John David California: Rozshegyező, avagy a zabhegyezés vége, Fordította: Etédi Péter Partvonal Könyvkiadó, 2010, 238 oldal, 2999 Ft.
Egy sokat vitatott regény jelent meg magyarul a Partvonal Kiadó jóvoltából. John David California nem kisebbre vállalkozott, minthogy megírja a Zabhegyező folytatását. Tettéért Salinger beperelte, most a magyar olvasók is eldönthetik, hogyan sikerült a kockázatos vállalkozás.
21. fejezet:
Aztán egyetlen hirtelen mozdulattal kitárul az ajtó, elvakít a rám zúduló fény, és néhány pillanatig semmit sem látok.
Vártam, mikor jön már ki végre, mondja egy hang a vakító fény mögött.
Pislogok néhányat, nyelek egy nagyot, aztán meglátom a férfit a fényképről, ott áll az ajtóban, kezében lóg a sálam.
Tudja, ha betör valakihez, máskor ne hagyjon ilyen nyomokat maga után, mondja, és elém tartja, hogy jól láthassam.
Megfogom a másik végét, és miközben hagyja kicsúszni a kezéből, összetekerem.
A húgom szobáját kerestem, mondom, de rossz helyre nyitottam be.
Tekintete a kezemben tartott fényképre siklik, de nem szól semmit; egyszerűen csak megfordul.
Feltettem kávét, mondja aztán, de már úton a konyhába.
Amikor leülök a konyhaasztalhoz, akkor veszem csak észre, hogy a fényképe még mindig a kezemben van, szemben vele nekitámasztom hát egy porcelánangyalkának. Közben már letett két csészét az asztal közepére, csurig vannak töltve szurokfekete kávéval. Az egyik csészét felém tolja, a másikat az ajkához emeli. Nekem ihatatlanul forrónak tűnik, egyelőre hozzá sem nyúlok.
Egyikünk sem szól egy szót sem. A maga kávéját, mint a vizet, egyetlen hajtásra ledönti, aztán, mintha csak megbeszéltük volna, egyszerre szólalunk meg.
Ne haragudjon, mondom.
Tudja, kezdi ő, de aztán mindketten elhallgatunk.
Várok egy kicsit, hátha folytatni szeretné, aztán ismét nekirugaszkodom.
A kép, mondom, és fejemmel az angyalka felé bökök, ne haragudjon a kép miatt.
Mintha észre se venné a képet, onnan folytatja, ahol abbahagyta.
Tudja, nemigen van itt kihez szólnom, így hát amikor megláttam az üvegszilánkokat meg a sálat, egyből a konyhába mentem, hogy föltegyem a kávét.
Tűnődöm, mit is mondhatnék, akár csak pár szót is, és végül ez jut eszembe:
Maga vadász?
Elmosolyodik, megrázza a fejét.
Nem, dehogy, egy legyet sem tudnék agyoncsapni. Aztán a távolba réved. De azért a seregben tökös gyerek voltam.
Ekkor hirtelen anyám jut az eszembe. Azt szokta mondogatni, hogy a fejemtől a számhoz egyirányú utca vezet, én meg azt feleltem erre, hogy ez mindenkire igaz, hiszen az ember szája mégiscsak a fejében van, ő meg azzal szokta lezárni ezt, hogy ne okoskodjak.
Az élet dolgairól beszélgetünk, csak úgy általában, elkezdjük valahol, de a végét nem találjuk. Az idő sebesen repül, a kávém is kihűl annyira, hogy már meg tudom inni, hamarosan ki is ürül a csésze. Mindketten a képre nézünk, elmondja, hogy az asszony a képen a felesége; két éve halott. A kép Hawaiion készült, egy évvel a felesége halála előtt.
Eluntam a konzervkaját, mondja, s közben tekintetével végigpásztázza a konyhát.
Érzem, kifutok az időből, felállok. Egyenesen a szemébe nézek, azt kutatom, látok-e benne valamit, amit nem szeretnék ott látni.
Meg kell találnom a húgomat, mondom.
Nem felel semmit, az arca is rezzenéstelen marad, de egy pillanat múlva kacsint egyet, és azt kérdezi:
Azért jött, hogy elvigye innen, igaz?
Nem válaszolok, mert most, hogy föltette ezt a kérdést, most döbbenek csak rá, hogy ezt kell tennem.
Az arcán látni, mondja. Tudja, csak olyan embernek ilyen az arca, akinek küldetése van. Egyébként is, folytatja, a látogatási időnek vége, és a szája végre mosolyba rándul.
Phoebe szobája egy másik folyosóról nyílik, ha eredeti tervem szerint egyenként végigjártam volna az összes szobát, napokba tellett volna, míg megtalálom. El akarjuk kerülni a fogadóteret, nagy félkört írunk le hát, míg átérünk a másik szárnyba.
Hát itt volnánk, mondja, ahogy megállunk egy ajtó előtt, amely hajszálra olyan, mint az összes többi.
Berontok, és elrabolom magának, jó?
Izgalom csillan a szemében, és arra gondolok, valószínűleg évek óta ez a legkülönb feneség, ami történik vele.
A vállára teszem a kezem, érzem, megsúlyosodott a légzése, mintha legalábbis valami istenverte burmai bevetésen lenne, és amikor megszólalok, igyekszem, hogy a hangom a lehető legnyugodtabb legyen.
Várjon meg itt, és tartsa nyitva a szemét, mondom, és még mielőtt vitázni kezdhetne, kinyitom az ajtót, és eltűnök mögötte.
Amint belépek, és magamra csukom az ajtót, meglátom. Különös, de egyáltalán nem az történik, amire számítottam. Semmi nem hull alá az égből, és semmi nem roppan meg bennem. Phoebe az ágy szélén ül, egy könyv fekszik mellette lefelé borítva, és a testtartása mintha csak azt sugallná: gondoltam, hogy benézel.
Csak felnéz, és rám mosolyog a szemüvegén át.
Ó, hát szia, mondja, mintha csak öt perce ugrottam volna le cigiért.
Az ajtó, amin beléptem, visszavitt a múltba, mert odabent ugyanazt a jó öreg Phoebet találom, akit egyszer régen magára hagytam. Ugyanaz a lány, akit az éjszaka közepén keltegettem. Akitől ki kellett készülni. Csak mostanra megőszült.
Megkönnyebbülök. Nem is vettem észre, milyen ideges voltam eddig, és most egyszerűen csak odamegyek, leülök mellé, és minden a legnagyobb rendben van. Igaz lehet, amit mondanak, hogy testvérek között mit se számít a múló idő. Leveszi a szemüvegét, kezét az ölébe engedi. Látom, nem ül már olyan egyenes háttal, ahogy szokott, nem úgy ül már. Ezer dolgot kell elmondanom neki, de most egyetlen egy sem jut az eszembe. Legalábbis egyetlen egy idevaló sem. Így hát engedem előjönni azt, ami elő akar jönni.
Emlékszel, amikor nekem adtad a karácsonyi pénzedet, hogy le tudjak lépni Kaliforniába?
Azonnal igent bólint.
Megcsináltam megint, mondom. Ne, ne a pénzre gondolj, teszem hozzá, arra nincs szükségem. Nem azért vagyok itt.
Megint bólint. Mintha még szavakra se lenne szükségünk. A jó öreg Phoebe.
Aztán kikészít. Úgy értem, tényleg kikészít, mert a kérdése úgy hasít át a szobán, mint egy eltévedt golyó.
Anyuék tudják?
