Dzsungel a szívben - Lányok és anyák antológiája. Anyaszerkesztő: Forgács Zsuzsa Bruria. Jaffa Kiadó, 2010, 313 oldal, 2940 Ft. Dzsungel a szívben – A szív kutyája, a Kitakart Psyché sorozat 3. és 4. kötete a nagy sikerű Szomjas oázis és Éjszakai állatkert folytatásaként jelenik meg. A Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett antológia "anyás" részéből Rapai Ágnes írását ajánljuk.
Rapai Ágnes: Csillageső
Három anyát vettem magamnak. Az első olyan, mintha földönkívüli volna, meg van jelölve a fülén. A fülcimpáján jól kivehető az apró lyuk, amelyről nem lehet tudni, mire való. A házban lakó nőket figyeltem, úgy négyéves koromban, vajon akad-e az én anyámhoz hasonló fülű, de egyetlen egyet sem találtam közöttük.
Első anyámtól mindenki tart egy kicsit. A titokzatossága nem vonzza az embereket, inkább úgy néznek rá, mintha valóban egy különös bolygóról pottyantották volna ide. Mikor megkérdezik, mi a neve, elgondolkodik. Ha a rokonairól próbálna valaki érdeklődni, másfelé fordítaná a beszélgetést. Persze ilyen helyzetbe ő nemigen kerülhet, mivel jóval okosabb a többieknél. Az óvatlan betolakodót, még mielőtt kényelmesen elhelyezkedne első anyám birodalmában, kedvességével azonnal leszereli.
Ennek az anyámnak gyönyörű kreol bőre van. Ez is megkülönbözteti a többi földi halandótól. A keze finom, nincs hagymaszaga, mint a házban lakó többi asszonynak, hanem valami földöntúli illat lengi be az egész testét. Szürke szoknyában és makulátlan fehér blúzban jár a szerkesztőségbe. Van, aki gyárba jár, van, aki boltba vagy iskolába, ezeket a szavakat értem. A szerkesztőséget azonban nem tudom elképzelni. Majdnem olyan ijesztően hangzik, mint az agronómus. Egyik szomszéd fiú a minap azt mondta, hogy megjött a keresztapja faluról, aki agronómus.
Első anyám arra is képes, amire még az Isten sem, meg tudja változtatni a múltat. Erre a képességére persze csak jóval később, kamasz koromban csodálkozhattam rá.
Mindig röstelltem magam első anyám előtt, mivelhogy jóval többet feltételezett rólam, mint ami valójában vagyok. Tízéves koromban kinyitottam a retiküljét, és elröhögtem magam, amikor a személyi igazolványából megtudtam, milyen érdekes neve volt az anyukájának. Első anyám kitépte a kezemből a személyijét, kreol arca hirtelen mélyvörössé vált, eszeveszettül kapkodni kezdte a levegőt, mint akinek asztmás rohama van, és csak annyit bírt kinyögni, nehogy még egyszer belenyúlj a táskámba, megértetted? Aztán berohant a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, elkezdte csorgatni a kádba a vizet, s csak fél óra múlva jött elő a személyijével. Én meg szégyelltem magam amiatt, hogy semmit sem értek a viselkedéséből, pedig valami titokra biztos rá kellett volna jönnöm, ha én is olyan okos vagyok, mint ő.
Első anyám egyetlen mondattal megváltoztatta a múltat tizenöt éves koromban, amikor elmesélte, hogy amit a családjáról és magáról addig mondott, nem igaz. Voltaképpen nem is lepődtem meg, első anyám akkor már nem tudott meglepetést okozni, hiszen attól a pillanattól, hogy szert tettem rá, sejtettem, hogy valami nincs rendben körülötte. Semmi nem bizonyította azt, hogy a születésem előtt is létezett. Mintha direkt nekem gyártották volna. Egyetlen rokona sem látogatott meg minket, semmilyen gyerekkori tárgy, játék, ruha, levél vagy fénykép nem tanúskodott arról, hogy első anyám a Föld nevű bolygón született.
Bárki bármit is tesz a családban, valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy második anyám akaratának engedelmeskedünk. Ezen én persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen második anyámat kimondottan azért szereztem be, mert azzal reklámozták, hogy ez a különleges anyapéldány minden tehertől megszabadítja az embert. Látszólag semmi ok-okozati összefüggést nem lehet felfedezni a családtagok mozgása és az ő akarata között, nincs az a műszer, amellyel ez a dolog kimutatható volna, azonban a szívünk mélyén jól tudjuk, hogy minden egyes mozdulatunkat második anyám határozza meg.
