William Faulkner: A legyőzetlenek, 184 oldal, Kalligram, 2010, ford.: Pék Zoltán
„Észreveszi-e az olvasó, hogy egy folyóiratközlésekből összerakosgatott és átrendezett elbeszélésfüzér már első darabjában (a Cselvetésben) is többet sejtet, mint megannyi kiszínezett polgárháborús kalandot? A kései visszatekintés a múló-elmúlt idővel kíván szembenézni, amikor gyerek, kamasz, felserdült fiatal volt az öregembernek megismert regényalak, és zűrzavaros aktualitás a hagyományban megállapodott hőslegenda. A Sartoris megjelenése után öt-tíz évvel Faulkner szükségét érezte, hogy jellemformáló előtörténettel egészítse ki a második Bayard Sartoris életrajzát. Vagy csak megélhetési krónikásként kerítette elő az »apokrif« családhistóriát? A kritikusok vitatták, kétségbe vonták a kötet fogantatását és értékét. Az olvasó kevesebbet meditál: örömét leli az olvasmányban. Amit most először olvashat magyarul Pék Zoltán erős sodrú, faulkneri ihletésű fordításában.” (Részlet Géher István utószavából.)/p>
William Faulkner (1897¬1962) a modern Amerika – és általában a modern kor – legnagyobb elbeszélőinek egyike. Mississippi államban született és töltötte élete nagy részét. Az „elátkozott Dél” krónikása s egyszersmind a formaújító „elveszett nemzedék” (Hemingway, Fitzgerald) kortársa, szellemi rokona. A szűkebb pátria valóságából egyetemes látomássá átlényegített Yoknapatawpha megye teremt színhelyet terjedelmes életműve java részének: regényeknek, ciklusoknak, novelláknak – csupa rendhagyó remeknek. Mestere a klasszikus nagyepikának és a merész avantgardizmusnak. 1949-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Öröksége a töredékben-teljesség élményének magával ragadó és mai magunkat is provokáló adományát hagyja ránk. Azt a mindmáig aktuális problémát, hogy mit kezdhet múltjával, hagyományával az utókor meghasonlott tudata, emlékezete és hite.
Lesvetés
Azon a nyáron a füstölő mögött Ringo meg én csináltunk egy élő térképet. Igaz, hogy Vicksburg csak egy marék forgács volt a farakásból, a Folyó pedig a ledöngölt földbe kapa hegyével húzott árok, de attól még az egész (folyó, város és terület) élt, még kicsiben is megvolt benne az a mérlegelendő, bár passzív topográfiai csökönyösség, ami lényegesebb a tüzérségnél, ami mellett a legragyogóbb győzelmek és a legtragikusabb diadalok is csupán pillanatra felcsapó lármák. A mi szemünkben, Ringó− nak és nekem igenis élt, már csak attól is, hogy a napégette föld gyorsabban beitta a vizet, mint ahogy a kútból hordani bírtuk, a konfliktushoz berendezett díszlet maga is hosszadalmas és kö− zelreménytelen kínlódás lett, amely során megállás nélkül lihegve rohangáltunk a lyukas vödörrel a kút és a csatamező között, kettőnknek először is egyesíteni kellett az erőinket és nekifeszülni a közös ellengének, az időnek, csak utána szíthattuk fel és feszíthettük ki az újrajátszott dühös győzelem ép mintázatát, akár egy ruhát, egy pajzsot közénk és a valóság, közénk és a tények és a végzet közé. Ezen a délutánon az árok nem akart megtelni, nedvesedni, mivel három hete még csak harmat se jött. De végül csak nedves lett, legalábbis színre, és elkezdhettük. Éppen kezdtük volna. Aztán egyszeriben ott állt Loosh, és minket nézett. Joby fia volt, Ringo nagybátyja; ott állt (nem láttuk, honnét jön; nem láttuk, honnét fordul ki, bukkan elő) a tompán tüzes koradélutáni napon, fedetlen fővel, kicsit megdöntve a fejét, kicsit félrebillentve, de szilárdan és nem görbén, mint a betonba hanyagul és sebbelobbal beágyazott ágyúgolyó (amire hasonlított is), szeme belső sarka kicsit vörös, ahogy a négereké, ha ittak, és azt nézte, amit Ringóval mi Vicksburgnek neveztünk. Aztán megláttam Philadelphyt, a feleségét a farakásnál, aki könyökhajlatába már egy ölnyi fát fogva görnyedten nézte Loosh hátát.
– Az meg mi? – kérdezte Loosh.
– Vicksburg – mondtam. Loosh nevetett. Ott állt, nézte a forgácsokat, és nevetett, nem túl hangosan.
– Ide gyere, Loosh – szólt neki Philadelphy a farakás mellől. Furcsa volt a hangja is: sürgető, talán ijedt. – Ha akarol vacsorát, hozzá nekem fát.
– De nem tudtam, melyik, sürgetés vagy ijedtség; nem is volt időm ezen spekulálni, mert Loosh hirtelen leha− jolt, és mielőtt Ringo vagy én mozdulhattunk volna, a kezével laposra simította a forgácsokat. – Itten a ti Vicksburgötök.
