajdonítani a professzor, semmit. A hasonmás lement az utcára, sétálgatott és nézelődött. Mintha szívességet tenne minden egyes gépkocsinak azzal, hogy szemügyre veszi, hogy értékeli színét, teljesítményét és állapotát. Végül egy kávébarna Mercedest választott. A célhoz nagy és erős autóra volt szükség, és éppen ezt lehetett a legkönnyebben elvinni, mert a tulajdonos járó motorral hagyta egy kertvárosi utcában. Túlságosan megbízott vagyonának és hatalmának tiszteletet parancsoló látványában. Később került szemtanú, aki azt mondta a nyomozóknak, hogy innen az egyetemről az egyik professzorra hasonlított a tolvaj, de tutira. Tekintélyes ember, viszont már az apja is ült, tudják. Csak egyszerűen kinézte azt a Mercit, körbesétálta, kinyitotta az ajtót, beült, pimasz módon még a tükröket meg az ülést is átállította magának, aztán elgurult. A rendőrök nem bíztak a történetben, de más nyomuk egyelőre nem adódott, kimentek hát Fausthoz. Értekezleten vett részt a rektori hivatalban, tízegynéhány szavahihető tanú igazolhatta, hogy az adott időpontot jóval megelőzően és azután is folyamatosan ott ücsörgött velük.
Mindenesetre jó volt úgy ülni a tárgyalóasztal mellett, hogy közben figyelhette autókázó hasonmását. Felhős volt az ég, és néha esett is. Nem a legeszményibb kirándulóidő, de a hasonmásnak megfelelt. Zenét hallgatott, talált az autóban egy csomó CD-t. Megállt egy leágazásnál, a földút végére épített sárlerázón, orral a mező felé. Volt ideje: az eredeti Faust-példány értekezlete még hosszúnak ígérkezett. Leállította a motort, halkra vette a zenét. Hallani lehetett a magasban köröző ölyvek kiáltásait. Fél órával azután, hogy leparkolt, már nemcsak döglégy szállt le a szélvédőre, de hangya is mászott rajta. Az autót kezdte megszokni a táj. A talajban rég elcsitultak a másfél tonnás test által keltett rezgések. Ürge bújt elő üregéből. Elindult, amerre dolga volt, aztán belekerült látóterébe a Mercedes, azt meg kellett szemlélnie. Felegyenesedett, bámult sokáig. Amit látott, szokatlan volt, de semmi fenyegetőt nem művelt. Például nem dudált. Ha dudál, az ürge azonnal lekushadt volna, és talán megmenekül. De az ölyv úgy csapott le, hogy a Faust-hasonmás sem számított rá: egy ideje nem látta a madarat, az autó teteje kitakarta látóteréből az ég nagy részét. A szárnyak beborították a kis testet. Mikor a hasonmás legközelebb meglátta, már mozdulatlan volt. Elég könnyen átadta magát a megsemmisülésnek, nem küszködött feleslegesen, állapította meg valamelyik Faust.
És a másik hozzátette: akár a motor. Ha leveszik a gyújtást, leáll.
Tanuljunk a rágcsálóktól! Gyorsan élnek, gyorsan halnak.
Egyszer véget ért az értekezlet, a professzorok táskáikba tették mappáikat és tollaikat. Néhányan ülve maradtak, és folytatták vitájukat a tananyagcsökkentésről. Valaki kitalálta, hogy üljenek be egy sörözőbe, ott megfelelőképpen leöblíthetik a leöblítendőket. Faust nem tartott velük. Akiktől kellett, röviden elköszönt. Vigyázott rá, nehogy egy szóval vagy kézszorítással, valami öleléssel a kelleténél nagyobb súlyt adjon búcsújának, hogy még csak egy mosolynyi, egy pillantásnyi emléket se hagyjon senkiben. „Íme, ezek voltak az emberek, akikkel egy közegben léteztem: élhettem volna egészen máshol, másokkal, másképp, az se lett volna kevésbé megfelelő”, állapította meg. Röcklné Ibolya a tanulmányi osztályról felállt, eléje ment, és azt kérdezte tőle, hogy nem fáradt-e el nagyon, és hogy kívánna-e valami üdítőt. Őt milyen jól elfelejtette, mióta visszakérte számára a fiatalságot... Violet. Hamar még be lehetne menni vele egy kisebb szobába. Megnézni, milyen lett. Faust érezte a kezdődő merevedést. A test működik. Mégis elköszönt inkább. Nincs szükség semmi kis ajándékra már. Bevágta magát a BMW-be. Szeme sarkából látta, hogy egy professzortársa a nyomában van: közel lakik, nyilván szeretné, ha Faust magával vinné, hát bocsánat, de ma nem.