Ez az anyám a Bika jegyében született, május 11-én vagy 12-én. A háború után, amikor hazajött Auschwitzból, nem találta meg az anyakönyvi kivonatát, s ő csak arra emlékezett, hogy apukája és anyukája véleménye eltért a dátummal kapcsolatban. Anyukája ragaszkodott a tizenegyedikéhez, apukája viszont váltig hajtogatta, hogy éjfél után született meg, vagyis 12-én.
Második anyámnak a látás mellett a tapintás a legfontosabb, talán addig el sem hiszi, hogy létezik a szeme elé kerülő tárgy, amíg meg nem tapogatta. Ezért aztán idegenkedik a helyváltoztatástól, különösen akkor, ha egy napnál tovább kell maradnia. Túl sok feladatot ró második anyámra egy szállodai szoba látványa. Leteszi az idegen, éppen ezért ellenséges szoba közepén a bőröndjét, és kétségbeesett arccal veszi lajstromba a megsimogatni, felemelni, bármi módon kézbevennivalókat. Szívesen sétál idegen városok utcáin, mivelhogy tudja, itt nem kell letelepednie, nyugodtan elkalandozhat gondolatban akárhova, visszarévedhet egy-egy régi emlékére, hisz semmi feladata nincs, nem kötelező birtokba venni a látottakat, nemsokára úgyis visszatérhet az ő igazi telephelyére, pesti lakásába. Ez a főhadiszállás a belvárosban van, innen irányítja második anyám a családot, olyan profi módszerekkel, akárcsak egy született tábornok. Nem emlékszem, mikor nyerte el ezt a rendfokozatot, csak azt tudom, hogy a család minden egyes tagja úgy járul a színe elé, mintha újonc kiskatona volna.
Harmadik anyámat azért szereztem be, mert megsajnáltam. Ez a példány örökké beteg. Így van elkönyvelve. Talán azért, mert amikor hazajött a koncentrációs táborból, ki kellett húzni majdnem mindegyik fogát. Igaz, a két szülésen kívül egyetlen alkalommal sem kellett kórházba mennie, mégis gondoskodásra szorul. Ha nagy ritkán beülünk egy étterembe, vadul kutatni kezdjük azt a széket, ahol anyu, feltehetően, nem érzi majd magát cudarul. Ennek a széknek távol kell esnie a bejárattól, a vécétől, az ablakoktól, nehogy arcüreggyulladást kapjon nekünk.
Nagy melegben nem szabad légkondicionált helyiséget választanunk, hiszen arra is allergiás. És félő, hogy tüdőgyulladást kap, hogyha hirtelen kilép a hűvös étteremből a pusztítóan forró utcára. Autóba csak tavasszal és ősszel merjük beültetni, persze senki sem olyan hülye, hogy télen vagy nyáron szóba merné előtte hozni az utazást. Anyu mindig meg van fázva egy kicsit. Igaz, még soha életemben nem láttam taknyosnak, de amikor ezt egy alkalommal megjegyezni merészeltem, anyu arca tragikus vonásokat vett fel, és szomorúan csak annyit mondott, látod, pont az a baj, hogy nem jön ki belőlem. Nagyon megsajnáltam akkor, és elszégyelltem magam, miért is nem jöttem rá erre magamtól.
Első anyámtól mindenki tart egy kicsit. A titokzatossága nem vonzza az embereket, inkább úgy néznek rá, mintha valóban egy különös bolygóról pottyantották volna ide. Mikor megkérdezik, mi a neve, elgondolkodik. Ha a rokonairól próbálna valaki érdeklődni, másfelé fordítaná a beszélgetést. Persze ilyen helyzetbe ő nemigen kerülhet, mivel jóval okosabb a többieknél. Az óvatlan betolakodót, még mielőtt kényelmesen elhelyezkedne első anyám birodalmában, kedvességével azonnal leszereli.
Ennek az anyámnak gyönyörű kreol bőre van. Ez is megkülönbözteti a többi földi halandótól. A keze finom, nincs hagymaszaga, mint a házban lakó többi asszonynak, hanem valami földöntúli illat lengi be az egész testét. Szürke szoknyában és makulátlan fehér blúzban jár a szerkesztőségbe. Van, aki gyárba jár, van, aki boltba vagy iskolába, ezeket a szavakat értem. A szerkesztőséget azonban nem tudom elképzelni. Majdnem olyan ijesztően hangzik, mint az agronómus. Egyik szomszéd fiú a minap azt mondta, hogy megjött a keresztapja faluról, aki agronómus.
Első anyám arra is képes, amire még az Isten sem, meg tudja változtatni a múltat. Erre a képességére persze csak jóval később, kamasz koromban csodálkozhattam rá.