– Loosh! – hívta Philadelphy. De Loosh leguggolt, és azzal az arckifejezéssel nézett rám. Tizenkettő voltam csak: nem tudtam, mi a diadal, még a szót sem ismertem.
– És mondok én még egyet, amit nem ismerel – mondta.
– Corinth.
– Corinth? – ismételtem. Philadelphy ledobta a fát, és felénk iparkodott. – Az is Mississippiben van. Nincs messze. Voltam ott.
– Mit messze – mondta Loosh. Most úgy beszélt, mintha mindjárt kántálni, énekelni akarna; ott guggolt, a tompán tüzes nap a vaskobakján meg a lapos orrán, nem nézett se rám, se Ringóra; mintha vörös sarkú szeme befordult volna a koponyájába, és szemgolyója üres, lapos visszáját látnánk.
– Mit messze. Útba esik!
– Útba? Útba hová? – Kérdezzed apádat. John gazdát.
– Tennessee−ben van, harcol. Őt nem kérdezhetem.
– Asziszed Tennessee−ben van? Nem hijányzik most ő Tennesseebe. – Akkor Philadelphy megragadta a karját.
– A szájadat befogod, nigger! – förmedt rá azon a feszült, elkeseredett hangon.
– Gyere és hozzad a fát! És elmentek. Mi nem néztünk utánuk. Álltunk a lerombolt Vicksburg fölött, kimerítő kapavonásunk már nedvesszínű se volt, és némán néztünk egymásra.
– Na? – szólalt meg Ringo.
– Mit akarhatott ezze?
– Semmit.
– Lehajoltam és újra felpúpoztam Vicksburgöt.
– Így ni. Ringo nem segített, csak nézett rám. – Loosh nevetett. Co− rinthot is mondta. Corinthon is nevetett. Szerinted tud valamit, amit mi nem?
– Semmit! – mondtam.
– Miért, szerinted Loosh tud olyasmit, amit Apa nem tud?
– John gazda Tennesseeben van. Talán ő se tuggya.
– Szerinted elment volna Tennesseebe, ha jenkik lennének Corinthban? Szerinted ha jenkik lennének Corinthban, Apa meg Van Dorn tábornok meg Pemberton tábornok nem lennének ott mind a hárman? – De tudtam, hogy csak a szám jár, mert a niggerek, a niggerek azok tudnak dolgokat; valami hangosabb, sokkal hangosabb kellett a szavaknál. Hát lehajoltam, két kézzel belemarkoltam a homokba, aztán kiegyenesedtem: és Ringo csak állt ott, nem mozdult, csak nézett, még akkor is, amikor rádobtam a port.
– Pemberton tábornok vagyok! – kiabáltam.
– Juhéj! Juhéj! – lehajoltam, még markoltam a porból és azt is rádobtam. Ringo még mindig nem mozdult.
– Hát jó! – kiabáltam.
– Akkor most Grant leszek. Lehetsz te Pemberton tábornok.
– Ennyire fontos volt, mert a négerek tudták. Úgy egyeztünk meg, hogy kétszer egymás után én leszek Pemberton tábornok és Ringo meg Grant, aztán meg nekem kellett Grantnek lennem, hogy Ringo is lehessen Pemberton, mert különben nem játszik. De most ennyire fontos volt, még akkor is, ha Ringo nigger, mert hát egy hónapban születtünk, mindketten ugyanazt a mellet szoptuk, és olyan régóta együtt aludtunk és ettünk, hogy Ringo is Nagyinak hívta Nagyit, mint én, hogy talán már nem is volt nigger, vagy talán én nem voltam fehér fiú már, egyikünk se volt egyik se, emberek se már: a két kivételesen veretlen, akár két pille, két madártoll a hurrikán hátán. Na szóval mind a ketten nagyban csináltuk; egyáltalán nem láttuk Louviniát, Joby feleségét, Ringo nagyanyját. Alig karnyújtásnyira álltunk egymástól, nem is láttuk a másikat a röpdöső por vad táncában
– Megölni a szarháziakat! Megölni! Megölni! – kiabáltuk, amikor a hangja úgy csapott le ránk, akár egy óriási kéz, lesimította a port, amit felkavar− tunk, és már láttuk egymást, nyakig porosan, de még nagyban dobálva:
– Te Bayard! Te Ringo! – Úgy tízlépésnyire állt, szája még kiabálásra tátva. Feltűnt, hogy most nincs rajta Apa régi kalapja, amit mindig ráhúzott a fejkendőjére, még ha csak fáért fordult is ki a konyhából.
– Mi volt az a szó? Jól hallottam, amit montatok? – De választ nem várt, és akkor láttam rajta, hogy úgy futott.