Először a benzinkúthoz hajtott. Teletöltette a tartályt. Aztán nekiindult az országútnak. Megvolt a fejében a térkép. Némelyik útszakaszon százszor is végigment már gyalog vagy biciklivel, esőben és napsütésben, még hóban is, és éjszaka is.
Az ország kicsi, Faust megcélozta a horvát határt. Ugyanakkor a hasonmása is beindította a Mercedest. Csöndesen kitolatott az aszfaltra, és megindult az osztrák határ felé, az sem volt nagyon messze.
Van két kisautója, egyik a bal kezében, másik a jobban. A szőnyeg sarkán térdel. Elviszi egyik autóját az egyik szőnyegszélig, ott befordul vele, és ugyanakkor a rojtok közelében a másikkal is fordul. Tudja, hol fognak találkozni, melyik piros foltnál. Ha az egyik kocsi lelassul, a másik kerülőútra tér. Egy pontba tartanak.
Nem kell bekapcsolni az autórádiót. Nincs élvezetesebb zene, mint a kerekek surrogása az úttesten, a motorhang. És nincs finomabb érintés, mint a kormánykeréké meg a váltókaré. Faust látja a munkásokat, amint felelősségteljes képpel és pontos mozdulatokkal illesztik helyükre a tökéletesen kidolgozott, tiszta alkatrészeket, és látja a mocskos roncsdarabokat, amikké ezeknek válniuk kell. Látja a kereszteződést: az egyik út egyenesen halad egy völgy alján, jobb oldalán szántóföld, a balon vagy tíz kilométer hosszan tölgyerdő húzódik. Az erdőn át jön a másik út. Derékszögben találkoznak. Az első út enyhén lejt, a második erősen. Arrafelé sosem jár túl sok jármű, kicsi a valószínűsége, hogy akár a BMW, akár a Mercedes beleszalad valamibe.
Kisfiúk szokása, hogy odahajolnak az autók ablakához, és bekukucskálnak a műszerfalra, hány km/h-ig van beosztva a kilométeróra; azt hiszik, az utolsó szám maga a végsebesség. Pedig az, hogy egy autó valójában mennyivel tud menni, nincs szoros összefüggésben műszereinek kijelzőivel, lehet, hogy a mutató soha nem fogja elérni a legvégső vonást, lehet, hogy valamikor túlhalad rajta, még a keretnek is nekiütközik. Az utolsó pár száz méteren mindkét motor a maximális fordulatszámon pörgött. Faust úgy érezte, felülmúlhatatlan gyönyörben van részük a motoroknak is. A sebességmérők mutatói pár másodpercre megálltak a legutolsó vonal felett.
Akár az emberek, jutott eszébe Faustnak: az egyik a kétszázhúsz km/h-s skálájával sem éri el soha a százhúszat, a másik csak százhúszig van beosztva, mégis megadatik neki, hogy egyszer kétszáz fölé gyorsuljon. Mióta autót vezetett, egyszer sem csikordultak meg az abroncsai. Soha nem került még csak a közelébe sem annak, hogy kicsússzon egy kanyarban; most hallotta a sivító gumihangot, és jólesett neki. El ne szállj, mielőtt beérsz a célegyenesbe! Nem szállok el! Biztosan tudta, hogy nem az árokban fogja végezni.
Faust közeledett a völgyben, a hasonmása a hegyről zúgott le. Ez volt a főművem, gondolta a professzor: sikerültek a számításaim. Egyik autóval sem kellett lassítania. A Mercedes orra épp a vezetőülés felőli ajtónál csapódott a BMW-be. És még kapott egy váratlan ajándékot is: a kereszteződésben buszmegálló várta, és ahogy a cabrio, oldalában a másik autóval, leröpült az útról, mindjárt a téglafalnak csapódott, a mozgási energia szinte veszteség nélkül hasznosulhatott rombolássá. Félig letépett választási plakátok voltak a falon. Vér freccsent rájuk és velő.
A hasonmásnak a Mercedesben alig esett baja. Néhány zúzódás, vágások kézen és arcon. És a másik?
Csontszilánk és húscafat.
Faustból több nem maradt.
***
A hasonmás békésen üldögélt a törött Merciben, figyelte fájdalmait, jólestek nagyon, a langyos kis vérzéseket itt meg ott. Mint aki jól végezte dolgát. Várta, hogy berobbanjon a benzin.