Mindig röstelltem magam első anyám előtt, mivelhogy jóval többet feltételezett rólam, mint ami valójában vagyok. Tízéves koromban kinyitottam a retiküljét, és elröhögtem magam, amikor a személyi igazolványából megtudtam, milyen érdekes neve volt az anyukájának. Első anyám kitépte a kezemből a személyijét, kreol arca hirtelen mélyvörössé vált, eszeveszettül kapkodni kezdte a levegőt, mint akinek asztmás rohama van, és csak annyit bírt kinyögni, nehogy még egyszer belenyúlj a táskámba, megértetted? Aztán berohant a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, elkezdte csorgatni a kádba a vizet, s csak fél óra múlva jött elő a személyijével. Én meg szégyelltem magam amiatt, hogy semmit sem értek a viselkedéséből, pedig valami titokra biztos rá kellett volna jönnöm, ha én is olyan okos vagyok, mint ő.
Első anyám egyetlen mondattal megváltoztatta a múltat tizenöt éves koromban, amikor elmesélte, hogy amit a családjáról és magáról addig mondott, nem igaz. Voltaképpen nem is lepődtem meg, első anyám akkor már nem tudott meglepetést okozni, hiszen attól a pillanattól, hogy szert tettem rá, sejtettem, hogy valami nincs rendben körülötte. Semmi nem bizonyította azt, hogy a születésem előtt is létezett. Mintha direkt nekem gyártották volna. Egyetlen rokona sem látogatott meg minket, semmilyen gyerekkori tárgy, játék, ruha, levél vagy fénykép nem tanúskodott arról, hogy első anyám a Föld nevű bolygón született.
Bárki bármit is tesz a családban, valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy második anyám akaratának engedelmeskedünk. Ezen én persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen második anyámat kimondottan azért szereztem be, mert azzal reklámozták, hogy ez a különleges anyapéldány minden tehertől megszabadítja az embert. Látszólag semmi ok-okozati összefüggést nem lehet felfedezni a családtagok mozgása és az ő akarata között, nincs az a műszer, amellyel ez a dolog kimutatható volna, azonban a szívünk mélyén jól tudjuk, hogy minden egyes mozdulatunkat második anyám határozza meg.
Ez az anyám a Bika jegyében született, május 11-én vagy 12-én. A háború után, amikor hazajött Auschwitzból, nem találta meg az anyakönyvi kivonatát, s ő csak arra emlékezett, hogy apukája és anyukája véleménye eltért a dátummal kapcsolatban. Anyukája ragaszkodott a tizenegyedikéhez, apukája viszont váltig hajtogatta, hogy éjfél után született meg, vagyis 12-én.
Második anyámnak a látás mellett a tapintás a legfontosabb, talán addig el sem hiszi, hogy létezik a szeme elé kerülő tárgy, amíg meg nem tapogatta. Ezért aztán idegenkedik a helyváltoztatástól, különösen akkor, ha egy napnál tovább kell maradnia. Túl sok feladatot ró második anyámra egy szállodai szoba látványa. Leteszi az idegen, éppen ezért ellenséges szoba közepén a bőröndjét, és kétségbeesett arccal veszi lajstromba a megsimogatni, felemelni, bármi módon kézbevennivalókat. Szívesen sétál idegen városok utcáin, mivelhogy tudja, itt nem kell letelepednie, nyugodtan elkalandozhat gondolatban akárhova, visszarévedhet egy-egy régi emlékére, hisz semmi feladata nincs, nem kötelező birtokba venni a látottakat, nemsokára úgyis visszatérhet az ő igazi telephelyére, pesti lakásába. Ez a főhadiszállás a belvárosban van, innen irányítja második anyám a családot, olyan profi módszerekkel, akárcsak egy született tábornok. Nem emlékszem, mikor nyerte el ezt a rendfokozatot, csak azt tudom, hogy a család minden egyes tagja úgy járul a színe elé, mintha újonc kiskatona volna.
Harmadik anyámat azért szereztem be, mert megsajnáltam. Ez a példány örökké beteg. Így van elkönyvelve. Talán azért, mert amikor hazajött a koncentrációs táborból, ki kellett húzni majdnem mindegyik fogát. Igaz, a két szülésen kívül egyetlen alkalommal sem kellett kórházba mennie, mégis gondoskodásra szorul. Ha nagy ritkán beülünk egy étterembe, vadul kutatni kezdjük azt a széket, ahol anyu, feltehetően, nem érzi majd magát cudarul. Ennek a széknek távol kell esnie a bejárattól, a vécétől, az ablakoktól, nehogy arcüreggyulladást kapjon nekünk.