– Nézzétek, ki gyön a nagyúton! Ringo meg én egy emberként rohantunk, dermedt mozdulatlanságból egyből vágtába csaptunk, át a hátsó udvaron, megkrülve a házat, ahol Nagyi állt a lépcső tetején, Loosh is épp be− fordult a másik oldalról és megállt, a kapu felé nézett. Amikor Apa tavasszal hazajött, Ringóval odaszaladtunk és bekísértük, én Apa egyik kengyelében álltam, a karjával a derekamon, Ringo pedig a másik kengyelbe kapaszkodva futott a ló mellett. De most nem. Felmentem a lépcsőn és odaálltam Nagyi mellé, Ringo és Loosh meg a veranda alatt a földön, így néztük, hogy a fakó csődör beléptet a kapun, ami sose volt zárva, és feljön az úton. Néztük őket – jött a nagy sovány ló, szinte füstszínű, világosabb, mint a sár, ami rászáradt a nedves bőrére, amikor átúsztattak a gázlón három mérföldnyire, jött biztos járással, ami nem volt se poroszka, se futás, mintha Apa Tennessee óta visszafogta volna, mert az egész földet meg kellett kerülnie, és ez a kényszer érvénytelenített alvást és pihenést, az olyan triviális dolgot pedig, mint a vágta, a szakadatlan és szertelen ünneplés elszigetelt határvidékére száműzte; Apa is vizes lett a gázlónál, csizmája sötét és sáros, sokatlátott szürke kabátján a szárnyak több árnyalattal sötétebbek a mellénél, hátánál és az ujjánál, ahol törzstiszti patinás gombjai és kirojtosodott paszománya tompán csillogott, kardja lazán, mégis mereven lógott az oldalán, mintha túl nehéz lenne, hogy ugráljon, vagy talán életerős combjához volt kötve, ezért nem vette át a ló mozgását jobban, mint ő. Megállt; ránk nézett, Nagyira és rám a tornácon, Ringóra és Looshra a földön.
– Miss Rosa – mondta.
– Fiúk.
– John – mondta Nagyi. Loosh odament és megfogta Jupiter fejét; Apa mereven leszállt, a kard tompán és súlyosan verte nedves csizmáját és lábát.
– Vidd – mondta Apa.
– Jól etesd meg, de ne csapd ki a legelőre. Maradjon az udvarban… Menj Loosh−sal – mondta Jupiternek, mintha gyerek volna, és a horpaszára csapott, ahogy Loosh elvezette. Akkor jól megnézhettük. Mármint Apát. Nem volt nagydarab ember; attól láttuk nagynak, amit csinált, amiről tudtuk, hogy csinálja, meg előtte csinálta is Virginiában és Tennessee− ben. Mások is csinálták, ugyanezeket a dolgokat is, de talán mert mi csak őt ismertük, őt hallottuk horkolni a csendes házban, lát− tuk enni, hallottuk beszélni, ezért róla tudtuk, hogy szeret aludni, mit szeret enni és hogyan szeret beszélni. Nem volt nagydarab ember, valahogy mégis kisebbnek látszott a lovon, mint a földön, mert Jupiter nagy volt, és amikor Apára gondoltunk, rá is gondoltunk, úgyhogy amikor Apára gondoltunk Jupiter hátán, mintha azt mondtuk volna, „Együtt már túl nagyok lesznek, el se fogod azt hinni”. Nem is hitted és nem is mondtuk. Odajött a lép− csőhöz és elindult fel, az oldalán a kard súlyos és lapos. Akkor megint megéreztem, mint mindig, ha hazajött, mint akkor tavasszal, amikor a kengyelében hozott az úton – azt az illatot a ruhájában meg a szakállában és még a húsában is, amiről úgy hittem, a puskapor és a dicsőség szaga, a kiválasztott győzteseké, de ma már tudom: már tudom, hogy csak a makacs kitartás volt, az önámítás kaján, sőt humoros tagadása, ami még csak nem is rokona annak az optimizmusnak, amely úgy tartja, hogy ami történni fog velünk, az a legeslegrosszabb, amit csak történhet. Felhágott négy lépcsőn, a kard (ennyire magas volt) nekiütődött minden egyes lépcsőfoknak, aztán megállt és levette a kalapját. Hát így értem: hogy nagyobb dolgokat csinált, mint ő maga. Megállhatott volna a tetején Nagyinál, és csak kicsit kellett volna lehajtani a fejét, hogy Nagyi megcsókolhassa. De ő nem. Megállt kettővel alatta, csupasz homlokát tartotta oda Nagyi ajkainak, és az, hogy így Nagyinak kellett kicsit lehajolni, semmit nem vett el súlyának és magasságának illúziójából, amit legalábbis előttünk hordott.
– Már vártalak – mondta Nagyi.
– Aha – mondta Apa. Aztán rám nézett, aki még mindig őt néztem, ahogy Ringo is a lépcső aljáról.
– Nagyon hajtott Tennesseeből – mondtam.
– Aha – mondta ismét Apa.
– Tennesseebe jó lefogyott – mondta Ringo. – Mitet esznek ottan, John gazda? Ugyanaztat eszik, mint itten a népek esznek? Aztán kimondtam, az arcába nézve, ahogy engem nézett.
– Loosh azt mondja, nem volt Tennesse−ben.
– Loosh? – mondta Apa. – Loosh?
– Gyere be – mondta Nagyi. – Louvinia már adja is a vacsorádat. Gyorsan mosdj meg.