Megállt mellette egy mentőkocsi. A hasonmást annyira sem érdekelte, hogy szóljon, hagyják békén. „Én csak hasonmása voltam valakinek.” Fehér köpeny, neon-narancssárga mellény. „Hát hamar ideértél, picinyem.” Nem törődött az orvosnővel, felé sem fordult, mikor az kinyitotta az ajtaját. „Idehozott az ördög. Ha robbanunk, velem robbansz”, gondolta. „Húsos a kezed.”
A húsos kéz az ajtót rángatta. A robbanás késett. A hasonmás a kesztyűtartó felé nyúlt, „kéne egy öngyújtó”. A húsos kezű orvosnőnek hosszú szőke haja volt. „Szép koronád lesz, ha jönnek a lángok. Szeretni fogom a szagát.”
A lángok nem jöttek. Az ajtó kinyílt. Az orvosnő kiemelte a hasonmást. A hasonmás nem segített neki, és nem ellenkezett. Hagyta magát a fűre fektetni.
– Jól van?
Ha kérdeznek, felelni kell. Belénevelik az emberbe.
A hasonmás nem felelt. Kiszámolta, hány kilopondnyi erő ébredt az ütközésben. Rögtön nekilátott, hogy ellenőrizze az eredményt. Kár, hogy a Merci tulajdonosa nem tart öngyújtót a kesztyűtartóban. Lehet, hogy nem dohányzik? Mindegy, a hasonmás nyugodt volt. Tudta, hogy el fog enyészni előbb vagy utóbb, hiszen akinek a tükröződése volt, nem él már.
És tényleg, az micsoda dolog, hogy a megkérdezésem nélkül megérintenek, kiemelnek az ülésemből, fölém hajolnak? Tapló dolog, gondolta a hasonmás, és a hajánál fogva magára húzta az orvosnőt. Belecsókolt a szájába. Ahogy a nyelvét dugta át, átment négy-öt fog is az orvosnő szájába. Eddig észre sem vette, hogy fogai törtek. Az orvosnő beszippantotta a törmeléket, mintha cukorkák lennének, és azt mondta:
– Köszönöm, édes. Ezeket majd visszaapplikáljuk.
Csókolta a véres szájat, körbesimogatta a nyelvével. Nem lehetett nem hagyni.
Viszont az orvosnő hangja Graumann hangja volt.
– A hasonmásodnak annyi. De ilyet akármikor produkálok, tudod. Ha kell, egy tucatot is.
***
Faust hallgatott. Kihagyhatott a figyelme egy pillanatra, és elcserélte önmagát a hasonmásával. De mikor? Követte az útját visszafelé, meg a másikét is.
Az ilyen feladatokban mindig jó volt. Gombolyította szépen visszafelé a szalagot. Látta magát, akiről tévesen hitte, hogy ő maga, látta, amint ezt és ezt csinál, beszél, és látta a hasonmást is, akiről tévesen hitte, hogy hasonmás. És nem találta a pontot, ahonnan tévesen tartotta magukat nyilván. Illetve talált pontokat, de egyik sem volt biztosabb, mint akármelyik másik.
Akkor az értekezleten nem ő vett már részt, hanem a hasonmás, viszont maga lopott autót? Nincs más lehetőség. Át kell a történetet írni visszafelé, de meddig?
Milyen hülye hiba! Ráadásul muszáj a dologhoz jó képet vágni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nehogy a Pokol ügynöke győztesnek érezhesse magát, és főleg: nehogy megbizonyosodhasson róla, ügyfele abban mesterkedett, hogy kiszálljon a buliból.
Faust professzor alig várta, hogy újabb kísérletbe foghasson.
Milyen kísérletbe?
Öngyilkosságiba.
***
A BMW-t visszakapta épen. Hogy a Mercedesszel mi lett, azt csak akkor tudta meg, amikor Gősi, a városi rendőrkapitány magához rendelte.
Berendelte reggel nyolcra, és kilencig várakoztatta a folyosón.
Azután egyáltalán nem volt barátságtalan, és még őszintének is bizonyult, mikor elmondta, nem érti, hogyan tűnhetett el az a kereklámpás, kávébarna Mercedes 10.30 és 10.45 között a Tölgy utcából negyed tankkal, és kerülhetett elő a belvárosban 16.30 és 16.45 között tele tankkal, úgy, hogy a motor járt itt is, ott is. Mellesleg ahol az elkövető az autót leállította, oda nem is szabad behajtani, és ezt szigorúan ellenőrzik, de behajtani a Mercit senki nem látta. Mikor már ott állt a Jókai utca 7-es szám előtt, csak akkor vették észre. Abban a házban van az üzemben tartó irodája, adta elő Gősi. Az egyik helyen látták a professzor urat az autóba beszállni, a másik helyen ellenben nem látták kiszállni. Ezek ismertetése után elhallgatott, és figyelte Faust arcát.
