Sárközi Mátyás: Hol köt ki a komp? - elbeszélések, Jelenkor, 2008, 219 oldal, 1900 Ft
Nyűglődő
A villa mögötti kert pázsitján, a diófa alatt, fonott fehér nádszéken ült két esszéíró. Az egyik retekfejű kis ember volt, nyári vászonöltönyben, fehér betétes cipőben. A másik fekete keretes szemüvegével inkább kockafejűnek vagy foxifejűnek volt mondható, komoran kémlelt a világba, amint hörpölt a mokkáscsészéből. Apa nem volt velük, bement a hallba telefonálni, csak a hátratolt nádfotel és az üres csésze jelezte, hogy az imént még szórakoztatta vendégeit. A védtelen esszéistákra most lehetett lecsapni. – Egy bácsi a vendéglőben… – kezdte Kisfickó talán túlontúl hangosan, és az esszéisták felkapták a fejüket. – Egy bácsi a vendéglőben… – itt elfulladt a hangja, mert már tudta, hogy hallatlanul mulatságos rész következik. – Ki vele! – mondta a lilára borotvált, és keskeny arcát arra fordította. –Egybácsi a vendéglőben a fejére borította a spenótot! Kisfickó ezt szinte már kurjantotta. Pukkadozott, úgy nevetett, hogy a hasát fogta, mert képzeletében könnyen megjelenítette a jól öltözött urat a vendéglőben, a fejéről lassan lecsorgó spenóttal. A szemüveges esszéista bágyadt rosszallással tette le kezéből a csészét: – Mi a fene olyan vicces ezen? Felvonta szemöldökét a másik is, és komolyan, tagoltan azt mondta: – Ha, ha. Ej beh mulatságos. – Kisfickó kedveszegetten visszalépett az ajtóból. Az ebédlő felezőpontján Apával találkozott, és immár halkan szólt oda neki: – Egy bácsi a vendéglőben a… Apa azonban kifelé sietett, keszeg, magas alakja elhúzott Kisfickó mellett. Egy másodpercre elmenőben a kobakjára tette a kezét és azt mondta: – Menj játszani. Elténfergett tehát a hatalmas konyha felé, ahol Anya és a szakácsnő közösen valami rettentő bonyolult ételköltemény előállításán mesterkedtek, gomolygó gőzfelhőbe burkolózva. – Megőrülök! – mondta Anya és rángatni kezdte a serpenyőt a tűzön. – Ebből a húsból nem marad semmi. Háromnak sem elég. Kisfickó sejtette, hogy jobb, ha nem közelít. Az előszobában álldogált egy kicsit: elképzelte, ahogy az anyja megőrül, rohan végig a Nyúl utcán az Olasz fasorig, csomókban tépi a haját s közben magából kikelve, szakadatlan kiáltozik: – Ebből a húsból nem marad semmi! Háromnak sem elég! Benyitott a szakácsnő szobájába. Az asztalon kétökölnyi birsalma zöldellt, egy harapásnyi hiányzott belőle. Talán fanyar volt még. A szűk ablakon át kilátott a kertbe, ahol hárman ültek a diófa alatt. A retekfejű esszéista gyér hajjal borított hátsókoponyáját látta, a puha gallérból feltörő, vékony nyakát és a füleit, amelyek ebből a nézetből még klepábbak voltak. Talán ha meglebegtetné őket, lassú fülcsapásokkal felszállhatna a nádfotelból és átrepülné a kertet. Kisfickó csendesen becsukta maga mögött a cselédszoba ajtaját és átment az ebédlőbe. Panaszos dalt dúdolt, szövege sem volt más, mint az, hogy „ajjajaj”. Dúdolva, abajogva járt fel s alá, kezét végighúzta a bútorokon. A széles, mopszlilábú vitrinből régi-régi baba nézett rá viaszos arccal, merev tekintettel. Ezt kivette, az ebédlőasztal közepére helyezte négykézláb-pozitúrába, farral fölfelé. A baba nehéz selyemszoknyáját felhajtotta, hogy a rózsaszín porcelánülepe nézzen a mennyezet irányába. Erőlködve az asztalra helyezett egy széket is, barikáddá vált az asztal, csaták úttorlasza lett, rádőlt a kovácsoltvas állólámpa, felgöngyölődött a szőnyeg, újabb székek hullottak, s tetejükbe – immár hajótörött roncstutaján vitorla – a falról a hatalmas erdélyi szász hímzés, fekete s vörös gót betűivel. Kissé hátralépett és megvizsgálta művét, amely kusza volt és monstruózus, a szertemeredő széklábak a konstrukciót szinte hisztérikussá tették. „Ajajaj” dünnyögte Kisfickó nagyon szomorúan, de nem tudott sírni. A szakácsnő tányértornyot egyensúlyozva tolatott be az ebédlőbe, megtorpant, megfordult, s a toronnyal együtt kisietett. Kis szünet. Aztán kívülről csapkodó zajok hallatszottak s Anya kis cipőinek sebes kopogása a kövezett előszobában. Anya csak bekukkantott, homlokához kapta a kezét és lemondóan motyogta: – Megőrülök, ezzel a gyerekkel valamit csinálni kellene, mert ez így nem megy tovább. De így ment tovább, éveken át és senki nem csinált semmit. Kisfickó csak nyűglődött és dúdolt, miközben Anya, Apa, a két esszéista meg a szakácsnő mind meghaltak. Mind. (1986)
