Csányi Vilmos: Marci, a beszélő kutya, (szatíra), 236 old., Kalligram 2010
„A robotok itt kopognak az ajtón, és ha tudatuk lesz, fejtegette, előre tudnunk szükséges, hogy hogyan bánjuk velük. A bánásmód csak a science-fiction művekben olyan egyszerű. Nemcsak arról van szó, hogy ne okozzanak nekünk károkat, és engedelmeskedjenek, hanem arról is, hogy saját problémáik lesznek. Ha egy lény, legyen az természetes vagy mesterséges, felismeri, hogy van, hogy létezik, az beláthatatlan idegrendszeri és pszichológiai következményekhez vezethet. Foglalkoznunk kell ezekkel a kérdésekkel. Modelleznünk kell a várható eshetőségeket. Aztán itt van az értelmes kimérák lehetősége, (a beszélő kutyára gondolt, hogy is hívják? Marci), ez újabb terület, szabad-e embersejtekkel kimérákat létrehozni (a kérdés felvetése engedmény a bíboros atyának), vagy ez már a tudomány határa, és meg kell állni? Ha mégis létrejönnének, milyen lesz az én valóságuk? Olyan, mint a mienk, vagy egészen más? Nagy meglepetések előtt áll az emberiség. A tudománynak kötelessége előrehozni ezeket a kérdéseket, és a válaszok elképzelhető lehetőségeit ki kell dolgozni, hogy valamennyire belátható legyen az emberi tudomány útja.”
A Marci, a beszélő kutya többrétegű írás. Csányi Vilmos bevezeti az olvasót a feljebb idézett problémába, bepillantást ad a működő tudomány valós mechanizmusaiba, és végigkalauzolja Marci kutya izgalmas, kalandos történetén, amelyben tényleg megszólal és beszélget is egy darabig.
Részlet:
A következő héten zajlott a hosszú szabadságolások előtti tanszéki beszámolók sora. Amál szólt Zsoltnak, hogy a docens úr várja tőle a kutyás beszámolót, és részletes összefoglalót adjon le a könyvtárba Adélnak. Amálnak amúgy régóta begyében volt a könyvtárosnő, mert az üzenet átadása után telt kebleivel a falnak nyomta Zsoltot, és a füléhez hajolva a következőket sziszegte:
– Ismered a szabályt! Házinyúlra nem lövünk, de ha már igen, akkor nem mindegyikre, és kitartunk az első mellett… Még ha az nem is akar minket férjül venni, te piszok!
– Zsolt régi énje egy pillanatra visszatért:
– A Cinkota környéki nyuszik nem ilyen agresszívek, de majd keresek egy ráérő kant és küldöm. Amál vérig volt sértve.
– Fordulj fel! A beszámolók előtt Barna kereste, és behívta az ő laborjába. – Elmúlt néhány nap, Zsolt, és én egyre rémisztőbbnek látom ezt az egész helyzetet. Azt akarom még egyszer hangsúlyozni, hogy egyezségünkhöz tartsd magad, mert én ebből ki akarok maradni és a jövőben sem aka− rok majd hasonló kísérletekben résztvenni! Azokat az őssejtvonalakat, amelyeket használtunk, pedig megsemmisítettem.
– Hogy tehettél ilyet? Barna iszonyú dühös lett, kiabálni akart, de összeszorította a száját és sápadtan, hosszú szünet után válaszolt: – Mivel fiatal kollégáim a kísérleti alanyokkal barátkoznak, és elemi tudományos szabályokat szegnek meg, nem volt más választásom. Neked viszont nagyon ajánlom, hogy tárd fel a helyzetet Grünwaldnak és Körmendynek, mert alaposan meg fogod bánni, ha kirobban a botrány.
– Miféle botrány!? Te nem beszélsz, azt ígérted, nem is te csináltad, hanem én...
– A botrányt nem én fogom kirobbantani, hanem a szerencsétlen barátod. Azt hiszed, egy beszélő kutyá− val észrevétlenül szaladgálhatsz Pesten, és senkinek nem fog ez feltűnni? Tényleg ennyire naiv vagy?
– Már többször megszólalt mások előtt. Véletlenül persze, de többnyire mindenki magától értetődőnek találta, és válaszoltak neki. Egy postással pedig egymás mamáját is lekurvázták. Barna az arcába temette a kezét.
– Egek! Teljesen becsavarodtál, Zsolt! A beszélő barátod kutya, szőrös és négy lába van! Nincs helye a társadalomban.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Képzeld el, hogy ha már sok ilyen Marci lesz, és az egyedül élő öreg nénikék majd szépen elbeszélgetnek velük, mint eddig, csak ezután a kutyák válaszolnak is, az milyen szép lesz!
– Reménytelen alak vagy.
– Barna! Arra nem gondolsz, hogy Marcitól függetlenül, a tudomány haladása miatt, rövidesen beszélő, gondolkodó lények között élünk majd? Robotok, beszélő állatok, esetleg idegen bolygók lakói. A gondolkodás is lehet közösségteremtő tulajdonság. Miért kell ezt kapásból elutasítani?
