Kik voltak a nyilasmozgalom látható és láthatatlan asszonyai?

Kovács Klára, Szálasi titkárnője jegyzőkönyvet vezet (forrás: Getty)

Csakúgy, mint Pető Andrea előző kötete, a második világháború alatt elkövetett nemi erőszak történetét vizsgáló Elmondani az elmondhatatlan, az új kötet, a Láthatatlan elkövetők is nagy teret szentel az emlékezésnek. Milyen emlékeket őriz ugyanarról az eseményről az elkövető és az áldozat? És hogyan emlékezik az utókor, például azok a családtagok, akik csak mások elmondásából értesültek a régmúlt történéseiről?

Pető Andrea új könyve ezúttal egy konkrét esetből kiindulva mutatja be a magyarországi nyilas nőmozgalmat, azokat az asszonyokat, motivációikat, családi és társadalmi hátterüket, akik tevőlegesen is segítették Szálasiékat, és néhányukat emiatt később ki is végezték. Közéjük tartozott Dely Piroska, aki a vád szerint 1944 októberében egy Csengery utcai házban több ember meggyilkolásában is részt vett. Hogy egészen pontosan, milyen szerepet játszott Dely Piroska a vérengzésben, arra nincs egzakt válasz, dacára a népbíróság által kiszabott halálos ítéletnek. A könyvnek ugyanakkor nem célja, hogy ezt pontosan feltárja (ennyi év távlatából ez nehéz is lenne), ehelyett a láthatatlanság fogalmán keresztül – és ahogy Pető Andrea írja – „egy atipikus holokauszttörténet elemzésével” arra próbál rámutatni, „hogyan alakul az emlékezők által alakított emlékezet”.

Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők

Jaffa Kiadó, 2019, 288 oldal, 3490 HUF

 

A Csengery utcai gyilkosságok történetén keresztül, amikor a zsidó lakók közül tizenkilenc ember életét vesztette, Pető mikroszinten igyekszik megmutatni, hogy mi történt a csillagos házban a nyilas hatalomátvétel utáni napokban. Hogyan szembesültek például a deportálásra elhurcolt, majd visszatért lakók azzal, hogy a házmestercsalád az ő ruháikat viseli, vagy a tárgyaikat használja? Hogyan fordulhatott az elő, hogy az ügy egyik fővádlottjának tartott – és a vád szerint a lakókon rendszeresen nyerészkedő – Szamocseta Nándornak a ház lakói 1945-ben egy olyan igazolást adtak (ez volt a Persilschein), amelyben köszönetüket fejezték ki a férfi háború alatt tanúsított állítólagos segítségéért? (A népbíróság ezt az iratot utólag nem vette figyelembe.) Hogyan emlékszik vissza a család történetére Szamocseta fia, és mi az oka annak, hogy az ő elmesélésében az áldozat és az elkövető szerepe felcserélődik? Iszonyú izgalmas kérdés egytől egyig, melyek jóval túlmutatnak a konkrét eseten. Az emlékezet ugyanis természeténél fogva olyan, hogy szelektál és szintetizál, társadalmi kibeszélés híján pedig odáig juthatunk, mint ennél a Csengery utcai esetnél, ahol – mint Pető Andrea írja egy helyen – utóbb „egymással szöges ellentétben álló emlékezetek” alakulnak ki. A konkrét ügyben nyilván nagy szerepet játszhatott az is, hogy 1945 után a felejtést és az elhallgatást követelték meg mind az elkövetőktől, mind pedig az áldozatoktól, és egyszerűen nem alakult ki a kollektív emlékezet.

A kötet második fele Dely Piroska ügyétől eltávolodva szélesebb kontextusban mutatja be, kik voltak azok az asszonyok, akik támogatólag és aktívan részt vettek a nyilas mozgalomban, részletesen kitérve azokra is, akik végeredményben láthatatlanok maradtak. Pető szerint például egy jó kapcsolatokkal rendelkező, értelmiségi nő nagyobb eséllyel kerülte el az igazságszolgáltatást, de a történetírás szempontjából jobbára láthatatlanok maradtak azok az asszonyok is, akik szélsőjobboldali lapokban publikáltak, majd nyugatra menekültek, megúszva ezzel a számonkérést. Pető Andrea részletesen bemutatja a nyilasok ideális nőképét, illetve azt, hogy milyen szerepet szántak a nőknek a mozgalmon belül (politikai helyett főleg szociálisat), és kitér a nyilas asszonyok és az erőszak viszonyára is. Pető szerint a szakirodalom a nyilas nők fogalma alatt általában az alsóbb társadalmi csoportba tartozó, bűnöző „újraelosztókat” érti (közéjük sorolható Dely Piroska is, holott bizonyított kapcsolata nem volt a nyilas párttal), ugyanakkor a nyilas nőknek több látható rétege is volt, például a vezető tisztségviselők feleségeié, a nyilas párton belüli női vezetőké, vagy az értelmiségi nőké. A nyilasoknál fontos szerepet játszottak természetesen a pártaktivisták is, közülük pedig Kozma Mária esetét emelte ki Pető Andrea, akit korábban „a társadalom rendjének erőszakos felforgatása miatt” három hónap fogházra ítéltek, majd a negyvenes évek elejétől aktív szerepet vállalt a nyilas pártban. 1945-ben elítélték, majd amikor kiszabadult, felajánlotta szolgálatait az ÁVH-nak, besúgó lett. Pető Andrea szerint a „kisnyilasokkal” kapcsolatos történeti vita eddig nem terjedt ki a házmesternők témájára, „pedig a korszak történetének feldolgozásához a személyes kontinuitások érdekes adalékot szolgáltathatnának”.

Tele vagyunk tehát feltáratlan történetekkel, a Pető Andreáéhoz hasonló könyvek pedig egy picit talán mindig közelebb visznek ahhoz, hogy megértsük, mi miért történt és – ami nem kevésbé fontos – miért emlékezünk ezekre az eseményekre úgy, ahogy.