– A vallomásokat megerősíthetem: nem szálltam ki. Pedig van az úgy, hogy az ember nagyon ki akar szállni. Ha a motor alapjáraton hat litert termel, hány liter benzin keletkezik hat óra alatt? – kérdezte Faust. – Mit gondol, Gősi úr?
Ha az apja annak idején ilyen kérdéseket enged meg magának, hamar félholtra verik. A városi rendőrkapitány arcán alighogy megjelent a düh, már el is illant. Aztán az izmok elismerő mosolyra húzódtak.
– Kár, hogy nem most vagyok fiatal, és nem lehetek a tanítványa, Faust úr. Viszont a nagyobbik srácom harmadéves gimnazista. Semmi se érdekli igazán, de legjobban még mindig a fizika. Erről majd, azt hiszem, beszélni fogunk mi ketten.
Nem állt fel, amikor Faustot elengedte. És később sem állt fel, pedig volt olyan vendége, akit mindenképpen az ajtóban állva fogadott volna, a beszélgetés végén pedig kikíséri, ha teheti. Csakhogy nem tehette. A városi rendőrkapitány nem bírt felállni.
A lábát tudta mozgatni, erőt ki tudott vele fejteni, csak az az erő elégtelen volt, hogy ültéből felemelje.
Gősinek erős keze volt, ha akart, letekert vele minden befőttesüveg-fedelet, a literes üdítőitalok kupakját, de most a nadrág szövete meg a fotel bőre közé, hiába próbálta minden lehetséges irányból, nem bírta benyomni a tenyerét. Erejét már az is felülmúlta, hogy a nadrág alá benyúlva hatoljon saját segge alá.
Úgy volt, hogy 12.30-kor együtt ebédel egy beruházni készülő olasz vállalkozóval meg a magyar partnereivel. Addigra biztosan elmúlik ez a gyengeség, biztatta magát a városi rendőrkapitány. Behívta a titkárnőjét, és főzetett egy extraerős feketét. Magára parancsolt: ne erőlködj, ne kísérletezz, pihenj, gyűjtsd az erőt! Igyekezett kihasználni az időt. Elolvasott minden anyagot, amely elolvasásra ki volt neki készítve, olyanokat is, amik nyugodtan várhattak volna heteket.
12.15-kor megint behívta a titkárnőjét. Olyan udvariasan, ahogy addig egyetlen alkalommal sem szólt hozzá, megkérte, hogy vegye ki a szekrényből a konyakot, és töltsön neki. Megvárta, míg a nő kimegy, és csak azután hajtotta fel az italt.
Nekiveselkedett.
Hiába. A szék nem eresztette. És akkor a rendőrkapitány felüvöltött. Kétségbeesetten üvöltött, mint a rab, aki nemrég még otthon itta a teáját, felesége és gyerekei társaságában, akit váratlanul hoztak be, akitől elvették a derékszíját, a nyakkendőjét és a cipőfűzőjét, akit kongó folyosókon tereltek végig, akire rázárták a vasajtót. Üvöltött és üvöltött.
A titkárnő tétován benyitott.
– Kimegy!
Megmarkolta kétoldalt a fotel karfáit. Összeszedte minden erejét, és újból nekifeszült.
Egyszerre bicsaklott félre, tört ki a két karfa. De Gősi feneke az ülés foglya maradt.
A karfákat kétfelé hajította. A pisztolyt a második fiókban tartotta. Elővette, kibiztosította. Ameddig bírta, a feneke alá tolta a csövet. Az elsütőbillentyűt mégsem nyomta meg.
– Melinda!
Az ajtó rögtön nyílt. Úgy látszik, a titkárnő el sem lépett az ajtótól.
– Kérem szépen, ezt vigye ki – mondta rekedten a rendőrkapitány. Tolta el magától a pisztolyt, el egészen az asztal széléig. – Tegye el. Érti, Melinda?
– Értem.
– A mai napra tervezett találkozóimat mondja le! Mindet.
– Értem.
Másvalaki a városi rendőrkapitány helyében mondhatta volna: „dehogy is érti, Melinda!”, de Gősi nem mondott semmit. A titkárnő kiment, és a kapitány tudta: egy darabig nem kell tartania tőle, hogy bárki rányitja az ajtót, vagy bármit tennie kell.
Kicsi öröm volt, de igazi. Sokkal igazibb, mint például amit akkor érzett, amikor a névnapján felköszöntötték és megajándékozták.
