Bajtai András: Kerekebb napok
Pesti Kalligram, 2014, 88 oldal, 1500 Ft
A Könyvhétre jelent meg Bajtai András új verseskötete Kerekebb napok címmel remek borítóval. A fiatal költőgeneráció tehetséges tagját már bemutattuk U35-ös sorozatunkban
"Előző könyvem, a Betűember a süket nő elköltözésével zárult. Ő mintha magával vitte volna groteszk világát és bizarr házait, hogy a távozása után keletkezett űrben kerekebb verseket lehessen írni, a nyomai mégis itt maradtak. Azon a szentimentális-látomásos hangon, ami a Kerekebb napokat jellemzi, Pollágh Péter találó szavával továbbra is egy "paratár" szólal meg, de már egy másik, sokkal fátyolosabb álarcot visel. A szerelem halmozott, delíriumos látomásaiban ott lapulnak a legkülönbözőbb rémek mágnesei, ám ezúttal olyan lázas víziókat vonzanak be, amelyek mintha rögtön el is nyelnék a néhai szerelmeseket, nem csak közéjük állnak. "Könyörtelen anatómia", hiszen a legtöbbször nem csak az egykori kedves, de még a körvonalai is hiányoznak. Ha pedig ennyiben sem lehet senkié, elszabadul a birtokos szerkezet démona, és összerendezi a versek szúrós díszeit. Ez a könyv az én Párizs, Texasom."
Pavane
Aludni szerettem volna.
Horgonyokkal kikaparni a száraz
szemgödrökből a rozsdát,
szívkalapácsokkal kicsalogatni
egy hideg csőből az álmot,
és hirtelen felnevelt kaszákkal
kibogozni az idegszálak báláit.
Nem találtalak sehol.
Kerestelek a remények
állatkertjében, aztán széthasadt
szájukkal elnyeltek a beszéd
sikátorai. Hemperegtem
a kő-mosolyú mederben, míg forgott
a vágyak tengelye, a zsíros.
Őrizlek azóta is. Torkomat
szorítja az öklömnyi közös múlt,
de nem hagyom, hogy bántsák.
Szigorú gyöngyeit egy szikrázó
marokba szórom, eszelős
táncommal felbolygatom
páratlanságra ítélt alakzatunkat.
Erőszakos hiány a te lakásod.
Átszaladok egy leszakadó hídon,
majd behúzódom a katlanba,
amiben lakatlan virágok
nyílnak. Onnan hívlak téged,
bár a hangom, foszlott
kötél, nem ér el hozzád.
Kavics
Tegnap éjszaka, miután elküldtél,
volt időm átgondolni, mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam, akár a kövek
Sziszüphosz álmában, aki nem
ismerte a boldogságot, és elhitte
büntetését. A kezemben egy kavicsot
szorongattam, mert a kő túlzás.
A bánat is túlzás, lombtalan ágai
mégis az ablakot verdesték.
Eszembe jutott, amikor fülbevalód
beleakadt a sötétbe, ahogy utoljára
mosolyogtál rám, és a szemed,
ami esőszürke lett, mint egy kavics.
Mert túlzás a kő, és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.
Halkan vettem a levegőt, ahogyan
szarvasok vonulnak a ködben.
Nagyon szerettem volna a kavicsot
szuszogásodban megforgatni,
és minél messzebbre elhajítani.
Utolsó elégia
Arcomat hiába csapkodják
a nyár összeszurkált vitorlái,
hiába kavarják a hőség drótjai
a sötétség felvert fehérjét,
és hiányod tetőző dagálya hiába
szorítja a plafonhoz toporzékoló
bútoraimat, ma megöllek végre.
Éjszaka van, a melankólia fekete
napja ég, de mire megvirrad,
a hattyúk nyakukat törik,
és a bárány véres gerincét is szögre
akasztják az örökös villanyoltás
csarnokában, ahová visszatérek veled,
tündöklő önzésem, én tévedésem.
Becsomagoltad lakhatatlannak
hitt városunkat, majd a pusztulásnak
ajándékoztad, pedig éltek még
benne emberek, és ott éltünk mi is,
mégis megtagadtad, rájuk
gyújtottad lakásukat, amíg
a fekete tűzből kitáncoltak árnyaink.
Kevésnek hittél, de én vagyok a több,
az enyém ez a lüktető diadal,
te pedig miért is félnél, hiszen lesz,
aki ajtót nyit, de beenged-e,
lesz kéz, ami hozzád ér,
de téged simogat-e, és lesz,
aki neked szól, de meghallgat-e?