Nagy melegben nem szabad légkondicionált helyiséget választanunk, hiszen arra is allergiás. És félő, hogy tüdőgyulladást kap, hogyha hirtelen kilép a hűvös étteremből a pusztítóan forró utcára. Autóba csak tavasszal és ősszel merjük beültetni, persze senki sem olyan hülye, hogy télen vagy nyáron szóba merné előtte hozni az utazást. Anyu mindig meg van fázva egy kicsit. Igaz, még soha életemben nem láttam taknyosnak, de amikor ezt egy alkalommal megjegyezni merészeltem, anyu arca tragikus vonásokat vett fel, és szomorúan csak annyit mondott, látod, pont az a baj, hogy nem jön ki belőlem. Nagyon megsajnáltam akkor, és elszégyelltem magam, miért is nem jöttem rá erre magamtól.
Harmadik anyámnak rossz a szeme. Éjfélkor leteszi a könyvet, amit hajnal óta olvasott, és azt mondja, úgy érzem, holnap el kell mennem a szemészhez. Amikor másnap reggel bemegyek a szobájába és meglátom, hogy még mindig olvas, hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen mégsem lehet olyan nagy a baj, mint ahogy elalvás előtt gondoltam, szerencsére mégsem kell megoperálni a szemét.
Egy alkalommal bejelentette, hogy biztos nyelvrákja van. Alig tudott beszélni. Gyorsan telefonáltam a háziorvosnak, hogy sürgősen jöjjön ki, mert anyukám nagyon beteg. A háziorvos tíz perc múlva megvizsgálta harmadik anyámat, megnyugtatta azzal, hogy biztos csak beleharapott a nyelvébe, felírt valami fertőtlenítő oldatot. Kikísértem a háziorvost a kapuig, adtam neki ötezer forintot, és kicsit elcsodálkoztam, amikor odavetette nekem, bárcsak olyan egészséges lennék, mint az anyukája! Már az orvosok sem a régiek, gondoltam, hiszen még azt a napnál is világosabb diagnózist sem képesek felállítani, amit a mi családunk évtizedek óta pontosan tud, hogy anyu nagyon beteg.
Három anyám folyton vitatkozik egymással. Tábornok anyám ráripakodik első anyámra, amikor úgy látja, hogy szükséges. Első anyám majdnem minden éjjel kiabál álmában, ráadásul németül, pedig nappal egyetlen német szó sem jut eszébe. Második anyám ilyenkor felrázza álmából, és figyelmezteti arra, hogy vége van a háborúnak, nincs mitől tartania, nyugodjon végre meg. Tábornok anyám harmadik anyámat is kiosztja, amikor megunja a panaszáradatát. Nagyon egyszerű módszert alkalmaz, csak egyetlen mondatot kell mondania ahhoz, hogy elhallgattassa. Volt idő, mikor azt gondoltad, hogy a nyers krumplinál nincs finomabb! Harmadik anyám elkomorul, azután elmosolyodik, kimegy a konyhába, a rozsos kenyérre vajat ken, megmos egy szép nagy paradicsomot, és élvezettel beleharap.
Egy alkalommal bejelentette, hogy biztos nyelvrákja van. Alig tudott beszélni. Gyorsan telefonáltam a háziorvosnak, hogy sürgősen jöjjön ki, mert anyukám nagyon beteg. A háziorvos tíz perc múlva megvizsgálta harmadik anyámat, megnyugtatta azzal, hogy biztos csak beleharapott a nyelvébe, felírt valami fertőtlenítő oldatot. Kikísértem a háziorvost a kapuig, adtam neki ötezer forintot, és kicsit elcsodálkoztam, amikor odavetette nekem, bárcsak olyan egészséges lennék, mint az anyukája! Már az orvosok sem a régiek, gondoltam, hiszen még azt a napnál is világosabb diagnózist sem képesek felállítani, amit a mi családunk évtizedek óta pontosan tud, hogy anyu nagyon beteg.
Három anyám folyton vitatkozik egymással. Tábornok anyám ráripakodik első anyámra, amikor úgy látja, hogy szükséges. Első anyám majdnem minden éjjel kiabál álmában, ráadásul németül, pedig nappal egyetlen német szó sem jut eszébe. Második anyám ilyenkor felrázza álmából, és figyelmezteti arra, hogy vége van a háborúnak, nincs mitől tartania, nyugodjon végre meg. Tábornok anyám harmadik anyámat is kiosztja, amikor megunja a panaszáradatát. Nagyon egyszerű módszert alkalmaz, csak egyetlen mondatot kell mondania ahhoz, hogy elhallgattassa. Volt idő, mikor azt gondoltad, hogy a nyers krumplinál nincs finomabb! Harmadik anyám elkomorul, azután elmosolyodik, kimegy a konyhába, a rozsos kenyérre vajat ken, megmos egy szép nagy paradicsomot, és élvezettel beleharap.