– Sajnállak. Menjünk az értekezletre! Az értekezleten a szokásos nagy nyüzsgést tapasztalták, Grünwaldot Körmendy helyettesítette. Minden csoport elmondta röviden, hogy hogyan áll a nyár elején az évi feladatokkal, hova mennek nyáron különböző konferenciákra, esetleg milyen meghívottak jönnek a tanszékre, és hogyan szervezték meg, hogy itt is legyen valaki, aki fogadja őket. Amikor Zsoltra került a sor, ismertette a DNS−sel kezelt kutyák kísérleti elrendezését, majd azt, hogy négy kiméra született, nőnek, és éppen a napokban dolgoznak fel ezekből kettőt, hogy neurontenyészeteket nyerjenek belőlük, de ezt részletesen nyilván majd Barna ismerteti. A magatartásvizsgálatokat illetően bemutatta az eddig végzett tesztek táblázatait. Voltak kisebb− nagyobb eltérések a kontrollként használt kutyák és a kimérák között. A kontrollok általában jobban teljesítettek, de semmi specifikus viselkedésbeli eltérést nem lehetett kimutatni. Mindenesetre két kimérával még várnak, és a lehető legtovább nevelik őket függően attól, hogy milyen eredményeket hoz, az emberi DNS ak− tivitásának kimutatása az agyi neuronokban. Nem volt különösebb érdeklődés. Még Krisztián vetített szerinte nagyon érdekes ábrákat az új chipjéről, amivel majd a leendő kiméra neu− ronhálózatokat fogják ingerelni, meg veszik az azokból kibocsátott jeleket. Ez sem izgatta fel a tanszéket. Körmendy az értekezlet utáni napokban Bécsben ta− lálkozott Hooverrel, akivel egyeztették a közös cikk vég− ső változatát. A beszélgetés végén Hoover megjegyez− te, hogy érdekes pletykákat hallott a bécsi egyetemen. Állítólag a Grünwald intézetben beszélő ember−kutya kimérákat szeretnének létrehozni, és már eredményeket értek el. Mi az igazság ebből? Körmendy nagy zavarba került, hiszen a pletyka egyik fele teljesen igaz, vannak is már kimérák, de hát a beszélő kutyákat nem emlegetjük, és nem lenne jó, ha az ő nevét ilyen tudományos fantasztikus szövegkörnyezetben emlegetnék anélkül, hogy valódi eredmény lenne. Nagyon bízott abban, hogy a Kiborg konferencián megkapja az elnökséghez szükséges szavazatokat. Bár lenne egy beszélő kutya! De nincsen. Ilyenkor nem érdemes egyenesen tagadni, azt úgy sem hiszik el, inkább lebegtetni kell a dolgot, hátha mégis, anélkül, hogy ezt megerősítésnek vélhetné valaki, jelen esetben Hoover. Ezért azt bevallotta, hogy készülnek kimérák, az első kísérleti eredmények őszre talán már meg is lesznek, de a tanszék tudománnyal, és nem tudományos fantasztikus regények írásával foglalkozik, mondta nevetgélve. Pedig Hoover szerint egy beszélő kiméra, ha csak néhány szót is mondana, szeptemberben óriási szenzáció lenne. Különösen, ha kiderülne az is, hogy milyen agyi struktúrák működnek közre a lény beszédében. De ha nincs, hát nincs. Az év végi vizsgák Zsoltot ugyancsak igénybe vették, tesztvizsgák és szóbelik is voltak a rengeteg hallgató miatt, szinte alig jutott ideje Marcira. Leginkább este. Marci mindig kitörő örömmel fogadta:
– Már úgy vártalak! És egész nap unatkozom, de ’ó’iskolok, amíg Adélka jön, és ő visz a hegyre, de ott nem szabad ’eszélni. Em’ereknek miért sza’ad ’eszélni ott? – kérdezte, és még számos hasonló kérdése volt. Adél kívánta, hogy a hegyen ne beszéljen, mert félt, hogy ő nem tudja majd kézben tartani a dolgokat, ha valaki esetleg kiakadna a beszélő kutyán. Akadt egy nagyon aggasztó esemény is, Barna látogatása után néhány nappal. Marci kora este egy fárasztó séta után elaludt, és észrevették, hogy álmodik, mert rángtak a lábai, mintha szaladna, aztán a fejét mozgatta csukott szemmel. Adélka egészen megijedt, és Zsoltot hívta. Elég sokáig tartott: legalább két percig. Aztán később Marci felébredt, hirtelen felugrott, és morogni kezdett.
– Mi a baj, kis kutyám? – kérdezte Zsolt.
– Marci nem kutya. Marci em’er. Marcit feldolgoták. Jól meghara’tam a rossz szagúakat.
– Te jó Isten! – csapta össze a kezét Adélka.
– Ezt álmodta szegény. Zsolt magához ölelte Marcit.
– Ne félj, Marci! Zsolt szeret téged, és nem lesz feldolgozás.
